A Világgazdasági Fórum röviden összefoglal egy a kutatást, ami racionális érveket hoz arra, hogy miért csak negyven éves kor után kezdjünk el teljes időben dolgozni. A cikk fordítását kommentár nélkül közüljük a blogunkon.
Azoknak a középkorúaknak, akik teljes munkaidőben építik a karrierjüket, nevelik a gyerekeiket és ápolják a szüleiket, semmi sem hiányzik jobban, mint az idő.
Laura Carstensen pszichológus, a Stanford Center on Longevity (a hosszú élettel foglalkozó központ) alapító igazgatója szerint azonban ideje véget vetni ennek a sokpályás gályázásnak. Szerinte az a gond, hogy rosszul rendezzük be az életünket. Egy negyven éves nő, mondja a pszichológus asszony, bizton számíthat további 45 évre, de öt százalékuk megéri a századik születésnapját is. Az átlagos negyven éves férfi pedig még 42 évig él. Sokunk elég egészséges ahhoz, hogy életünk második felében folytassuk – fizikai megerőltetést nem jelentő -munkánkat. Akkor viszont miért zsúfoljuk a pályánkat és a családi erőfeszítéseinket néhány kétségbeesetten túlterhelt évtizedbe? Ahelyett, hogy négy évtizedes szakmai karrierünk hirtelen véget érne 65 éves korunkban, Carstensen szerint igazi „maratoni” pályafutást kellene tervezzünk magunknak, amely tovább tart, de megszakításokkal; időt engedve a tanulásnak, a családnak és a szakmán kívüli tevékenységeknek.
„Új életpálya-modellre van szükségünk” mondja Carstensen. A jelenlegi nem működik „mert nem tükrözi a mai igényeket. Teljes munkaidőben dolgozó emberek nevelik a gyerekeiket, miközben nincs megállás, nincs pihenés, nincs felfrissülés. Fenntarthatatlan hajszában élünk, aminek a végén hirtelen kihúzzuk a hálózati dugót és annyi.”
A hosszú élet értelme, ahogy Carstensen látja, nem a „művi eszközökkel fenntartott halhatatlanság”, ahogy azt ma sokan a Szilícium-völgyben gondolják. Inkább azon fáradozik, hogy az intézmények alkalmazkodjanak az emberek tényleges életéhez – ahhoz az élethez, amely lényegesen hosszabb és egészségesebb, mint bármikor az emberiség történetében. A 66 éves nyugdíj-korhatár, amelynek elérésekor a mai amerikai egyik napról a másikra abbahagyja a munkát, az érintettek növekvő hányada számára pénzügyileg sem megfelelő. Ha pedig számításba vesszük a társadalmi státuszban és a közösségi kapcsolatok terén bekövetkező visszaesést, kiderül, hogy a nyugdíjazás gyakran lelkileg is megterhelő, egészségkárosító mozzanat.
Mindezek helyett Carstensen másképpen osztaná el a szakmai életpályát, figyelemmel a meghosszabbodott életkilátásokra. A tanuló- és gyakornoki évek tovább tartanának, és ezek idejére eshetne az utódok születése és otthoni gyermekkora. A teljes munkaidőben űzött munka, a tulajdonképpeni karrier, 40 éves korunkban kezdődne, nem pedig a húszas éveink elején, mint manapság. A szakmai pályánk így tovább tartana, amelynek végén részmunkaidőben dolgoznánk, nyolcvan éves korunk körül bekövetkező nyugdíjazásunkig.
Ez egy a maitól gyökeresen különböző életpálya-modell, amely persze megalkuvásokkal járna. Meghosszabbodnának a szűkös diákévek és a gyakornoki státusz időszaka – másfelől az unokákkal való együttlétet időnként fel kellene áldozni a határidős munkák kedvéért. De ma is sokan vagyunk, a régi rendszer megalkuvói, akik olyan iparágakban dolgozunk, amelyekben nem szokásos részmunkaidős szülők és idősek foglalkoztatása. És a zavar fokozódik, hacsak nem alakítjuk át gyökeresen a szakmai és családi kötelezettségekről mélyen belénk ivódott mintákat.
„Nincs igazi oka annak, hogy így dolgozzunk. A legfontosabb kérdés, hogy miképpen kezdjünk a változtatáshoz?”
mondja Carstensen asszony. „Ám, ha a változás elindul, nem kérdéses, hogy rohamosan terjedni fog.
Borítókép: A karrier inkább hosszútávfutás, mint sprint? (A képet a Világgazdasági Fórum cikkéből vettük át.)
