Az évforduló közeledtével mindig felötlik a kérdés, hogy mit jelent a ma számára, elsősorban a politikai cselekvés területén 1956 emléke. Sokszor véltük már megtalálni a központi üzenetét, de utóbb többnyire kiderült, hogy megint csak nem sikerült megragadni a lényegét.
Kerpel-Fronius Gábor írása.
Az viszonylag hamar, már a rendszerváltozás idején kiderült, hogy a forradalom emléke jóval elmosódottabb, jóval zavarba ejtőbb és jóval kevésbé egyértelmű, mintsem hogy az új köztársaságot arra lehetne építeni. Egy mindössze két hétig tartó, kétszeri szovjet bevonulással és több kormányátalakítással tarkított forradalom eleve kevéssé hordhatta ki magát: kitörése, dinamikája valamennyire követhető, de nemigen látható, hogy hosszabb távon milyen berendezkedés következett volna belőle. Ezért eleve inkább erkölcsi példamutatásként játszott szerepet a forradalom emléke, mintsem politikai előképként.
Zavarba ejtőnek azért mondom, mert a rendszerváltó politikai elit által felmutatott és lassan uralkodóvá váló ötvehat-kép éppen ellentettje volt – érthető módon – a kádári, Berecz János-i rágalmazásokkal terheltnek. Ha az mocskos és kegyetlen volt, ez íme ártatlan és tiszta. Ha az a Köztársaság téri vérengzést állította középpontjába, ez a salgótarjáni és a mosonmagyaróvári sortüzet, a „Forradalmunk tisztasága nem engedi meg…” pénzgyűjtéseket, stb.
Mondani sem kell, hogy ez a megközelítés nemcsak a mai történeti kutatások alapján tűnik túlságosan idealizáltnak, de már akkor is csak lényegi történeti ismeretek háttérbe szorításával volt fenntartható – ha egyszer történt a Köztársaság téren és több más helyen lincselés, akkor az olyan kép, amely ezt eltagadja, szükségképpen nem reális, ezért zavarba ejtő.
Zavarba ejtő azonban azért is, mert az újonnan kialakuló 1956-kép azt sugallta, hogy „a nép” szinte egy emberként állt a forradalom mellett. Tény, hogy a rendszerváltó elitben meghatározó szerepet kaptak 1956 kisebb-nagyobb szereplői, akikről gondolható, hogy életük meghatározó élménye volt a forradalom. Ez azonban nem volt igaz a társadalom egészére. Eltekintenék most attól, hogy a kékcédulás választások, a fordulat éve, a Rajk-per, a diktatúra után is akadtak még, akik a szovjetek oldalára álltak – nem róluk beszélek. De beszélek azoknak az embereknek a millióiról, akik nem vettek részt aktívan a forradalomban, talán csak szimpatizáltak vele, talán csak a veszélyt meg a felfordulást látták. Akik számára nem annyira a forradalom, mint inkább a Megáll az idő nyitójelenet sorának vége, a „Hát akkor itt fogunk élni” élménye meghatározó, s az, hogy alig egy évtizeddel később már „Konszolidációt hullámzik a szép Balaton”. Akik számára megközelítően igaznak hatott, amit később Kende Péter írt le, hogy tudniillik a kádári konszolidáció nagyjában-egészében megvalósította 1956 ígéreteit. Ezeknek az embereknek a számára a forradalom megismétlődésének lehetősége a konszolidáció, a legvidámabb barakk elbizonytalanodásának lehetőségét idézte fel. Ezért 1956 emléke sokakban felelőtlen hőzöngéssé alakult át, amelynek megismétlését is leginkább felelőtlen hőzöngők remélhetik.
Ennélfogva 1956 a rendszerváltás idején kevéssé tölthette be az érzelmi azonosulás, a tényleges társadalmi egymásra találás katalizátorának szerepét, miközben erről nemigen illett beszélni, mint ahogy egyébként sok minden másról sem igen szoktunk nyíltan szólni.
Ugyanakkor, szinte természetesen, a politika mindig megpróbálta a forradalom emlékét a saját céljaira felhasználni. Ennek megfelelően alakult folyamatosan a nyilvánosságban uralkodó 1956-kép. Nagyjából 1987-től hozzávetőlegesen 1991-ig a fő hangsúlyt a kommunista pártellenzéknek a forradalomban betöltött szerepe kapta – nem függetlenül attól, hogy ennek szerepe a forradalom előkészítésében valóban jelentős volt, hosszú és jól dokumentált tevékenységet végeztek, amely előképként és referenciapontként kifejezetten kapóra jött az MSZMP-t belülről megreformálni igyekvő pártellenzék számára.
A rendszerváltás közeledtével, 1988-tól kezdődően egyre nagyobb szerepet kaptak az elbeszélt történetben a forradalomhoz csatlakozó polgári elemek, Bibó István, a kiváló Kéthly Anna, egyéb politikusok, akik az 1945-47-ig tartó koalíciós spektrumot lefedték – rájuk elsősorban a rendszerváltó pártok tekintettek előképként. Ebben az időszakban viszonylag kiegyensúlyozottan jelent meg a pártellenzék, a nem-kommunista értelmiségiek, a nemzetőrségben, különböző forradalmi bizottságokban szerepet vállalók és a munkástanácsok emlékezete, háttérben az írott hagyománnyal nemigen rendelkező, a közbeszédben talán ezért is kevéssé megjelenő „pesti srácok” hagyományával.
Utóbbi hangsúlyos megjelenése Göncz Árpád emlékezetes kifütyülése alkalmával történt, és a Fidesz áldozatos munkája révén vált szinte egyeduralkodóvá az elmúlt évtizedben. A folyamat befejező lépése Nagy Imre szobrának eltávolítása a Vértanúk teréről, a reformkommunista hagyomány kiírása a forradalom történetéből. Ez azonban inkább a NER-ről, mintsem 1956-ról mond valamit.
Nálunk családi szokás, hogy október 23-án a gyerekekkel kimegyünk a 301-es parcellába. Egy hagyományőrző csoport áldozatos munkával minden évben a sírok mellé szúrja keretben az egyes sírokban nyugvó kivégzettek arcképét, születési idejét és kivégzésének napját valamint foglalkozását tartalmazó lapokat. Sétál közöttük az ember, meg-megáll egyes síroknál – némelyiken rengeteg virág, mécses, másokon csak kevés vagy egy sem. De eltöpreng az ember, hogy mennyi különböző emberi sors áll a forradalom mögött.
Aztán át szoktam sétálni a Jovánovics-emlékműhöz – fehér kőtömbök, amelyek közt járat van, a kőtömböket egy lap fedi le, amelyre megközelíthetetlen merev templom? kultuszhely? van telepítve, alulról fölfelé nézhető, de interakcióba nem kerülhetünk vele, nem közelíthetjük meg. A megmerevedett tisztelet jele. A kőtömbök közötti járatba bepréselődhetünk, ha akarunk, részévé válhatunk az emlékezetnek. Kiérkezve a túloldalon a nagy, rusztikus kőtömb előtt találjuk magunkat, amelyet búcsúlevelében Angyal István kért a névtelen csőcselék emlékműveként. Ettől a látványtól még mindig, sok éve már, mélyen megrendülök.
1956-ot igen sokféle ember csinálta, sokféle meggyőződésből. Ennek eltagadása a forradalom meghamisítása – nem véletlen azonban a meghamisítás módja: az egyneműsítés. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének fő ajánlata és üzenete, hogy a magyar embereknek létezik központi akarata, amely hatékonyabban megvalósítható a viták kiiktatásával. Aki ezt a központi akaratot nem osztja, az téved, rosszabb esetben hazaáruló. Ahogy a jelenben, úgy a múltban is. Egy ilyen illiberális megközelítésben nem értelmezhető a jóhiszemű ellenzék fogalma, nem értelmezhető az, hogy különböző világképek, helyzetértékelések, cselekvési elképzelések és célok között kell optimumot keresni, nem értelmezhető a kompromisszum, csak a diktátum.
Ebben a megközelítésben csak az “antiintellektuális” pesti srácok állhatnak a középpontban, a reformkommunisták pedig csak „kommunisták” lehetnek, akik ugye az ellenség, akik ellen a forradalom irányult, s ha szerepet kapnak a forradalom kultuszában, az csak az értékelés egyértelműségét zavarja meg.
Számunkra természetes, hogy a pártellenzék, a Petőfi kör, a Nagy Imre kör nem írható ki a forradalom történetéből. Számunkra természetes, hogy a „kommunista” kifejezés túlságosan egyneműsítő. Teljesen természetesen tartunk differenciálatlannak egy olyan kifejezést, amely megkülönböztethetetlenül helyezi egy kategóriába Rákosi Mátyást és mondjuk az általa megélt valamennyi rendszerben hosszú börtönbüntetéseket töltött Donáth Ferencet, aki többet ült Rákosi és Kádár börtöneiben, mint Horthyéban.
Számunkra természetes, hogy az önkormányzatiság igényének megtestesítőjeként tisztelettel emlékezünk a munkástanácsokra, amelyek a november 4-i bevonulást követően is igyekeztek az ellenállást fenntartani.
Számunkra természetes, hogy a múlt megismerése a részleteken, nem pedig az egynemű minősítéseken múlik. Számunkra természetes, hogy meg kell értenünk, hogy a XX. századi magyar politikai és társadalmi berendezkedés milyen diszfunkciói, a visszacsatolási és korrekciós lehetőségek milyen hiányai vezettek oly sok kiváló embert a politikai szélsőségek felé. Például az illegális kommunista mozgalomba. Vagy például a népi írókat a Gömbös Gyulához való közeledéshez. Vagy, ha már itt tartunk, az egykor ragyogó tehetségű falukutatóként indult Matolcsy Mátyást egészen a nyilaskeresztesekig. Lehet tele szájjal kommunistázni és megpróbálni őket a múltból kiírni, ez azonban nem visz közelebb bennünket a múltunk megismeréséhez. Következésképpen a jelenünk megértéséhez és a jelenleginél adekvátabb jövőtervezéshez sem.
Nem felejtjük a múltat. Nem adjuk a jövőnket.
Ha 1956-nak direkt politikai üzenete a körülmények jelentős változása okán nincs és valószínűleg nem is lehet, emléke, az önérzet forradalmának emléke hordoz üzenetet számunkra. Azt üzeni, hogy az olyan rendszerben, amelyben nincs visszacsatolás, nincs érdemi lehetőség az önkorrekcióra, amely megalázza a polgárait, amely szemben áll az emberek alapvető igazságérzetével, egy idő után a korrekció egyetlen lehetősége a lázadás vagy a forradalom marad.
A polgárok önérzetét és igazságérzetét nem lehet büntetlenül semmibe venni. A polgárokat csak ideig-óráig lehet hülyének nézni.
De tudatosítanunk kell magunkban a különbségeket: 1956-ban nélkülözés volt, idegen megszállás és a társadalom kisebbsége által ténylegesen támogatott és helyeselt rezsim. Látnunk kell: most nem mi vagyunk a többség. Sokan meggyőződésből támogatják a jelenlegi kormányt. Sokan valóban jobban élnek a családtámogatási- és adórendszer átalakítása miatt. Sokan valóban igazságosabbnak érzik a társadalmi újraelosztás új formáit, amely még a segélyeket is a munkavégzéshez köti. Sokan nagyon fontosnak tartják, hogy megvédik őket a migránsoktól.
Fontos felmutatnunk, hogy ennek ára van. Hogy a középosztály jobban-
jóllétének az az ára, hogy embertömegek élnek olyan anyagi és társadalmi kiszolgáltatottságban, ahonnan komoly segítség nélkül nincs lehetőségük kitörni. Hogy a segélyek megvonása és az oktatás minőségének leépítése a társadalmi mobilitás további drasztikus csökkenésével jár.
Néhány évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy a generációs szegénységben élő emberek megsegítésére azért kell célzottan, hatékony programok mentén sokat költeni, mert ennek költsége még mindig jóval kevesebb, mintha a társadalom aktív tagjainak egyre több olyan embert kell eltartania, akiknek esélyük sincs arra, hogy aktívvá váljanak. Emögött az érvem mögött az a feltételezés állt, hogy mégsem lehet őket hagyni a létminimum alatt vegetálni és éhen halni. Az elmúlt hetek és hónapok fejleményei azonban azt mutatják, hogy sikerült olyan országot összehoznunk, amelynek polgárai más emberek millióit eleve leírják.
És ezen a ponton nem elsősorban orbánviktorozni, fideszezni, stadionozni meg korrupciózni akarnék. Csak azt megkérdezni halkan, hogy a forradalomban vajon egy ilyen társadalomért tették-e kockára a résztvevők a biztonságukat? Hogy a rendszerváltás idején abban reménykedtünk, arról álmodtunk, hogy EZT érjük el?
Számomra ezért október 23. az utóbbi években mindkét jelentésében – mint a forradalom évfordulója is és mint a köztársaság kikiáltásának évfordulója is – leginkább a csalódás és a szégyen ünnepe. Hogy ennyire voltunk képesek közösen.
Fontos, hogy legalább az ünnepen tudatosítsuk magunkban, hogy másfajta Magyarország élt az álmainkban. Másfajta Magyarország igényét diktálja az elemi igazságérzetünk.
Hogy ezért a másfajta Magyarországért kell dolgoznunk, s ezért a másfajta Magyarországért kell egymással ismét szövetséget kötnünk.
Borítókép: Kép forrása
