Mit kezdjünk a Facebookkal?

by | 2021 Feb 16. | Blog

Múlt héten Donáth Anna számos bejegyzésben mutatta be (az érkező visszajelzésekre is reagálva), hogy milyen irányban képzelné el a Facebook szabályozását. A szabályozás régóta téma Brüsszelben, és a techlobbi sikere ezzel szemben eddig gyenge. A főszereplő talán Margrethe Vestager EU-biztos, akinek a témában való felkészültségéről és a közjót őszintén képviselni akaró szándékairól 2019-ben többen személyesen is meggyőződhettünk. Írok először pár saját gondolatot és megoldási javaslatokat a teljesség igénye nélkül, majd Anna két hosszabb posztjának a javaslatokat tartalmazó részét teszem a bejegyzésem végére. Legalább azt a két írását tényleg érdemes egészében is végigolvasni.

Két megjegyzés még az elejére:

  • Az utóbbi időben Varga Judit is előállt az ötlettel, hogy szabályozná a Facebookot. Ez annyira nem nyugtat meg, de ez egy külön téma, amivel ebben itt ennél többet nem foglalkozom.
  • A saját élményeimet az idővonalamról eltűnő posztokról tavaly nyáron itt szedtem össze. Nem gondolom, hogy politikai cenzúra történt az oldalamon, de az eredménye mégis az, hogy kormánykritikus posztok láthatósága szűnt meg.

Mi a baj a közösségi médiával?

A techcégek közül a közösségi médiára, és kifejezetten a Facebookra koncentrálva sokféle véleményt látni. Négyéves lassan az a Vox-cikk, amit rendszerint felidézek, és amire rendszerint kevés reakció jön. A cikk szerint a Facebook nemhogy véleménybuborékokba zár minket, hanem kipukkasztja ezeket a buborékokat. Az érvelés alapja az, hogy nem ülsz vagy ülnél le egy vacsorára azokkal a távolabbi ismerősökkel, akikkel ezeken a felületeken nagyobb eséllyel vitába szállsz.

A másik véglet talán a The Social Dilemma című film a Netflixen, ami gyakorlatilag minden károsnak tartott jelenséget ezeknek a felületeknek a nyakába varr. Nekem ez a film néhány ponton túlzásnak tűnik, miután hasonló közösségi média azokban az országokban is van, ahol nem volt Trump-jelenség. Ezzel együtt sok ponton elgondolkodtató a film, főleg abban, hogy a fiatalok önképére milyen hatással van az állandó pózolás, posztolás.

Évekkel korábban abban bíztam, hogy ha a közösségi médiában valaki leír valami olyat, ami kétperces erőfeszítéssel könnyen megcáfolható, akkor az szükségszerűen meg is fog cáfolódni. Jön egy közös ismerős, vitába száll, és elmondja, hogy miért álhír az, amit látunk, vagy miért olyan vélemény, aminek semmilyen tényalapja nincs.

Ez viszont szemmel láthatóan nem történik meg nagyon sok esetben. Saját magam tartom ehhez az elvhez, és vállalom a személyes konfliktust, de a legtöbb ember erre nem hajlandó, aminek megvannak a racionális okai. Ki szeretné az egész napját egy kommentszekcióban eltölteni, olyasmiről vitatkozva, ami számára és nagyon sok ember számára triviális, míg a posztoló láthatóan meggyőzhetetlen? Az ilyen posztok viszont többnyire nyilvánosak, megoszthatók, és sajnos terjedni is fognak.

Ennél még rosszabb, hogy a Facebookon fizetett hirdetésben is lehet hazugságot terjeszteni, ami külön profitot is termel a cégnek. Mostanra a világ legtöbb országában a hirdetési bevételek zömét a Google és Facebook viszi el, illetve kapcsolódó részeik, mint a YouTube és az Instagram. Az mfor tavaly nyári cikkét ajánlom erről, a Magyar Reklámszövetség szerint az online magyar médiapiac legalább 57 százalékáról van szó.

És eleve, az organikus terjedés is extrém jelenségeket mutat. Vannak posztok, amiket megoszt két-három ember, aztán egyszer csak jön egy poszt, amit hirtelen kétezer. Mintha évente egyszer szembe jönne az utcán egy kétszáz méteres ember. A közösségi média előtti világban ilyen elérésingadozások nem lehettek, miután nem egy társadalmi hálózaton keresztül, hanem közvetlenül érte el az adó a vevőt.

Ezek a mechanizmusok viszont nem jó irányba ösztönzik a tartalomgyártókat. A kattintásvadász hírek, a konfliktuskereső, odamondós (esetleg cukiskodó) posztok lenyomják lájkokban és megosztásokban azt a tartalmat, ami csak mondana valami érdekeset a világról. Ráadásul ömlesztve érkezik a tudománytól az ezotériáig minden mindenkire.

A pártok némelyike létrehoz olyan oldalakat, amik ugyan híroldalnak tűnnek, de elég gyakran csúsztatásokkal érvelő és álhírekkel dolgozó felületeket látunk. Az állampártnak pedig praktikusan végtelen pénze van erre, és az orosz dezinformációs kampányokat még nem is említettem. De nem kell Moszkváig menni, magyar példa is akad arra, hogy egy sokezres követővel rendelkező bulvárfelület a választások előtt hirtelen politikai tartalmakat kezd propagálni.

És vannak szoftabb problémák is. Miután szerkesztőséggel dolgozni macerás, a hírek pedig pörögnek, ezért előbb jelenik meg egy-egy jól szerkesztett anyag valakinek a személyes felületén, mint egy ismeretterjesztő portálon. Ezt egy laikusnak követni nagyon nehéz, sokszor nehéz lehet különbséget tenni egy szakértő és egy kamuprofilos álhírgyáros között. Ráadásul egyvalaki lehet, hogy egy témához nagyon ért, míg máshoz kevésbé vagy egyáltalán nem, ennek ellenére ugyanolyan magabiztosan posztol.

Napi szinten megtörténik, hogy rákérdek valakinél, hogy miért nem kommentálod X vagy Y cikkét. És jön a válasz, hogy látom, hogy ez így nem okés, de nincs időm, erőm, kedvem vitára. Amit megértek. Aztán visszajelzések hiányában a következő poszt még magabiztosabb lesz, a valódi visszajelzés esélye pedig még kisebb, és kialakulnak néhány szerzős visszhangkamrák. Egyre több az olyan ismerősöm, aki X és Y szerzőt kikövetett már Facebookon, és a Facebokon kívüli csatornákon keresi meg a szerző cikkeit vagy szerepléseit, mert jelentős különbségek lehetnek mind tónusban, mind alaposságban ugyanazon szerzőnél is.

Mi a megoldás?

Látjuk, hogy Ausztrália és Franciaország arra kötelezi mostanra a nagy techcégeket, hogy fizessenek a médiának az eddig ingyenesen átvett tartalmakért, amiből eddig profitáltak. Egy új, igazságos európai Facebook törvény célja sem különbözne ettől, nemzetállami szintek helyett továbbra is EU-s szinten kellene megoldást találni.

Amit én gondolok a maradék magyar sajtó esetén az az, hogy lehetne egy a régi Indexhez hasonló kapu, egy applikáció, ahol a valódi sajtótermékből az olvasó össze tudna állítani egy aktuális havi csomagot. A konstrukció úgy kooperálna a NER-rel és a techcégekkel szemben, hogy közben a versenyt sem szüntetné meg a tartalomgyártók között. Sőt, a régi Index blogketrecéhez hasonlóan az amatőröknek is lehetőséget adna, ha a szerkesztők szerint érdemes. Jelenleg újságolvasóként úgy érzem, hogy a tartalom elaprózódott, túl sok helyen és ponton kell előfizessek, és részben ezek miatt is, a Facebook megkerülhetetlen.

És néhány általánosabb dolog. Mark Zuckerberg azzal érvel, hogy ő összeköti az embereket, ami önmagában érték. Ezzel az állítással is vitába lehet és kellene szállni, az Animal Sociality & Collective Computation című podcast-beszélgetést ajánlom ehhez, ahol ezt a kérdést kapargatják mélyebben.

Ezenkívül azt is érdemes végiggondolni, hogy a nagy techcégek hosszú távon tényleg segítik-e az innovációt. Egy elefánt nem egy felnagyított egér. A lábai aránytalanul vastagabbak. Ez történik az innovációval is, ha különböző városokat hasonlítunk össze: a város méretével szuperlineárisan skálázódik. Viszont a cégekre ez pont fordítva van. Erről bővebben itt lehet olvasni.

A nagy techcégek feldarabolása mellett bőven akadnak versenypárti érvek. Egy Conversation-cikk szerint a Kínával szembeni verseny is a feldarabolás melletti érveket erősíti. Végül egy Atlantic-cikk a svéd és az amerikai megközelítést hasonlítja össze: Sweden has made it easier for upstarts to compete with big, established firms. The 20th-century economist Joseph Schumpeter theorized that economies thrive when “creative destruction” occurs.

Donáth Anna javaslatai

Donáth Anna egyik posztja, amit mindenképp érdemes elolvasni arról szól, hogy a Facebook közszolgáltatás – ideje úgy is szabályoznunkA másik poszt pedig arról, hogy a te adatod, az a te pénzed, azaz a Facebook nincs ingyen. Ideteszem végül azt, hogy szerinte mit kellene szabályozásba foglalni:

  • Az óriásplatformok tegyék átláthatóvá az algoritmusaikat, mutassák be, mit miért és miért nem láthatunk.
  • A reklámbevételeik után fizessenek minden felhasználónak és médiacégnek – azoknak, amikből eddig a pénzt csinálták.
  • Legyen egy független európai szervezet, amelyhez a felhasználók fordulni tudnak panaszaikkal, és amely kivizsgálja, és ha kell, visszacsinálja az óriásplatformok önhatalmú cenzúráit.
  • Az óriásplatformokon a szólásszabadságot nem cégeknek, hanem európai hatóságoknak, illetve bíróságoknak kell szabályoznia és betartatnia.
  • Minden törlés ellen tiltakozni lehessen európai hatóságnál, minden felfüggesztés perelhető legyen bíróságon.
  • A felhasználok dönthessék el, hogy mikor, kinek és mennyi adatot adnak át.
  • Az óriásplatformok előzetesen mérjék fel, hogy milyen módon lehet visszaélni a felületeikkel és tegyenek jelentést a hatóságoknak a kockázatokról.
  • Kötelező legyen biztosítani, hogy az adatok, profilok könnyen letölthetőek, költöztethetőek legyenek.
  • Az óriásplatformoknak legyen kötelező évente részletes jelentést tenniük a kijelölt hatóság felé, hogy miért és milyen tartalmakat távolítottak el vagy korlátoztak.

Szilva Attila

Ajánló

Kalocsa-Paks híd

Kalocsa-Paks híd

Újabb Duna-híd épül, ezúttal Kalocsa és Paks között. Ez nemcsak a két várost, de két megyét is...

read more
X