„Puritán, letisztult, intim, csendes, finom. Elsőre ezek a szavak jutnak eszembe mindkét filmről.” Tóth Tamara buddhistaként járja körül a nőiség és leszbikusság témakörét a „A Portré a lángoló fiatal lányról” és „A szobalány” filmeket elemezve.
Vajon azért mert ezekkel azonosítjuk a női princípiumot? Ez lenne a nők esszenciája?
A hagyományos főleg keleti filozófiák és vallások dualista szemléletében megjelenik a jin és a jang. A jin hagyományosan a női energia, amely a befogadás, gondoskodás, figyelem, csend, szelídség, egyben a sötét, hűvös, negatív pólus. Míg a jang a férfi energia, bekebelezés, harc, erő, világos és meleg, pozitív pólus. Ez a szemlélet tapasztaláson alapszik, vagy férfiak alkották, úgy ahogy az nekik megfelelt, nekik kényelmes volt? Meghatározza-e ez a mai napig a hozzáállásunkat, akár itt Európában? Azt gondolom igen, ezek az erők még mindig munkálnak bennünk. Mert egyszerűbb kettősségben gondolkozni. Egyszerűbb azt mondani, hogy ez fekete ez meg fehér. Így az az érzésünk támad, hogy amiről beszélünk azt ismerjük. Amit ismerünk attól nem félünk.
Vajon amikor nők közti szerelemről, intim kapcsolatról van szó akkor is így működünk tudatalatt vagy akár tudatosan?
Úgy hiszem igen, és ez a két film, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek, egyszerre mutat rá ezekre a gondolkodási sémákra és mutatja be a nőiséget és a leszbikusságot üdítően új módon.
A Portré a lángoló lányról, amely a 18. század végén játszódik egyszerre végtelenül eszköztelenül a szó jó értelmében és közben apró részletességgel mutatja meg a korra jellemző női mintákat, a nők felé támasztott társadalmi elvárásokat, miközben rácáfol a korábban említett kettősségre és kizárólagosságra, hogy a nő jin a férfi meg jang és kész.
Míg A szobalány egyfajta klasszikus ázsiai filmes hangulatot idézve sokkal tradicionálisabb filmnek tűnve (amit ha megnéztek rájöttök, hogy nagyon is cseles és semmi sem az aminek látszik) visszaidézi a 80-as, 90-es évek erotikus thrillerjeit és rájátszik a női és férfi szerepek közti ellentétre és feszültségre. Ennek a posztnak most nem célja a filmek elemzése, kritikája így nem is fogok kitérni a cselekményre.
Ami mindkét filmben közös, az a titok, titokban bontakozik ki a szerelem. Leszbikusként csak titokban lehet szerelmes az ember? Azért van ez, mert a közfelfogás szerint a leszbikus szerelem nem egyeztethető össze a női szerepekkel? Akkor egy leszbikus nem is igazán nő?
Azt gondolom az első kérdésre találtam meg magamban a legkönnyebben a választ. A 21. században a titok, a titkolózás egyre kevésbé szükséges, egyre kevésbé része a leszbikus szerelemnek, így nagyobb teret adva az olyan női szerepeknek is egy leszbikus kapcsolatban, mint az anyaság, feleség szerep. Ugyanakkor ezeket, még mindig valamiképp máshogy kezeljük, „Igen, anya, de egy másik nővel neveli a gyerekét”, „Feleség, de nincs férje, egy másik nő a párja”. Az utolsó kérdésre pedig nyitva hagyom a válasz lehetőségét, rátok bízva, kedves olvasók, hogy egyáltalán tudjuk-e ki nő és ki nem az?
Végezetül szeretném összefoglalni, hogy személyes tapasztalataim, és felismeréseim alapján mit gondolok. Buddhistaként abban hiszek, hogy mind a női, mind a férfi energiák minden érző lényben ugyanúgy jelen vannak, biológiai nemtől függetlenül. Így igazából a korábban felvetett kérdéseket egy huszárvágással meg tudom válaszolni. A nőiség az az energia, amit magadban nőinek érzel, az hogy kiben milyen arányban vannak jelen a férfi és női erők, egyénileg változik. Így a leszbikusság, melegség mint kategória, buddhista szemszögből lényegtelen, ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy mindenfajta szerelem és szeretet ugyanolyan értékes, a különbség csupán abban lehet, hogy a „szerelem petricsészéjében” milyen arányban keverednek ezek az ősi erők kapcsolatonként. Ez a világ, ez a század és az összes eljövendő, egy sokkal fantasztikusabb hely lenne, ha ezt minden ember tudná.
Tóth Tamara
