A választások óta zajló, több tízezres budapesti demonstrációk Kecskemétre és Debrecenre is átterjedtek. A Momentum Mozgalom helyi politikusai ezen eseményeken is hallatta az új generáció hangját, így felszólalt Bodrozsán Alexandra a kecskeméti, és Kiss László a debreceni tüntetésen. Az ott elmondott, hatalmas sikert aratott beszédeik alább olvashatóak.
Bodrozsán Alexandra – Momentum Kecskemét
“Köszönöm, hogy egy színpadon állhatok most veletek. Egy fontos, és nagyon aktuális idézettel kezdenék:
“Azt ismered, hogy egy társadalom zuhan lefelé, és miközben zuhan, egyre csak azt ismételgeti: eddig minden rendben, eddig minden rendben, eddig minden rendben…? Nem a zuhanás számít. A földet érés.”
Miért vagyunk ma itt?
Két héttel a választások után is csalódottak vagyunk.
Csalódottak vagyunk, mert nem erre számítottunk.
Csalódottak vagyunk, mert úgy érezzük, Magyarország többet érdemel.
És csalódottak vagyunk, mert ránk sütik a bélyeget, hogy nem vagyunk valódi magyarok.
Azért állunk most itt, és állnak velünk több nagyvárosban és a fővárosban is ezrével, tízezrével három napon át, mert még mindig nem ébredtünk fel abból a rémálomból, amit a választások éjszakája okozott nekünk. Ez egy hosszúra nyúlt rémálom. Nem nyolcadikán kezdődött, és nem is akkor ért véget.
Évek óta gyűlölet folyik a csapból is. Gyűlöld a cigányt, gyűlöld a meleget, gyűlöld a migránst, gyűlöld azt, aki liberális, gyűlöld azt, aki konzervatív, gyűlöld azt, aki a te szabadságodért is harcol, gyűlöld, aki más, de gyűlöld azt is, aki ugyanolyan.
Gyűlöld a kormányt.
Gyűlöld az ellenzéket.
Mindegy, hogy van-e okod gyűlölni, de gyűlölj, mert a gyűlölet sokat hoz nekik a konyhára.
Az elmúlt években a mindennapi életünk részévé vált a politika. Olyannyira hogy mostanra naponta olvashatunk olyan történeteket a sajtóban, hogy már az óvodákba, általános iskolákba is kéretlenül benyomakodott a közélet. Ahelyett, hogy a gyerekek az elfogadást tanulnák és tapasztalnák meg, egyre többször nyilvánulnak meg a felnőttekéhez hasonló nyers kirekesztéssel.
Tényleg ilyen országban akarunk élni?
Ahol a hasonlóságok helyett a különbségeket keresik egymásban az emberek, mert a politika kizárólag arra tanítja meg őket, hogy aki más, az csak rossz lehet? Hogy aki nem úgy gondolkodik, ahogyan mi, annak nincs helye a közös asztalnál, esetleg a közös országban? Ahol a véleménykülönbségre családok szétszakadása a válasz? Ahol az agresszió és a gyűlölet jelenti a megoldást a beszélgetés és egymás érveinek meghallgatása helyett?
Én nem akarok ilyen országban élni.
Elborzaszt a gondolat, hogy a négyéves kisöcsém jövője egy olyan társadalom, ahol nem közös megoldásokban gondolkodunk, hanem azt nézzük, ki érvel hangosabban, és kinek van jobban igaza. Ahol nincs már, ami közös, mert:
Nem hagyják.
Elveszik.
Kisajátítják.
Az, hogy másképpen látunk dolgokat, másban látjuk a céljaink elérését, nem azt jelenti, hogy ezek a célok nem lehetnek közösek. Mert mire vágyik az átlagember egy jól működő országban?
Biztos megélhetésre. Arra, hogy családot alapítson, de ne kényszerítsék erre. Arra, hogy az időskora ne létbizonytalanságban teljen. Hogy meghallják a szavát. Hogy szabadon tájékozódhasson. Hogy ne tegyenek megjegyzéseket rá, mert más színű a bőre vagy máshogy gondolkodik.
2018-nak ez volt a tétje.
2022-nek is ez lesz.
A kormány csak 4 év múlva fogja újra megkérdezni a véleményünket, de ez nem jelenti azt, hogy nem állhatunk ki, és nem mondhatjuk el, közösen, olyan hangosan, hogy végre ők is meghallják. És hogy azok is meghallják, akik már nem látnak mást, csak a különbségeket.
Nem várhatunk négy évet. Nincs még négy évünk, amit tetszhalott állapotban tölthetünk beletörődve, hogy nem tudunk változtatni. Meglehet, hogy az április 8-án született döntést már nem tudjuk megváltoztatni, de minden nap új lehetőséget kapunk arra, hogy megszólítsuk egymást.
Mert mi vagyunk a többség.
Ők a legnagyobb kisebbség.
A múlt heti budapesti tüntetésen bebizonyosodott számomra, hogy nincs lehetetlen. Hippik, punkok, skinheadek, nagymamák, tinédzserek, együtt vonultak többtízezren azért, mert elegük van.
Maradjatok velünk az utcán!
Mondjátok el a véleményeteket!
Ne … adjátok … fel!
Mert lehet, hogy egyetlen nap alatt nem tettünk csodát, és meglehet, hogy két nap is kevés lesz a csodához. De holnap újra lehetőséget kapunk arra, hogy közösen dolgozzunk a változásért, és ha ezt megtesszük, lehet, hogy jövő héten már többen állhatunk itt.
Rejtő Jenő ezt írta:
„Az a roppant szakadék tátongott közöttük, amely két embert sokszor elválaszt egymástól, pedig egyetlen kimondott szó talán bőségesen áthidalhatná. De az emberek Bábelnél elfelejtettek beszélni.”
Ha egyetlen szónál többre is lesz szükségünk, mától az a feladatunk, hogy újra megtanuljunk beszélni.
Köszönöm.”
Kiss László – Momentum Debrecen
“Köszönöm, hogy szólhatok hozzátok. Köszönöm, hogy ennyien itt vagytok ma, kiállni közös ügyünkért. Köszönöm, hogy hallani szeretnétek egy generáció hangját.
Egy generációét, amelyik most attól fél: EGYEDÜL MARAD.
Attól tartunk, hogy ki kell mondanunk Gothár Péter filmjének kulcsmondatát: “Jó, hát akkor itt fogunk élni.” Attól tartunk: _megáll az idő_, és mi elveszünk benne.
Nem akarunk csendben lenni. Nem akarunk megalkudni. Nem meggörnyedt háttal, a falhoz simulva, észrevétlenül létezni, hanem tényleg ÉLNI AKARUNK. Megélni a 21. századot.
Ez a tétje a következő négy évnek.
Hagyjuk-e, hogy újra berendezkedjen ez a velejéig korrupt rendszer? Hagyjuk-e, hogy tovább zsaroljon minket, hogy szürkévé tegye azt, aki tehetséges? Hagyjuk-e, hogy ellehetetlenítse azokat, akik kételkedni mernek a politikai elit döntéseiben? Akarjuk-e, hogy önálló, felnőtt választópolgárok döntsenek az ország életéről, vagy elfogadjuk, hogy pitiáner tolvajok manipulálják a valóságot?
Akarunk-e magunknak jövőt?
Én akarok. Én azt akarom, hogy ne csalódottak legyünk, hanem tettrekészek. Azt akarom, hogy hagyjuk magunk mögött a buborékot, amelyben élünk. Azt akarom, hogy kezdjünk el közösen építkezni. Hogy menjünk el az emberekhez, kérdezzük meg a szomszédot, a nyugdíjas klub elnökét, a sportolót, a papot, a tanárt. Kérdezzük meg tőlük, miért jobb ez a rendszer, miért jobb a kiszámítható szürkeség, az előre leosztott lapok, az állami merőkanállal adagolt gyűlölet, mint a nyugodt, szabad élet? Miért hagyják magukat manipulálni? Miért hiszik kisebbik rossznak azt, ami megbélyegez, kirekeszt és magyarok millióit taszítja ki a nemzetből?
Nem szabad rájuk haragudnunk. A harag, a gyűlölet, a megbélyegzés, a cinikus lenézés épp az, ami ellen harcolunk. Ez a Fidesz világa. Legyünk jobbak, legyünk többek náluk – mert másképp mi értelme?
Meg kell értenünk a világot, amelyben élünk. Őfelsége ellenzéke túl sok időt töltött az elefántcsont-toronyban. Túl sokat adott politológusok, elemzők, önjelölt váteszek véleményére.
Nem lehet politikát csinálni Kálmán Olga stúdiójából.Számoljunk le a tévképzeteinkkel. Értsük meg: a világunk. Ha nem értjük meg, mitől sikeres a mostani rezsim, ha homokba dugjuk a fejünket ahelyett, hogy megpróbálnánk megérteni, honnan, miből szerzett több százezer új szavazót a Fidesz 2014 óta, akkor bukásra vagyunk ítélve.
Nem ígérjük, hogy könnyű lesz. Nem lesz az. Az ellenfél hatalmas, erős. Maga alakítja a játékszabályokat, emberelőnyben játszik, és a kapukat is arrébb fogja helyezni, ha gólhelyzetbe kerülünk. A mi oldalunkon nincs más, csak az igazság. Egy szó sem igaz, abból, amit rólunk mondanak. Magyarok vagyunk, hazafiak, szeretjük ezt az országot. Kimerjük mondani: eddig, és nem tovább!
Eddig be lehetett ülni a parlamentbe ellenzéknek. Eddig, de nem tovább. A parlamenti politizálásnak vége. A Fideszt nem érdeklik a játékszabályok, nem érdekli a nemzetbiztonság, nem érdekli még csak saját maga Alaptörvénye sem. Az ő kezükben minden politikai eszköz, minden a harc része. Fogjuk fel, jöjjünk rá: nem a sajtótájékoztatók számítanak, hanem a munka. A szervezkedés, itt, helyben. A városok körei, amelyek a szabadságot és a józan ész világát mentik át egy szebb holnapra. A helyi sajtó független alternatívái, amelyekből a valóság hangja áttörheti a milliárdos propagandaköd függönyét.
Mindent elvehetnek tőlünk, és ezt ők is tudják. El is vették, el is fogják venni. Nincs bennünk kétség, nincs bennük morális gát. Rajtunk múlik, meddig tűrjük, rajtunk múlik, engedjük-e elvenni az utolsót is, ami megmaradt még: A REMÉNYT.
Engedjük? Nem, nem engedjük!
