„Rendszerváltás kell ahhoz, hogy hazaköltözzek” – ez volt az első válasz, amit arra a kérdésre kaptam: hazajönne-e egyik fiatal kutató barátom. Persze később jöttek pozitívabb válaszok is. Mégis úgy tűnik, a külföldön élő magyar kutatók nem akarnak ma hazaköltözni, az itthoniak pedig elvágyódnak. Mi hozná vissza és mi tartaná itt őket? Egy olyan ország, ahol szükség van a tudásukra, ahol a politika nem szól bele a tudományba és ahol lehet hosszú távra tervezni.

A XX. században sok szegény országnak sikerült felzárkóznia a közepesen gazdag országok közé, de nagyon kevésnek sikerült a közepesről eljutni a leggazdagabb országok körébe (Szingapúr vagy Dél-Korea talán a legismertebbek). Amikor utol akarjuk érni Bécset, mi is erről a fejlődésről ábrándozunk. Jelenleg viszont inkább úgy tűnik, hogy a többi közép-európai országtól is egyre jobban lemaradunk ebben a versenyben. A tartós felzárkózás elengedhetetlen eleme a magyar tudományos élet fejlesztése. Ez óriási téma; ez a cikk elsősorban arra kíváncsi, hogyan lehetne a külföldi kutatókat hazacsábítani és itthon is nemzetközi szintű tudományos teljesítményeket lehetővé tenni.

Több mint harminc, tudománnyal foglalkozó ismerősömet kérdeztem arról, hogyan lehetne Magyarország a tudomány XXI. századi fellegvára. Főleg közgazdászok válaszoltak, de akadt pszichológiával, orvostudománnyal, művészettörténettel, kultúrával vagy műszaki tudományokkal foglalkozó is. Tehát, bár az itteni válaszok nem nevezhetőek reprezentatívnak, de mindenképp sokféle véleményt jelenítenek meg.

A nem itthon élők közül a legtöbben Angliában élnek, de Svédországból, Belgiumból, Amerikából és Olaszországból is kaptam válaszokat. Mindenkinek van élő kapcsolata Magyarországgal: évente többször járnak haza vagy kétlaki életet élnek.

A válaszadók nagy része 30 éven aluli, de több idősebb és szakmailag elismert szakértő is válaszolt. A legtöbben doktoranduszok (PhD hallgatók), de van aki magáncégnél dolgozik szakértőként, illetve az idősebbek gyakran több országban, több egyetemen is tanítanak vagy vezetnek kutatási projekteket.

Mindenki haza akar jönni

Az első kérdésem az volt, hogy terveznek-e a közeli vagy távoli jövőben hazaköltözni. Megdöbbenésemre csak ketten mondták, hogy nem terveznek hazajönni. Viszont senki sem tervez rövid távon hazaköltözni. A legtöbb fiatal először „le akar tenni valamit az asztalra”, aztán szívesen építené tovább karrierjét Magyarországon.

A Magyarországon élő fiatal válaszadók jövőképe nem különbözik sokban a külföldön élőkétől. Egy fiatal kutató tervei szerint „hosszú távon itthon tervezem a karrierem, azonban rövid távon szeretnék külföldre menni” Egy másik szerint pedig „szeretnék és fogok is külföldön élni/dolgozni valamennyi ideig, de hosszú távon nagyon szívesen maradnék Magyarországon, ha ehhez a feltételek megvannak. Sajnos egyre gyakrabban érzem azt, hogy előbb vagy utóbb kénytelen leszek külföldre menni, amennyiben továbbra is az akadémiai pályán kívánok maradni.”

Minek kéne változnia, hogy hazagyere?

A második kérdésem az volt, hogy kéne-e változnia, és ha igen, minek ahhoz, hogy hazaköltözzenek. Csak egyetlen válaszadó költözne haza jelenleg: “Így is oké vagyok a hazaköltözéssel, bár nyilván jobb szívvel tenném, ha több lehetőség lenne, több pénzzel és pezsgőbb tudományos élettel.” Ő hazaköltözne, de azért panaszkodik a magyar tudományos életre. A három fő problématerület közül ez az egyik. A másik kettő a magyar politikai és társadalmi helyzet, illetve az ezzel összefüggő kereslethiány a jó minőségű kutatásokra.

A kutatási feltételeknél nem is elsősorban a pénzhiány tűnt a legfontosabbnak. Sokkal inkább a mindent megnehezítő bürokrácia és a hasonló területen dolgozó társak hiánya. ”Lehessen kivel beszélni komoly kutatási problémákról, öncélúan, és ne kelljen 1000 óra adminisztrációt, tanítást, értelmetlen szocializálást, stresszt stb. vállalni azért, hogy lehessen 500 órát kutatni.” Visszatérő téma volt, hogy míg Nyugaton egy kutató elsődleges feladata valóban a kutatás, addig itthon rengeteget kell tanítani és adminisztrálni, ami miatt versenyhátrányba kerülnek nyugati kollégáikhoz képest. „Az egyetemi adminsztrációs terhek a kancellária-rendszer bevezetésével őrülten elszálltak. Az állandó központi jóváhagyások, engedélyzetetések olykor a kutatási idő harminc százalékét is elvehetik.„

Egy másik válaszadó egyszerre dolgozik egy magyar és egy angol egyetemen. Ő beszámol arról, hogy a magyar egyetemeken mennyire nem a teljesítmény számít. „Miközben a fejlett országokban (már nem csak az angolszász országokban, de akár a kommunista Kínában is) megvannak azok az általános, országtól független mérőszámai a kutatói teljesítménynek, amivel megkülönböztethető a jó kutató attól, aki semmit nem tett még le az asztalra.” A kutatói teljesítményt külföldön főképp azzal mérik, hogy milyen presztízsű nemzetközi tudományos lapokban tud egy kutató publikálni. Ehelyett nálunk „mindenki különféle oktatási és adminisztratív feladatok bevállalásával igyekszik a tanszék számára nélkülözhetetlenné tenni magát. Ebben a környezetben nem számít, ha megjelenik valaki, aki magasabb szintű kutatási eredményekkel rendelkezik; ettől még nem kerül pozícióba. Más szóval: nem sok jóra számíthat az, aki külföldi kutatóként megpróbál berobbanni a magyar egyetemi világba.”

A Magyar Tudományos Akadémia új Humán Tudományok Kutatóháza tavaly nyílt meg. Kép forrása: ngbsh

Főleg a fiatal kutatók említették az alacsony bérek problémáját. “Az akadémiai fizetések szinte megalázóan alacsonyak. Két évig dolgoztam az MTA egyik kutatóintézetében havi 114 ezer forintos fizetésért. A budapesti albérletárakat nézve nem hiszem, hogy ebből a fizetésből kijöttem volna ha még albérletet is fizetek. Úgy tudom, hogy nemrég emelték a béreket az MTA-nál, de gondolom azért nem lett drasztikus változás.”

A magyar politikai és társadalmi helyzetet kivétel nélkül mindenki említette. 

„A független intézmények megszállása, az intézményesített korrupció, a civilek megbélyegzése, a folyamatos gyűlöletkeltés, a kormányzati propaganda kiterjedtsége, az emberek lenézése, a társadalmi megosztottság végletekig való szélesítése mind olyan dolgok, amelyek miatt jóérzésű ember nem nagyon akar Magyarországon élni, ha csak nem azért, hogy aktívan harcoljon egy normálisabb országért.”

A harmadik fő érv évtizedes lemaradás: kereslet hiánya magasfokú tudományos munkára. A tudomány művelése ugyanis nem öncél. Egy közgazdásznak az az igazi kihívás, ha segítheti az államot fontos döntések meghozatalában; egy nemzetközi kapcsolatok szakértőnek az, ha tanácsaival segítheti az államot külföldi kapcsolatainak ápolásában; egy kultúrtörténésznek pedig például az, ha tanácsot adhat emlékezetpolitikai döntéseknél. A legnagyobb megrendelője a fejlett országokban ezeknek a kutatásoknak és tanácsadásoknak az állam. „A magyar közigazgatási gyakorlatban soha nem volt domináns az evidence-based (tudományos eredményekre épülő – szerk.) szakpolitika-formálás, de 2010 óta mind az empirikus vizsgálatok, mind személyes beszámolók szerint egy gyenge szintről is tudott sokat romlani a helyzet…. Most az anyagi-egzisztenciális szempontokat félre is téve, a jelenlegi viszonyok között nem látok lehetőséget arra, hogy alapvetően szakmai munkát lehessen végezni, olyan megalkuvási kényszerek nélkül, amit az ember nem szívesen vállal.”

Mit csináljunk?

Végül azt kérdeztem, hogy szerintük hogyan lehetne segíteni a magyar akadémiai-szakértői közösségek fejlődését. A legtöbben hidegvérre intenek: egy kelet-európai országban nagyon nehéz világszínvonalú kutatói csoportokat létrehozni. „Egy csomó dolog együttállása kell (a köz- és felsőoktatás minőségétől a stabil és minőségelvű tudományfinanszírozáson át mindenféle nehezen megragadható szociális- és értékorientációs faktorig), meg isteni szerencse. Olyan helyeknek, amik nincsenek a gazdasági és társadalmi haladás abszolút élvonalában, csoda, ha ez pár szubdiszciplínában sikerül.”

Sokuk szerint már az általános- és középiskolai oktatásnál el kell kezdeni „nyitott, érdeklődő és aktív” diákokat nevelni. “Magyarország egyetlen erőforrása a magyar emberek tudása. Akkor fog az országunk érdemben fejlődni, ha sokkal jobb lesz a magyar oktatás. A magyar oktatás pedig akkor lesz sokkal jobb, ha a jelenlegi költségvetését jelentősen emeljük. Lehet álmodozni TOP 500-as magyar egyetemről, de amig a Bécsi Egyetem költségvetése az egész magyar állami felsőoktatás költségvetésének felel meg, nem lesz érdemi előrelépés.”

Keveset hallunk róla, de már Magyarországon is hódítanak a középiskolások között a robotika versenyek. Forrás: hdidakt

A CEU-hoz hasonló, nemzetközi szinten is versenyképes egyetemeket felépíteni nagyon sokáig fog tartani. De rugalmas megoldásokkal a külföldi tudás hazahozatala gyorsítható. „A magyar egyetemeken legyenek olyan rugalmas struktúrák, amik lehetővé teszik külföldön dolgozó magyar kutatók hazahozatalát, akár csak az év néhány hónapjára. Míg rengeteg híres izraeli közgazdász tanit az év felében Amerikában, az év felében pedig Angliában vagy Amerikában, és az izraeli egyetemek szoros kapcsolatban működnek vezető amerikai intézményekkel, de ugyanígy van átjárás és kapcsolat dán, spanyol, osztrák és amerikai egyetemek között is, a jelenlegi magyar egyetemi struktúrában nagyon nehéz ilyet megvalósítani.”

A másik nagy megoldandó feladat az egyetemi struktúra átalakítása. A világ TOP egyetemei nem csak a diákok tanítására koncentrálnak, hanem egyre inkább elit kutatócsoportok közösségeként működnek. Egy rossz struktúrába pénz pumpálása nem oldja meg a problémát. Ezért a Momentum oktatási programja nem csak sokkal több forrást biztosít a felsőoktatásnak, hanem az óvodától a doktori képzésig rendszerszinten gondolja újra a jelenlegi rendszert. Az oktatás fejlesztése évtizedes, kormányokon átívelő feladat, ahol a kiszámítható környezetet hosszú évekre biztosítani kell. Röghöz kötés helyett innovatív, független és jól finanszírozott egyetemekkel tartjuk itthon a fiatalokat. A magas minőségű tudományos eredmények eléréséért biztosítjuk az akadémiai függetlenséget. De olyan kevésbé magasztos beavatkozások is fontosak mint például az adminisztrációs apparátus növelése, hogy a kutatóknak csak a tudománnyal kelljen foglalkoznia. Támogatjuk nem csak a nemzetközi kapcsolatok létrejöttét, de a magánszférával való komolyabb együttműködést is.

A Momentum állama nem üldözi, hanem támogatja a magas szintű tudományos munkát. Sőt, az államot a kutatói munka legnagyobb megrendelőjévé tennénk. A kutató nem elefántcsonttoronyban lakik. A kutatók tudását az államnak minden lehetséges módon használnia kell, hogy a társadalom minél nagyobb rétege járjon jól egy-egy állami program eredményeként. Erre jó példa a Momentum közlekedési programjának egyik pontja: “Rendbe tesszük a közlekedésfejlesztést (105. oldal)”.)

Ha a magyar kormány abbahagyná jelenlegi ál-szabadságharcát, sok nemzetközi intézmény is megfontolhatná, hogy központját Magyarországra helyezi át. „Az sem lenne teljesen esélytelen, hogy nemzetközi intézményeket, vagy azok regionális irodáit bevonzzuk (OECD, EU Bizottság, IMF, EBRD), ami új és csábító lehetőségeket teremtene a magamfajta makroközgazdászoknak.”

És itt kaptam azt a választ is, hogy „rendszerváltás kell ahhoz, hogy hazaköltözzek”. Egy olyan ország, ahol megbecsülik a teljesítményt és a tudást, ahol a politika nem szól bele a tudományba és ahol lehet hosszú távra tervezni. A fenti beszámolók alapján a legtöbb probléma már nyolc évvel ezelőtt is létezett, a legnagyobb változás a Fidesz nyílt tudományellenessége, és az, hogy a kormányzat a pillanatnyi politikai nyereségért képes bárkit és bármit feláldozni. Felmérhetetlen, hogy mekkora károkat okoz ezzel a Fidesz; ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy annak a politikai erőnek, amelyik új reformkort akar Magyarországra hozni, itt nem szabad megállnia.

Pogonyi Csaba

Borítókép forrása: CLH Facebook