Olvasom Dévényi István posztját a közmédiás élményeiről, meg a cenzúrázott fiatal kaposvári újságíró esetét és ismerős érzések fognak el. Én is dolgoztam az Orbán-rendszer markában tartott munkahelyen. Közel 2 évet húztam le az EMMI-ben, felsőoktatási területen.
Tóth Endre írása
Amikor bekerültem naivan azt reméltem, hogy majd tudom segíteni a megalapozott, szakmai döntéshozatalt a szívemnek kedves oktatási szektorban. Ez nem igazán vált be, mert bár a részemről megvolt a tettvágy, a vezetői döntéseket nem az általunk készített felkészítők határozták meg, hanem a politikai szempontok és a döntéshozók személyes véleménye. Egy szimpla referens szerepét jól szemlélteti, hogy amikor megkérdeztünk egy régóta ott dolgozó kollégát, hogy mi az angol fordítása ennek a pozíciónak, akkor egy félmosollyal a szája szegletében azt találta mondani, hogy ”slave”. Ami viccesen aktuális, mikor a nyugati sajtó a magyar „slave law” -ról írja sorba a cikkeket.
Nem is az volt az igazi baj, hogy nem tudtam hatással lenni a vezetői döntésekre, hanem az, hogy a saját munkám szakmaisága is kockán forgott. Bár meglehetősen szabad politikai légkör uralkodott a főosztályomon, de azért időről-időre beesett egy olyan feladat, ahol tudtam, hogy a kimondatlan elvárás nagyon más, mint a szakmai véleményem.
Kezdetben ilyenkor öntudatlanul is kezdtem cenzúrázni magam és megfelelni az elvárásoknak. Nem akartam, hogy visszaküldjék a szövegemet, nem akartam balhét, egyszerűbb volt így. De minden ilyen esetben meghasonlást éreztem, ellentmondásba kerültem a saját elveimmel. Nagyon rossz érzés volt.
Aztán először egy interpellációra való felkészítő írásakor írtam egy B verziót. Csak úgy magamnak. Hogy az EU-s pénzek kiosztása mennyire „hatékony”, hiszen a narancsos „nemzeti tőkés réteg” kitartóan gazdagszik belőle. Gondolhatjátok, hogy nem lett felolvasva a parlamentben. Az A verziót küldtem el. Aztán eljött a pont, amikor megtanultam nemet mondani.
Nemet mondtam egy olyan EU-s pályázat előkészítésében való részvételre, amiről az hírlett, hogy jó előre le van zsírozva a nyertes cég. És nem történt semmi. Nem rúgtak ki, nem ordibáltak velem, tudomásul vették. Rájöttem, hogy ezt így is lehet. És ez hatalmas szabadságot adott.
Ekkor elhatároztam, hogy ezután törekszem mindenben a szakmai véleményemet követni, és felvállalom az ezzel járó rizikót. Aztán volt, hogy egy elemzésem kapcsán az egyik felettesem azzal jött be hozzám, hogy „Tudod Endre, hogy ezt nem lehet így megírni”. De kitartottam az írásom mellett. Persze nem szabadultam meg teljesen a retorzióktól való szorongástól. Minden egyes alkalommal meg kellett harcolnom magammal, hogy felvállalom-e a nehezebb utat. Nem mondom, hogy mindig sikerült. De úgy érzem, hogy nem tettem semmi vállalhatatlant.
Egy idő után arra is rájöttem, hogy csomó félelem teljesen indokolatlan. Nem rúgnak ki, ha nemet mondasz, nem büntetnek meg ha őszintén jelzed a problémás ügyeket. Rájöttem, hogy a rendszert igazából az állami dolgozók öncenzúrája és önkéntelen megfelelése működteti ilyen kritikátlanul. Persze vannak túlbuzgó fidesznyik főnökök, és parancsuralmi jelleggel működő munkahelyek. De a nagy egész mégis elsősorban a túlzott megfelelési kényszeren és az alaptalan egzisztencia féltésen alapul.
De soha nem késő felállni, és kiegyenesíteni a gerincünket. Én is dolgoztam lesütött szemmel és hajlott háttal, de sikerült felemelnem a fejem. Egy idő után már tüntetésekre is elkezdtem járni minisztériumi dolgozóként, ami ebben a közegben meggondolatlan merészségnek számított. A Lex CEU születésekor, amint lejárt a munkaidőm, átmentem a Szalay utcából a Nádor utcába, hogy csatlakozzak a tüntetéshez. Tulajdonképpen a saját munkaadóm ellen tüntettem. Úgy éreztem semmibe veszik a munkámat, mikor egy tollvonással ezerszer annyi kárt okoznak a magyar felsőoktatásnak, mint amivel azt én a teljes minisztériumi pályafutásom alatt építeni tudom.
Ekkortájt készült a lenti kép is, ahol Rebekával, a Momentum oktatási munkacsoportjának tagjával csodálkoztunk rá a teljes képzavarra. EMMI-s kormánytisztviselő és CEU-s hallgató együtt tüntet a szabad oktatásért, a CEU megmaradásért.
Sajnos a CEU-t azóta valóban elüldözték és a Fidesz újabb kétharmados győzelmet aratott. Én viszont szabad lettem, hiszen az év elején felmondtam a minisztériumban és a Momentum képviselőjelöltjeként csináltam végig a kampányt. Hatalmas teher esett le a vállamról, mikor kiléptem a minisztérium kapuján. Végre szabadon nyilváníthattam véleményt és megszűnt a retorzióktól való félelem. Csodálatos érzés.
Rengetegen dolgoznak még az egzisztenciális szorongástól vezérelve borzalmas munkahelyeken. Sokan végzik a rájuk kiosztottakat kritikátlanul, automatikusan cenzúrázva saját magukat és puhán belesimulnak az elvárásokba. Aztán hazamennek, de az a fránya rossz érzés, amit az elveik szembeköpése okoz, ottmarad velük.
Nektek üzenem, van kiút! Lehetsz még újra rendben önmagaddal, megtanulhatsz nemet mondani! Talán félelmetesnek tűnik az ugrás. Talán nem vagy olyan élethelyzetben, hogy csak úgy ugrálj. De hidd el, az a szabadság, amit akkor érzel, amikor újra összhangba kerülsz az elveiddel, és kimondhatod, amit gondolsz, megéri a rizikót.
Borítókép: Forrás
