A kultúra összeköt, gondolnánk, de a Fidesz által generált kultúrharc az elmúlt hetekben szintet lépett azzal, hogy már könyvek és könyvkiadók, könyvesboltok is a célkeresztbe kerültek. Sajnos nem lehet kétségünk, hogy még nincs vége, hogy nemsokára újabb botrányok ütik fel fejüket. Hol hangban, hol képben, hol írásban. Mert az őrület elszabadult. Odafent elszabadították. Senki sem lehet nyugodt, minden és mindenki megítélhető, elővehető, megkérdőjelezhető.
A Momentum Mozgalom Oktatási-, Kultúr- és Ifjúságpolitikai Tagozatának írása könyvekről, kultúráról, emberségről.
Csak a fantáziátlan emberektől mentsen meg minket az úristen! – mondogatta mindig a nagymamám, ha valamilyen olyan helyzet adódott, ahol sótlan, értetlen, szögletes elmék kezdtek el karattyolni arról, mennyire elvont, mennyire értelmetlen az adott mű és téma, amit épp akkor közösen szemléltek. Mert a nagymamám imádta a művészetet. Az összes válfaját, az irodalmat, a színházat, a filmet, a táncot, a zenét. Mindet. Ahogy ezeket a műveket szerette, éppúgy szerette olvasni az ezekről készült minőségi, tárgyi és elemző kritikákat is. Ha épp voltak. Mert mindig úgy gondolta, az érmének két oldala van, és érdemes meg- és kiismerni mindkét felét. Úgy vélte, boldog időket él, egyrészről a csodás élmény miatt, amit a művektől kapott, másrészt a kritikai él miatt, hiszen ezek által visszacsatolást nyert pár gondolat, ami közben benne is megfogalmazódott. Ha jól emlékszem, nem oly gyakran fakadt ki, úgy látszik a nyolcvanas években még kevesebb volt itthon a fafej és a fantáziátlan ember, az olyanok, akik csupán dacból és pökhendiségből szólnak le műveket és alkotókat.
Manapság szegény nagymamám percenként hívhatna fel azzal, hogy „Te, hallottad, mit mondott ez a jóember, micsoda blődségeket állít?” vagy „Édes gyerekem, nem hiszem el, hogy ilyen otromba és aljas emberek léteznek, micsoda szűklátókörű ez a pasas!” Igen, ma egész hadsereg tartozik és állítódott a szűklátókörűség, a sótlanság, értetlenség állományába, mindezt a klasszikus, a régmúlt, a magyaros, az értelmes, az ésszerű, a magyarázható gondolkodás álcája mögé rejtve. Mintha a művészet maga egy elem lenne, egy jól behatárolható tárgy a térben. Egy kocka, melynek alakzata mindig formális és egységes, és témája csakis egy irányba mutathat. Erre a vonatra ültek fel, és tartják mozgásban a szerelvényt azok, akik kikezdték Esterházy Pétert, akik megalkották az új NAT-ot, direkt kifelejtve, kihagyva belőle irodalmunk korszakos és világhírű zsenijeit, de azok is itt utaznak, sőt fűtik a mozdonyt, akik erkölcsi aggályaikat felnagyítva, orbitális hisztit kerítve mesekönyvet (bár, nem épp átlagos meséket tartalmazó könyvet, ez tény) darálnak le, vagy más esetben, egy nem túl ép és szép jellemű szülőtárs bepanaszolására puszta kézzel tépnek szét egy alkotást, belengetve, hogy az ügynek, az ócska performansznak még koránt sincs vége. Beadva a széles közönségnek, hogy az értékítéletükbe ez nem fér bele, és pusztán erkölcsi féltésből és meggondolásból teszik, amit, miközben mindenki számára látható, mert annyira átlátszó és manipulatív, hogy pusztán a jelen idős politikai haszonszerzés és hírverés a célja ezeknek az akcióknak.
Az őrület itt nem áll meg, akinek ez is kevés, az most nyugodtan vegye maga elé a popcornt, mert van ott még ahonnan ez jött. A nemrégiben létrejött állami intézmény, a MAKI (Magyarságkutató Intézet) egyik prominens gondolkodója és ítésze most éppen Lázár Ervin meséit és életművét pécézte ki magának. Lázár Ervint eddig nem támadták. Ötven éve mindenki úgy tartja, hogy amit írt és alkotott, az mind jó és korszakos, hatalmas értéke ő irodalmunknak. Deák-Sárosi László filmesztéta és költő most bebizonyítja, sőt egyenesen levezeti, hogy Lázár művei miért rosszak és hamisak, mennyire destruktívan hatnak az éledő, fejlődő elmére, szinte bűn ezeket a meséket kézbe venni, mert értelmetlenek, kuszák, lila ködben úszók, és egyáltalán: semmi értelmük sincsen. Lázár az ő szemében egy dilettáns hazudozó, aki a szép szavak mögé rút és értelmezhetetlen mondanivalót rejt. Kedves magyarok, nagy baj van a világgal, pláne országunkkal, ha már a mesék értelmét és mondanivalóját sem értjük. A hétfejű tündér gyönyörűen árnyalt és szívhez szóló értelmét, hogy ez nem egy valóságos tündér, hanem a mi saját bejáratú félelmünk és szorongásunk, hogy ez a tündér bennünk lakozik, nekünk énekel, sőt a mi dalunkat énekli vissza nekünk, és ha őt bántjuk, akkor magunkat bántjuk. Ez a neves gondolkodó ezt nem érti, nem fogja fel, lila ködnek, zavarosnak találja. Mert nem látja benne a kockát, a szögletest, az érinthetőt, a tapinthatót. Persze hogy nem látja, hiszen ez a mese Fantáziországban született! Olyan helyen és időben, amit ő egyáltalán nem tud elképzelni, de a gyerekek igen. Nincs színesebb fantázia, mint a gyermeki. És ez a pártkatona ezt igyekszik elvenni tőlük, a fantáziájukat, a nyitást a világra, a befogadás, elfogadás létét és értelmét. Ezért ír zavaros, ömlengő, folytonos ellentmondásokba ütköző cikket, meghurcolva egy igazi és valódi zsenit, Lázár Ervint. Kedves, Deák-Sárosi László, ezért kár volt koptatni a klaviatúrát, használja hasznosabb, jobb dolgok megírására, emelje piedesztálra az ön szerint megkerülhetetlen és kiváló írókat, szíve joga, hogy olyanokat dicsérjen, akik magának kedvesek, de ha szabad kérni a kuszaságot és értelmezhetetlenséget ne Lázár Ervinen kérje számon, hiszen az láthatóan inkább illik önre, mintsem erre a zseniális íróra. Kikezdheti Lázár Ervint, köszörülheti rajta a nyelvét, de ő örök időkre zseni marad és a magyar társadalom nagy része örökkön annak fogja tartani, míg az ön szánalmas cikkecskéje semmi perc alatt a feledés homályába vész, önt pedig egy értetlen, szögletes gondolkodású bohócnak fogja tartani a publikum. Ezért megérte? Ha jó mélyen magába néz, ön is arra a döntésre jut, mint én, amikor olvastam írását. Nem, nem érte meg.
Mégis. Nincs bennem remény, hogy ez nem fog folytatódni. Nemsokára újabb piszkosságok ütik fel fejüket. Hol hangban, hol képben, hol írásban. Mert az őrület elszabadult. Odafent elszabadították. Senki sem lehet nyugodt, minden és mindenki megítélhető, elővehető, megkérdőjelezhető, még ha maga a mondandó semmi értelemmel nem bír, ócska sületlenség az egész, akkor is meg lesz írva, el lesz mondva, mert itt a sárdobálás és a befeketítés a lényeg, az odamondás, és az, hogy az odafentiek megadják a régóta várt vállveregetést. Szánalmas, de ilyen világban élünk. Szóval, hogy ezek az itt leírt a történések lennének a kultúrharc mélypontjai? Sajnos nem hiszem. Ott vagyunk már? – kérdezi többször és mohón, kellőképp idegesítőn az ismert filmben a mesefigurától a másik mesefigura. Szívesen mondanám, írnám, hogy ott vagyunk, igen, ez a legalja, de az igen nagy naivságra vallana tőlem. Egy másik jelen idős kirekesztett árvát tudok csak idézni, akit az új NAT nem talált alkalmasnak arra, hogy műveit teljes egészében megismertesse a diáksággal, Radnóti Miklóst idézném végül: „Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz.
Ó, tarts ki addig lélek, védekezz! (Himnusz a békéről, 1938, részlet)
Mit tehetnék mást? Védekezzünk. Testben-lélekben egyaránt. Ki kell tartanunk, amíg el nem múlik az őrület, amikor újra a normális, szelíd, békés életünket élhetjük. Ki tudja? Tán nincs is az olyan messze…
A szerző Ruzicska Róbert, a Momentum Mozgalom Oktatási-, Kultúr- és Ifjúságpolitikai Tagozatának tagja
