Jogosan merül fel a kérdés mindenkiben, aki követte az elmúlt hetek egészségpolitikai híreit: Valóban tervezi-e a kormány, hogy érdemben hozzányúl a jelenlegi kórházi struktúrához? S ha igen, helyesen teszi azt? Az Állami Egészségügyi Ellátóközpont Népszavához eljutott munkaanyagában számos vidéki kórház aktív ellátásának megszüntetését javasolja. A kormány nem késlekedett cáfolni az ezirányú terveket. Ugyanakkor pár nappal később Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere a Parlamentben tartott éves beszámolójában elismerte, „több elképzelés is van a tarsolyukban a struktúra átalakítását illetően”. Vajon valóban szükség van átalakításra?
A Momentum Egészségpolitikai munkacsoportjának álláspontja.
Jól illusztrálja a jelenlegi kormány egészségügyhöz való hozzáállását és kommunikációs módszereit, ahogy egy ilyen felmerülő kérdést álhírnek titulál, de egyebet nem nyilatkozik. Így ebben a meglehetősen lényeges kérdésben sem ismerhetjük meg a kormány egészségügyet érintő álláspontját és terveit. Az ezer sebből vérző, folyamatos deficitben működő fekvőbeteg ellátás átszervezését pedig nem lehet sokáig halogatni! A fenntartó tervezeteként kikerült anyagot nem véletlenül hárította el az EMMI, hiszen politikai szempontból a „kórház- és/vagy osztálybezárás” rendkívül nehezen kommunikálható folyamat. Különösen akkor, ha ilyen szerencsétlen módon kerül felvezetésre.
Tény, hogy a rendszer hatékonyabb működése érdekében vannak olyan ellátási formák, amit közelebb kell vinni a lakossághoz (pl. erősebb, szélesebb körű alapellátás), és vannak bizonyos szolgáltatások, amelyeket központosítani kell, mert azokat az egyes településektől csak távolabb lehet biztosítani (pl. speciális eszköz- és tudásigényű, akut kórházi ellátások).
Ezért ki kell mondani, hogy nem tartható fenn a jelenlegi struktúra: nem működtethető hatékonyan sem szakmailag, sem gazdaságilag.
A méretgazdaságosság kihasználása központba szervezés révén, így a költséghatékonyság növelése jogos célkitűzések tehát, különösen az elfolyó költségvetésű fekvőbeteg-ellátó intézmények esetében. A betegellátásban zajló folyamatok – a modern medicina elmozdulása a minimál invazív beavatkozások felé, a krónikus betegségek mind inkább járóbeteg és ambuláns ellátásban történő kezelése (pl. diabetológia, kardiológia) – és a demográfiai, életvitelbeli változások is egyaránt a klasszikus fekvőbeteg-ellátási tevékenységek csökkenése felé mutatnak. A mai egészségügyi ellátásnak már olyan infrastrukturális igényeknek kell megfelelnie (diagnosztikai háttér, információs technológiai fejlesztések, műtéti eszközök és egyéb berendezések), amelyek sokkal hatékonyabban működtethetők központokba szervezve. A korlátozott financiális forrásokkal rendelkező hazai egészségügyi rendszerben különösen fontos ezek optimális elosztása, és az ellátási duplikációk, a nem hatékony betegutak elkerülése. Nem is beszélve a szűkös humánerőforrás jelenlegi egyenetlen megoszlásáról.
Összességében tehát
a betegbiztonság növelése, az ellátás színvonalának javulása várható egy olyan átgondolt stratégia mentén végrehajtott strukturális átalakítástól, ahol a komplex ellátásformák specialista központokba tömörülnek,
ahol az adott szinten minden esetben rendelkezésre áll a kompetenciának megfelelő szakmai gárda és a szükséges eszközpark. A probléma tehát nem az elképzeléssel van (bár, mint megtudtuk, talán még azzal is), hanem az egészségügyi rendszerünk roskatag, foghíjas alapjaival, és az egyébként sürgős és szükségszerű átalakítás stratégiájának hiányával.
Nagyon fontos ugyanis, hogy átfogó, hosszú távú stratégia alapján szülessenek meg az ilyen típusú átszervezési döntések.
Nem lehet önmagukban, az ellátás egyéb szintjeinek fejlesztése, tevékenységeik összehangolása, illetve egyéb infrastrukturális minimunfeltételek (pl. közlekedés) biztosítása nélkül végrehajtani ilyen redukciókat, mert az hozzáférésbeli következményekkel jár.
Ki kell emelni, hogy az alapellátás jelenlegi kritikus helyzete nem teszi lehetővé ma Magyarországon az egyébként a korszerű ellátási igényeknek megfelelő reform biztonságos megvalósítását.
Minimumfeltételként kell meghatározni, hogy az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés nem csökkenthet!
Ennek érdekében mindenek előtt biztosítani kell a modern, elérhető, megfelelő kompetenciákkal bíró alapellátást, illetve jól felépített járóbeteg szakellátást, ambuláns (egynapos) beavatkozásokkal, jól szervezett ügyeleti rendszerrel. Ezek mind előfeltételei egy ilyen strukturális átszervezésnek. Az otthoni ápolás, szociális ellátás és a krónikus ellátás struktúrája is ezzel párhuzamosan átalakítandó. Ezen területek fejlesztése a Momentum egészségpolitikájának legfontosabb sarokkövét képezik.
Az alapellátás színvonalának fejlesztését csoportpraxisok létrehozásával képzeljük el, ami több háziorvost és konzulensként több egyéb szakterület orvosait, és egészségügyi szakdolgozóit integrálná egy egységbe. Megfelelő tárgyi és anyagi feltételek biztosításával a csoportpraxisok hatékony, komplex, de helyi betegellátást tennének lehetővé. A jelenlegi egészségügyi rendszer kényszert előnyben részesítő politikájával szemben magukat az alapellátókat tennénk érdekeltté a problémák helyi megoldásában, a betegkezelési folyamatok minél kiterjedtebb lokális lebonyolításában. A csoportpraxisok képzett szakembergárdája növelné a betegek helyi ellátásba vetett bizalmát, a betegek gondozását és ellátásának menedzselését, a kiterjedtebb helyi ellátás megszervezése pedig komoly költségvetési megtakarításokat hozhatna a járó- és fekvőbeteg-ellátás terheinek csökkentése által.
Részlet a Momentum Mozgalom 2018-as országgyűlési választási programjának Egészséges Ország c. fejezetéből
Amennyiben a tervezett (vagy éppenséggel nem tervezett) leépítésekre sor kerülne, a megvalósítás szempontjából kulcsfontosságú, hogy az konzekvens stratégia szerint zajlana-e.
Azt, hogy melyik osztályt, melyik intézetet zárják be, ne az orvoshiány, vagy éppen az épület állapota determinálja, hanem az érintett lakosság ellátási szükségletei, a területi adottságok és az igényfelmérés alapján elkészült komplett szakmai tervezés szerint legyen meghatározva.
Fel kell tudni mérni a szükségleteket, és ezek alapján kell meghatározni az optimális ellátórendszeri struktúrát. Az objektív tények, adatok mentén kell a jelen rendszert átalakítani, folyamatosan és fokozatosan, az érintett lakosság bevonásával.
Azt, hogy a megmaradó helyeken milyen ellátási forma lesz kialakítva (krónikus/rehabilitáció/járóbeteg szakellátás), szintén előzetes felmérés és pontos előkészítés kell, hogy megelőzze. A jelenlegi „tervezetben” szereplő, felszámolásra ítélt osztályok, intézmények megszüntetésének indokai között vegyesen szerepel a szakemberhiány, az infrastruktúra hiánya vagy a kihasználatlanság – az alacsony betegforgalom. Ezek közül egyik sem újdonság, ezen intézmények/osztályok fenntartása régóta kérdéses és kétséges. Az, hogy beavatkozásra nem került sor a mai napig, a hazai egészségügy lassú, magára hagyott sorvadásának iskolapéldája. Sőt, nem egy, a dokumentum alapján leépítésre ítélt intézmények közül, az utóbbi években nagyrészt EU-s forrásokból nagyobb léptékű felújításon esett át, vagy modern eszközparkkal szerelték fel (pl. a nem sokkal több, mint 100 ágyas komlói kórházhoz egyedi gyógyszerelést biztosító automata került 2018-ban; szintúgy a hatvani kórházba, melynek integrálását tervezik a gyöngyösi intézménybe). Az ilyen és ehhez hasonló átgondolatlan döntések a politikai rövidlátás következtében nem a megoldás irányába hatnak, hanem tovább eszkalálják az egyébként sem hatékony működést. Egyes helyeken földrajzi, közlekedésbeli akadályokkal is számolni kell egy aktív osztály megszüntetésének tervezésekor.
Jelenleg a hatékonyság meghatározásának hiányoznak az alapvető mérési feltételei. Ahhoz, hogy egy intézmény esetében reálisan meg lehessen ítélni a fenntarthatóságot, mindenek előtt korrigálni szükséges a finanszírozási struktúrát: átfogó HBCS korrekcióval már régóta adós a fenntartó, mert az ma nem tükrözi a valós ráfordításokat (azaz fel kell mérni valóban mennyi is a valós költsége egy-egy beavatkozás típusnak, és a tényleges költségek alapján finanszírozni azt), szükséges az amortizációs díj meghatározása, és megfelelő ösztönzők beépítése indokolt. A nagyobb léptékű forrásbevonás elkerülhetetlen. A jelenlegi mélyen alulfinanszírozott rendszerben szinte egy intézmény sem fenntartható. Ez a fajta adóssághalmozás-konszolidáció ördögi kör kontraproduktív is, mivel nincsenek meg az ösztönzők a hatékonyabb működésre. Tehát a bezárások meglebegtetése és fenyegetőzés helyett olyan finanszírozási környezetet kell teremteni, amely tervezhetően, hosszú távon biztosítja a források megfelelő allokációját, és amely az intézetet magát ösztönzi arra, hogy ne tartson fenn hatékonyan nem működtethető osztályokat.
Eseti, átgondolatlan döntésekkel az egészségügy hatékonysága lényegében nem javítható. Egy szuperkórháztól sem várható el a fenntartható, minőségi működés a jelenlegi struktúrában. A megfelelő, kellő ösztönzőkkel bíró finanszírozás mellett azonban szemléletváltásra is szükség van az intézmények menedzsmentjében.
Valós szükségleteken alapuló, költséghatékony ellátási formákat nyújtó ellátórendszer kialakítására lenne szükség, amelyben ellenőrizhető, szakmailag releváns indikátorrendszer biztosítaná a betegek minőségi és egységes színvonalú ellátását. Az egyes egészségügyi szolgáltatók egészségügyi eredményei, mutatói, pénzügyi teljesítményei és a betegek visszajelzései is publikusak kell, hogy legyenek a minőségi egészségügyi rendszer kialakítása érdekében.
Részlet a Momentum Mozgalom 2018-as országgyűlési választási programjának Egészséges Ország c. fejezetéből
Az intézménymenedzsment professzionalizálásának célja az ellátott betegek érdekeinek szélesebb körű érvényesítése, az egészségügyi intézményekben dolgozók munkakörülményeinek javítása, valamint az egészségügyi költségvetés hatékonyabb felhasználása. Az egészségügyi intézmények vezetőinek ugyanolyan követelményeknek kell megfelelniük, mint bármely más állami vagy piaci szervezet vezetőinek: elvárás az intézmény vezetéséhez szükséges gazdaságpolitikai és menedzsment szemléletmód elsajátítása, és hosszútávú stratégia megalkotása a teljesítményük folyamatos monitorozásával.
Tehát ahhoz, hogy egy kórházat bezárjanak, rengeteg tényezőt figyelembe kell venni. Nem helyes ad hoc módon, az aktuális országos/helyi politikai érdekek vezérelte tényezők mentén, nem szakmai alapon létrehozott döntésekkel egyes régiók egészségügyi ellátását szétrombolni. Viszont tudomásul kell azt is venni, hogy a lakosok mindig ragaszkodni fognak a kórházukhoz. Akkor is, ha annak a fenntartását semmiféle szakmai, gazdasági indok sem támasztja már alá.
Borítókép: az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (rövidítve: OPNI), a kórházbezárások szimbóluma
