Kamaszkorom kedvenc nemzeti ünnepe március 15. volt. Talán azért is, mert hivatalosan nem volt nemzeti ünnep, munkaszüneti nap sem volt, iskolába ugyan elvárás volt kokárdában menni, de nem szerették, ha túl nagy, nemigen szerették, ha az ember túl közel lófrált a Petőfi- szoborhoz, az Örökmécseshez vagy a Bem-szoborhoz. Kerpel-Fronius Gábor írása.
Az úgynevezett Három tavasz ünnepével próbálták meg semlegesíteni – márminthogy egy ív lenne március 15., március 21. (fiatalabbak kedvéért: a Tanácsköztársaság kikiáltása) és április 4. (a Felszabadulás ünnepe, ahogy akkor mondták).
Abban a kádári szürkeségben a nyolcvanas években jól esett tüntetni, lerakni virágokat, valamennyire még békésebb március 15-én is tiltakozónak képzelni vagy talán tudni magunkat. Kevéssé reflektálni arra, hogy kinek mekkora kokárdája van, kinek milyen népi szőttes táskája vagy fekete öltönye – ki helyezi a hangsúlyt elsősorban március 15. polgári demokratikus tartalmára ki pedig elsősorban függetlenségi tartalmára, s kiben van valahol egyensúlyban a kettő.
De egészen biztosan úgy éltem meg március 15-ét akkor, mint egy szikrányi forradalmi eseményt, egy napot, amely megváltoztatta a világot.
Aztán március 15. központi jelentősége némileg elkezdett csökkenni számomra. Nem azért, mintha nem gondolnám fontosnak a tartalmát – hanem azért, mert március 15. kontextusa értékelődött fel bennem.
A reform-országgyűlések két évtizednyi sorozata, amelynek során hazánk akkori legnagyobb politikai elméi próbálták meghatározni az ország jövendő útját, lefektetni a modern Magyarország alapjait.
Kétségtelen, hogy ennek a korszaknak a szereplőit idealizáljuk, de mégiscsak páratlanul elhivatott generáció volt ez, bizonyos értelemben valóban nem termelt ki a magyar politikai még egy ilyen generációt.
Ettől az idealizálástól hajlamosak vagyunk távolról úgy látni vagy úgy gondolni, mintha itt valami példátlan nemzeti egység valósult volna meg, mintha ezek az emberek egyek lettek volna a célban, egyek a módszerekben.
Miközben persze tudjuk, hogy mást gondolt az arisztokrata Széchenyi, mást a szintén arisztokrata Batthyány vagy Wesselényi, mást a centralista Eötvös és Szalay, mást Kossuth.
Amit nem szabad elfelejteni, hogy hosszas intellektuális és országgyűlési küzdelem fejlesztette ki azt a gondolati keretet, határozta meg azokat a szavakat, amelyek készen álltak március 15-én az ifjak számára. Nem kizárólag március 15-ből, a Nemzeti Múzeum soha nem volt lépcsőjéből, a Nemzeti dal és a 12 pont kinyomtatásából, nem Heckenast Gusztáv segítő súgásából, hogy foglalják le a nyomdagépet lett, március 15-ből 1848, hanem mindabból, ami felhalmozódott 1825 óta. Ezekből és március 15-ből együtt lettek az áprilisi törvények, amelyek radikálisan új alapra helyezték Magyarországot.
Egyébként a Habsburg Birodalmon belül, és ezt Jellasics támadásáig senkinek nemigen állt szándékában bolygatnia – sőt, többen éppen ettől, hogy a magyar és a Habsburg-lojalitás feloldhatatlan konfliktusba került, hasonlottak meg és váltak le a forradalom útjáról.
Ha szabad annyi aktualizálást: számomra most éppen a gondolat, a merész politikai vízió hiányzik az ellenzéki politizálásból. Igen, a Momentumnak van választási programja, van EP-választási programja, van büszkeség Budapest-víziónk is – de ha az össz-ellenzéki ajánlatot nézzük, a közös lista ötletén kívül nincs gondolat, nincs vízió, hogy
- mi legyen akkor, amikor már nem Fidesz van
- hogyan fogunk tudni oda elérni
- mit kell ahhoz most tennünk.
Enélkül a politikai vízió nélkül, a saját reformkorunk nélkül, a politikai nyelv meghódítása nélkül nagyon nehéz lesz győzelmet elérni és utána működőképes országot csinálni.
És ehhez nem elég az, ha ünnepi beszédekbe beleszövünk reformkori idolok más szövegkörnyezetben, más politikai helyzetben elhangzott vagy papírra vetett szavai közül vett jól hangzó idézeteket.
A saját korunk lényegileg más – a saját gondolkodóinknak, saját politikusainknak kell a saját korunkhoz és helyzetünkhöz illő gondolatainkat kitermelniük.
És ebben nem sokat segít a teljes ellenzéki térfélen érzékelhető értelmiségellenesség sem.
És ha már kamaszkor, ha már nyolcvanas évek. Tegnap elmentünk a Blinken OSA archívumba, ahol a Fekete Doboz tudosítását vetítették az 1989. március 15-i megemlékezésről.
Amit Szilágyi Saci Sándor koreografált, amelyen Cserhalmi György mondta el az aktuális 12 pontot (valószínűleg élete legnagyobb szerepében), Csengey Dénes (MDF) foglalta le a magyar televíziót („Nem kell tőlünk félteni a televíziót, nagyon fogunk vigyázni rá, mert a miénk!”), majd a Kossuth téren Orbán Viktor (Fidesz) és Kis János (SzDSz) mondott beszédet.
Én akkor nem voltam ott, azt hiszem, pont Pécsen éltem, Luca pont négy hónapos volt, lusta voltam utazni, barátaim voltak ott sokan, ebből kicsit olyan lett, mintha én is ott lettem volna.
De megdöbbentő volt nézni a filmen, hogy kicsit másfajta ruhákban, mobiltelefonok nélkül, de ugyanolyan testtartásban, ugyanazokon az útvonalakon, ugyanazokat a dolgokat skandálva (demokráciát, pl) vonulunk most is, mint harminc éve.
Az örök visszatérés. Nem mondom, hogy nem változott közben semmi, hiszen mégiscsak volt közben néhány jó évünk, de kormányzat és társadalom viszonyát, a népszuverenitás érvényesülését tekintve nagyon hasonló helyen járunk, mint ahol jártunk 1989-ben.
Az idióta tekintettel tapsoló Deutsch Tamás előtt Orbán olyan megsemmisítő kritikát mondott az éppen fennállóról, amelynek csaknem minden szavát elmondhatná ma is a saját rendszere elleni kritikaként.
Nem tudok a mai március 15-én nem arra gondolni, hogy mi mindent árult már el ez az ember és mi mindent fog még.
Emlékezzünk együtt.
Kerpel-Fronius Gábor
Borítókép: Nagy Piroska képei, holvoltal.reblog.hu (Megjegyzés: ez a fotó 1988. március 15-én készült, nem pedig a hivatkozott 1989-esen.)
