Hallgat a propagandamédia, hallgat a kormány… Nincs itt semmi látnivaló. Sem a Honvédkórházban, sem más, a működésképtelenség szélén álló egészségügyi intézményben. A kampányüzemmódban ragadt országvezetés pontosan úgy viszonyul az egészségügyben tapasztalható állapotokhoz, mint az oktatás gondjaihoz, a korrupcióval átszőtt pályázati pénzelosztásokhoz vagy bármilyen más problémához az országban: először sunnyogva csendben marad, majd megpróbál mindent eltussolni és mosolyogva az arcunkba mondja, hogy minden rendben van, jó úton haladunk.
„Zacher Gábort egyébként is kirúgtuk volna, kész szerencse, hogy korábban felmondott. Egyébként is szerettük volna, ha a szemész rezidensek megtanulnak akut szívizominfarktust a legmagasabb szinten ellátni, artériás katétert behelyezni, mellkascsapolást végezni.” – ezek a gondolatok kavaroghatnak mind az intézményfenntartásért felelős Honvédelmi Minisztérium, mind a szakmailag illetékes Emberi Erőforrások Minisztériuma illetékeseinek fejében.
Valóban ilyen egyszerű a helyzet? Valóban továbbra is az a legfontosabb, hogy a napi hírműsorok jelentős része a több éve hazánkat virtuálisan elözönlő migránsok pontos nyomkövetésével legyen elfoglalva? Valóban nem ér meg még egy nyúlfarknyi hírt sem, hogy a több millió lakos ellátásáért felelős Honvédkórház milyen húsbavágó problémákkal küzd?
De mik ezek a problémák, amelyeket mély hallgatás övez? Problémák-e egyáltalán?
Probléma-e az, hogy hazánk egyik vezető egészségügyi intézményében vis maior elrendelésével tudják csak kiállítani a következő havi ügyeletet? Probléma-e az, hogy a használhatatlanná vált műszerek miatt sérül a betegek modern egészségügyi ellátáshoz való joga? Probléma-e az, hogy a sürgősségi betegellátásra a rendes képzési tervükön túl is kötelezett rezidenseknek sérül a képzési szerződésben foglalt joga? Probléma-e az, hogy az ország egyik vezető belgyógyászati klinikájára az idén érdeklődés hiányában nem tudnak rezidenst felvenni? A végtelenségig sorolhatnánk azokat az elképesztő történeteket, amiket csak az ott dolgozók ismernek, és amelyeket az intézmény kommunikációs szabályzata miatt nem mondhatnak el senkinek. Egymás között is alig beszélhetnek róla, hiszen mindenki félti az egzisztenciáját, félti a családját, félti a jövőjét. Pedig a jövőnket nem adhatjuk!
És a jövőnket nem is adjuk!
De hogyan derül majd ki, hogy nincs a vécékben papír? Hogyan derül majd ki, hogy nincs a mosdókban szappan? Hogyan derül majd ki, hogy egy gasztroenterológiai centrumban, ahol a betegek belső szerveit vizsgálnák, nincs egy nyamvadt betegöltöző? Hogyan derül majd ki, hogy nincs elég orvos és szakdolgozó az osztályon?
Két lehetőség van…
Az egyik az, ha az egészségügyi dolgozók egyszer végre összefognak. Orvosok a szakdolgozókkal, professzorok a rezidensekkel, belgyógyászok a sebészekkel, kórháziak a klinikusokkal, szakrendelősök az osztályos orvosokkal. Félretéve az ellentéteket, félretéve az ellenérdekeket, félretéve a kicsinyes, öncélú szempontokat. És kinyitják a szájukat, ahogy ez most Zacher Gábor esetében megtörtént. Néhány óráig fent is volt a világhálón az az egészségügyi „coming out”, ami az utóbbi évek talán legmegdöbbentőbb, legőszintébb segélykiáltása volt, ami vezető pozícióban lévő orvos szájából elhangzott. Nem ezt szoktuk meg, hanem azt, hogy az orvostársadalom felső krémje bólogató Jánosként az előre megbeszélt kérdésekre az előre megbeszélt – a propagandával egyeztetett – válaszokat adja. Vagy azt, hogy tűrnek, hogy az ellátás – ha csak alapszinten is, de – folytatódjon. Ezért volt ez az interjú egy iszonyatos segélykiáltás. De csak volt… Mivel Zacher Gábor néhány órányi őrlődést követően ismét visszaállt a sorba, és töröltette az internetről a vele készült riportot.
De mi a másik lehetőség? Az, hogy a betegek sikoltanak fel. Hogy a betegek elmondják egymásnak, elmondják az őket végre megkérdező döntéshozóknak, hogy mit tapasztaltak, miközben mellkasi fájdalommal türelemmel vagy türelmetlenül vártak több órát arra, hogy egyáltalán egy laborvizsgálat megtörténjen Magyarország egyik vezető sürgősségi betegellátó centrumában. Elmondják azt is, hogy egy klinikai osztályon nincs arra lehetőség, hogy a beteg egy közös ebédlőben megebédeljen, hanem a betegágyánál az öléből fogyasztja el a nem éppen minőségi ételt.
Sok mindent mondhatnak majd el… És akkor végre megmozdulna valami…
Addig viszont: nincs itt kérem, semmi látnivaló!
dr. Takács Róbert és a Momentum Egészségpolitikai munkacsoportja
Borítókép: forrás
