Nyilván sok elemzés lát napvilágot a Sargentini-jelentés megszavazásáról, de hadd hívjam fel a figyelmet egy kevésbé elemzett mozzanatra. Érdekes, hogy Orbán Viktor mennyire merev volt a Sargentini-jelentésről szóló EU parlamenti szavazás előtti végjátékban. Manfred Weber néppárti frakcióvezető még az utolsó négy napban is egérutat kínált neki, szinte könyörögve, hogy ha legalább a civilek és a CEU ügyében valamiféle kompromisszumkészséget mutat, akkor lehetne esély a Sargentini-jelentés elutasítására.
Pákozdi Imre írása
Kiváló alkalom lett volna ez a CEU-ügy gyors rendbehozására, hiszen Orbán – közvetlenül mielőtt Strasbourgba utazott – a budapesti amerikai nagykövettel tárgyalt, kimondottan erről. De nem, Orbán nem tett semmiféle reménykeltő gesztust, ezzel pedig nemcsak a Néppártból gondolkodtatott volna el jó néhány képviselőt, hanem nagyot lendített volna a Trumphoz fűződő, igen hűvös viszonyon is.
Felmerül: Orbán Viktor buta volt, vagy merev és figyelmetlen? Mindenesetre a CSU-s Manfred Webertől és Sebastian Kurztól, legkedvesebb nyugati üdvöskéjétől kapott vaskos leckét… Valamint a lengyelektől. Ugyan nem a lengyel kormánypárt, de az EPP-ben ülő lengyel képviselők megszavazták a jelentést – köztük Lech Walęsa is.
A minapi strasbourgi fiaskó távolról sem az első a mostani Orbán-uralom külpolitikája során. Emlékezetes, hogy Orbán mohósága, amit a médiatörvény megalkotásakor mutatott, hogyan tette tönkre Magyarország uniós elnöki félévét 2011 elején. Az a félév végig a médiatörvényről szólt, pontosabban az amiatt Magyarországot ért támadásokról és azok kivédéséről.
Pedig elnökségünk kiváló alkalom lett volna a kisebbségi jogok, netán a kisebbségi autonómiák uniós népszerűsítésére, esetleg irányelvekbe, határozatokba foglalására. Ezt elmulasztottuk, aminek leginkább a Fidesz és Orbán által unos-untalan hangsúlyozott magyarságpolitika látta a kárát.
Másik példaként említendő a 2015. februári budapesti Merkel-látogatás esete. Angela Merkel, a közös sajtótájékoztatón értetlenségét fejezte ki az „illiberális” jelzőt illetően. Erre Orbán a lehető legrosszabbul válaszolt, mert rövid, tisztázó magyarázat helyett eszmei fejtegetésbe kezdett, amit így fejezett be:
„Ha valaki azt akarja mondani, hogy a demokrácia szükségszerűen liberális, az privilégiumot követel egy eszmerendszernek, amit nem adhatunk meg neki.”
A lényeg, hogy nem nyugtatta meg sem a kancellár-asszonyt, sem a közvéleményt, sőt, ezzel a több mint vitatható kijelentéssel olajat öntött a tűzre – ahelyett, hogy ezen a valóban igen széles nyilvánosságú fórumon valami ilyesmit válaszolt volna: megnyugtathatom, hogy az általam használt illiberalizmus kifejezés nem a szabadságjogok ellenzését vagy kétségbevonását jelenti, hanem egy, Magyarországon vereséget szenvedett politikai irányvonal tagadását. Talán ez lett volna odaillő nyilatkozat.
Komoly kárt okozó, és a médiatörvény esetéhez hasonló, teljesen fölösleges krakélerség volt a CEU létezésének kétségbevonása is, egy olyan, kül- és belföldön egyaránt népszerű egyetemé, amely több mint 20 éve létezik Budapesten.
Az oktatásügyi károkozás mellett ez a konfliktus önmagában megpecsételte a 2016-ban megválasztott amerikai elnökhöz, Trumphoz és adminisztrációjához fűződő viszonyt – ráadásul egy olyan viszonyt, amely a Trump megválasztását követő első gesztusokkal az évtizede mélyponton lévő amerikai-fideszes kapcsolatok javulását ígérte.
Ha mindehhez hozzávesszük Orbán teljes nyugat-európai elszigeteltségét és azt az ízléstelen és a külpolitikai rendtartástól merőben idegen veszekedés özönt, amit Szijjártó külügyminiszter – nyilván az ő utasítására – évek óta folytat az EU-ban, kijelenthetjük: a kormányfő alkalmatlan Magyarország külföldi képviseletére. Jó kérdés, hogy akkor mire alkalmas, de ennek megválaszolása túlmutat a jelen írás témáján.
