Népirtás és etnikai tisztogatás. A hidegháború vége és a kelet-európai rendszerváltások után sokan szerették volna azt hinni, hogy ezeket a fogalmakat örökre száműztük a történelemkönyvek lapjaira, és hogy a modern Európában ilyen már soha többé nem történhet meg. Mikó András bejegyzése.
Pedig huszöt évvel ezelőtt ezen a napon, déli határainktól pár száz kilométerre mintegy 8-11 ezer fiatal férfit és fiút mészároltak le bestiális kegyetlenséggel a Ratko Mladics vezette szerb hadsereg katonái, és az őket támogató szerb milíciák. Mindeközben az a kb. 450 holland békefenntartó, akit az ENSZ a civil lakosság védelmére vezényelt ki, tétlenül nézte végig, ahogy szemük láttára mészárolják le a civileket, hiszen sem a kellő katonai kapacitásuk, sem a jogi felhatalmazásuk nem volt meg ahhoz, hogy beavatkozzanak a mészárlásba. Sokan éppen ezért tartják ezt a napot az ENSZ, és a békefenntartás fekete napjának.Ki tudja, hány tíz- vagy százezer ártatlan civilt mészároltak volna még le, ha a NATO végül nem elégeli meg a dolgot, és nem hozza meg azt a döntést, hogy ha kell, a nemzetközi jogot is felrúgva, akár ENSZ felhatalmazás hiányában is elkezdi bombázni a szerb erőket. Az augusztus végén meginduló légicsapások voltak azok, melyek novemberre végül tárgyalóasztal mellé kényszerítették a szerbeket, s december végére Párizsban már alá is írták a daytoni békekongresszus rendelkezéseit.
Ma, 25 évvel később is ugyanúgy sokan szeretnénk azt hinni, hogy mindez már a múlt, és hogy Európában soha többé nem történhetnek meg ilyen szörnyűségek. Azonban ha a keleti határinkra pillantunk, láthatjuk, hogy Ukrajnában gyakorlatilag ma is háború dúl. Kicsit csendesebb, kicsit hibridebb, de ugyanúgy egy teljesen értelmetlen háború, melynek semmi más célja nincs azon kívül, hogy külső ellenségkép gyártásával, és a nacionalista indulatok felszításával elterelje a figyelmet a putyini rendszer belső problémáiról. És azt is láthatjuk, hogy ugyanúgy, ahogy 25 évvel ezelőtt, Európa önmagában, az Egyesült Államok fellépése nélkül teljesen képtelen kezelni ezt a helyzetet is.
Ha tehát tényleg tisztelettel akarunk adózni Srebrenica áldozatai előtt, és tényleg azt akarjuk, hogy az ehhez hasonló konfliktusok ne ismétlődjenek meg Európában, kőkeményen szembe kell néznünk a saját felelősségünkkel, és levonni magunknak Srebrenica és Kelet-Ukrajna tanulságait:
- Nem dönteni is döntés. Azzal, hogy félrenézünk és nem cselekszünk, csak az agresszornak segítünk, és a további erőszakot legitimáljuk. Elkerülhetetlen konfliktusok esetén érdemes gyorsan és határozottan fellépni, különben a konfliktus elhúzódik, és a döntésünk halogatásával csupán az ártatlan áldozatok száma fog növekedni.
- A jog önmagában semmit nem ér, ha nincs mögötte erő, amely ezt kikényszerítheti. Európának meg kell értenie, hogy a XXI. század kihívásai közepette csak akkor tudja megőrizni értékeit és végső soron a békét magát, ha nem csak gazdaságilag, de politikailag és katonailag is felnő ehhez a feladathoz.
- A soviniszta-populista retorika sohasem kínál valódi megoldásokat, csupán a felelősséget akarja áttolni egy külső, többnyire inkább vélt, mintsem valós ellenségre. Ha azonban rövidtávú egyéni érdekek miatt felrúgjuk azt a – két világháború szenvedései után, és megannyi kompromisszum árán felépített – közös szolidaritást, melyre a modern Európa épült, megint a háborúk és válságok világában találhatjuk magunkat.
A döntés a miénk, így miénk az ezzel járó felelősség is. Azonban mindaddig, amíg nem vagyunk hajlandóak szembenézni ezzel a felelősséggel, a történelem kíméletlenül szembesíteni fog minket ezzel a döntésünkkel, és nemzedékről nemzedékre ugyanazokat a konfliktusokat fogjuk tovább vívni, mint az előző generációk.
25 évvel Srebrenica után itt az ideje, hogy végre elinduljunk a szembenézés útján, és feltegyük magunknak a kérdést:
Quo vadis Europa?
Mikó András
Borítókép: A srebrenicai népirtás áldozatainak emlékműve. Kép forrása
