A napokban kijöttek a tizenöt éves diákok kompetenciáját világszerte mérő PISA tesztek eredményei. A magyar eredmények továbbra sem adnak okot örömre. Az oktatási rendszert jelenleg csak egyféleképpen lehet megváltoztatni: a benne szereplők társadalmi aktivizmusával. Reménysugár lehet a fiatalok egyre nagyobb aktivitása közéleti kérdésekben.
A háromévente, a 15 évesek körében világszerte megíratott teszt hátteréről, módszertanáról rengeteg szó esik. Ebbe nem kezdenénk bele újra, mert szinte mindig elveszi a „reflektorfényt” a valós problémáról: a mai 15 éves magyar diákok nem teljesítenek jobban az első PISA-ban részt vevő 2000-es évfolyamnál. A természettudományokat 2006 óta mérik, ezen a területen jelentősen romlott is a helyzet az évek során.
Persze most tapsikolhatnánk örömünkben, ahogy a minisztérium közleménye teszi, hogy idén történt némi előrelépés, hiszen a szövegértés és a matematika átlagpontszáma is javult, de azt nem árt szem előtt tartani, hogy ez a javulás elhanyagolható mértékű, ráadásul ezek az eredmények elmaradnak a 2009-es és az azt megelőző évek szintjétől. Olyan régóta beszél a szakma, a közélet, a tanulók és szüleik a közoktatás széteső, valahol a 20. század derekán kullogó mivoltáról, hogy az az érzése az embernek, már kár is újabb és újabb fejezeteket nyitni e témában. Szépen lassan beletörődik a magyar társadalom, hogy ez van, nincs mit tenni, a mi kis illiberális demokráciánknak ez is elég: hiszen az Audi és a BMW szalagsorai mellett felesleges ismerni az érvelő vita szabályait, vagy a túlfogyasztási válság globális következményeit, nem igaz?
Nem, nem igaz! A lefele mutató tendenciák nem azért ijesztőek, mert egy jól kidolgozott, kiforrott, stabil pénzügyi háttérrel rendelkező oktatási struktúra vall kudarcot évről évre, és a tervezést koordináló szakmai háttér ne tudná, hogy mi ment félre. Nálunk egy koncepciótlan, üres rendszer az, ami nem veszi fel a versenyt a 21. századdal, és ezt tudja mindenki. Tudja Kásler Miklós, tudja Palkovics László, tudja a teljes holdudvar, akik saját gyerekeiket méregdrága magániskolákba járatják a közoktatás penészes, beázó, elavult tantermei helyett. Mit vár egy ország, ahol kincs az írókréta, ahol sorosista a diáktüntetés, ahol az alaptantervet nem korszerűsítik, hanem nemzetiesítik?
Az egészben a legszomorúbb, hogy 30 évvel a rendszerváltozás után a megválasztott politikai elitnek nem is célja a gondolkodó diákság nevelése. A szövegértési teszten a magyar diákok 25,3%-a teljesített a 2-es szint alatt, azaz gyakorlatilag nem érti, amit olvas. És ez sajnos nem változik. De miért hasznos ez? Nos, a kormányt egyelőre választások útján hatalmazza fel a szavazókorú népességünk. Most képzeljük el, mi történne, ha annyi év iskolapad után ez a sok pernahajder fiatal egyszer csak elkezdene értően gondolkozni a közügyeken és a kampányszlogeneken. A végén még megkérdőjeleznék azokat a szép kék Soros-plakátokat, lenne saját ötletük, néha tán ki is röhögnék Kósa Lajos magvas gondolatait! Értékelnék az “üres” sajtótájékoztatótatókat, nem töltenék ki a Konzultáció megvezető kérdéseit, felmérnék az európai populisták hazugságainak súlyát. Az a nagy helyzet, hogy a jelenlegi rendszert csak a tudás bedarálásával lehet fenntartani. Erről tudna beszélni a tavaly ilyenkor elüldözött CEU és a gazdasági csőd szélén táncoló ELTE is.
És nem, nem a tanárok hibája, hogy a Nemzeti Alaptanterv és a kerettantervek követelményei teljesíthetetlenek és elavultak.
A jelentés már bevezetőjében Magyarországgal riogat, mint az egyik legegyenlőtlenebb feltételeket biztosító oktatási struktúra. Szövegértésben átlagosan 113 ponttal értek el kevesebbet azok a hátrányos helyzetű tanulók, akiknél nem biztosított a stabil gazdasági, szociális és kulturális háttér. Ez azt jelenti, hogy a származás eldönt szinte mindent a legelején: ha nem vagy gazdag, és más kulturális jegyeket hordozol, ne is álmodj egyenlő bánásmódról, világszínvonalú oktatásról, a későbbiekben versenyképes diplomáról. A szegregáció hétköznapi példáit talán nem is kell újra ismertetni, és az EMMI egy egyszerű legyintéssel (“túl erős a családi háttér meghatározó ereje”) zárja le a kérdést.
De mégis mit tehetünk?
Persze, ne legyünk borúlátóak, most legalább nem romlott, inkább stagnált a PISA-eredmény – mondanánk, ha nem ebben a rendszerben élnénk 2010 (de igazából 1990) óta. Reménysugár lehet a fiatalok egyre nagyobb aktivitása közéleti kérdésekben, ezt bizonyítja a globális klímasztrájkok folyamatos sikere hazánkban (is). Az a helyzet, hogy az oktatási rendszert jelenleg csak egyféleképpen lehet megváltoztatni: a benne szereplők társadalmi aktivizmusával. Nem ideális a helyzet, hogy ez a feladat is a tanulókra marad. De minél többször, minél vehemesebben szólalnak fel az áldatlan állapotok ellen, nyomást gyakorolva a politikai elitre, annál hamarabb lehet normális oktatási rendszerünk. Erre ugyanakkor nem elég várnunk, nekünk, tanároknak és szülőknek is ki kell állnunk a diákok mellett. Évek, évtizedek és hosszú távú koncepció kell hozzá a szakma és mindkét szekértábor bevonásával, de nem adhatjuk fel a küzdelmet, még ha ez ma reménytelennek is tűnik.
