A vidéken élők és a mezőgazdasági termelők számára bombaként robbant a hír: a kormány 80%-ra emeli a Közös Agrárpolitika II. pillérének, a vidékfejlesztési agrártámogatások hazai finanszírozásának arányát, ezáltal megnégyszerezi a hazai vidékfejlesztésre fordítható keret teljes összegét.
A döntés maga egy elszámoltatható és átlátható működésű országban igencsak üdvözlendő lenne. A magyar vidék számára égetően fontos a fejlesztési források növelése, de előbb olyan rendszert kell kiépíteni, amiben a mutyiból születő alibi beruházások helyett (mint amilyen például a Tát és Bajót között 169 millió adóforintból épített 781 méter kerékpárút esete), végre valóban arra jusson a pénz, ami a vidék fejlődését és a gazdák versenyképességét segíti.
A rendszerváltás utáni kormányok sajnos mind elmulasztották a magyar vidék felzárkóztatását, és ha úgy tetszik: megmentését. A Fidesz-kormány a Közös Agrárpolitika hazai forrásait mindezidáig a megengedett minimumon, 15%-on tartotta, mialatt a magyar gazdák évtizedek óta erőn felül próbálják leküzdeni a nyugat-európai gazdákkal szembeni versenyhátrányukat és folyamatosan küzdenek az alacsony felvásárlási árakkal. Mindeközben a magyar vidéki lakosság jelentős része ma is az uniós átlag felénél gyengébben teljesítő régióban él.
Az Európai Uniós agrártámogatás úgy kell a vidéknek, mint egy falat kenyér, és minden egyes vidékfejlesztésre jutó többletforint úgy hiányzik a magyar termőföldnek, mint Mészáros Lőrincznek a magyar termőföld. De talán sokkal nyugodtabban hajthatná álomra fejét a magyar földműves abban a tudatban, hogy ez a többlet pénz nem a mindenhez (is) értő Kárpát-medencei géniuszhoz, vagy valamelyik Ner-báróhoz kerül. Erre azonban jelenleg nem sok garanciát látunk, ahogy arra sem, hogy nem politikai alapon lesz majd szétosztva ez a rengeteg támogatási pénz.
A Fidesz aktív közreműködésével Mészáros Lőrincz felcsúti gázszerelőből a legnagyobb magyar földesúrrá vált, miközben a kisgazdaságok és induló agrárvállalkozások számára szinte lehetetlen a földhöz jutás. Az agrártámogatások jelentős részét lefölözik az adóforintjainkból mesterségesen felhízlalt agrároligarchák, miközben a legtöbb gazda a beruházási pénzekből alig-alig részesül. Lázár János kuratóriumi tagsága jelentős kormánypárti befolyást jelent az újonnan megalakult Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemre, ami az egész magyar agrár-felősoktatásra és kutatásra kiterjed.
A hazai agrárium jelen folyamatainak árnyékában felmerül a kérdés, hogy mi lesz az ára ennek a hatalmas forrásnövelésnek? Milyen biztosíték várható attól a politikai rendszertől, amelyiket az Európai Unió 2. legkorruptabb kormánya határoz meg, arra, hogy ez a plusz forrás – szakítva az utóbbi évek egyre romló tendenciáival – valóban a vidék tényleges fejlesztésére lesz felhasználva?
A méltányos és élhető vidék megteremtése mindannyiunk érdeke, de ha egy következmények nélküli, romlott rendszerbe talicskázzuk a pénzt, akkor az eredmény nem a vidék fejlődése lesz, hanem a mutyi további folytatása és az oligarchák további gazdagodása. Miközben a vidék egyre kiszolgáltatottabbá válik a jelenlegi hatalom kényének-kedvének, és félő, hogy idővel csak az jut majd hozzá a forrásokhoz, akik behódolnak a Párt által szabott irányvonalnak.
Talán érdemes lenne rendbe rakni a dolgokat, befoltozni a vödör alját, és csak utána tölteni bele. Mert így a történelmi méretű forrásemelés bizony kifolyik a lyukakon és repedéseken, azokhoz jutva, akiknek valahogy eddig is mindig jutott a közösből… A vidék meg köszöni szépen, szomjan hal.
