Elvándorlás. Gyakorlatilag nincs ma olyan ember Magyarországon, akinek ne lenne legalább egy ismerőse vagy családtagja, aki külföldön próbál szerencsét. Pontos számot nehéz mondani, de becslések szerint kétszázezer és félmillió közé tehető azon magyar állampolgárok száma, akik az Európai Unió más országaiban élnek. Sorozatunk második részeként Szemerey Dániel, londoni momentumos írása következik.
Hogyan és miért kerültem Londonba? Kik élünk itt magyarok?
2014. áprilisában érkeztem Londonba. Nem volt teljesen ismeretlen terep, korábban Erasmus-cserediákként már tanultam az Egyesült Királyságban, illetve turistaként is megfordultam Londonban. Nem hirtelen felindulásból döntöttem úgy, hogy szedem a sátorfámat. 2013-ban diplomáztam a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen biztonság- és védelempolitikai szakértőként. Minden vágyam az volt, hogy ezen a területen helyezkedjek el Magyarországon, ugyanakkor fejemben volt a gondolat, hogy ha ez nem sikerül, akkor irány külföld. Úgy gondolom, minden lehetőséget megragadtam, ahova csak lehetett, bekopogtattam, e-mailt írtam, érdeklődtem, de csak nem jött az a bizonyos telefon vagy válaszlevél. Majd a kereskedelemben helyezkedtem el azzal a céllal, hogy összeszedek egy kis kezdőtőkét és repülök Londonba. Azért oda, mert már több ismerősömtől, korábbi munkatársamtól, osztálytársamtól tudtam informálódni a kinti lehetőségek tekintetében. Igyekeztem minél alaposabban felkészülni, minél több információt előzetesen beszerezni, hogy a lehető legzökkenőmentesebbek legyenek az első napok.
Negyedik éve élek itt, ezalatt sokféle magyarral találkoztam. Azt mondják, az EU és a Nyugat elszívják a tudást. Ezzel nehezen tudok vitatkozni. Azok az egyetemisták, akikkel összehozott a sors, a legkülönfélébb szakokon teljesítenek kiemelkedően. Biztos vagyok benne, hogy sokan otthon nem is tudnának olyasmit tanulni, amit itt Angliában akár több egyetemen is. Mások esetleg azért tanulnak itt, mert majd később könnyebben tudnak érvényesülni egy adott tudományágon belül angliai diplomával, mint magyarral. Félreértés ne essék, úgy vélem, a magyar felsőoktatásban is vannak kimagasló szakok és képzések, csak messze nem annyi, mint mondjuk Angliában. Természetesen nem csak egyetemisták vannak itt. A takarítótól kezdve a pizzafutáron, az eladón, szakácson át az informatikusig, orvosig, ápolóig mindenféle munkakörben vannak magyarok. Ha el is fogadjuk, hogy otthon minden rendben van és az ország jobban teljesít, akkor is szöget üthet az ember fejébe: ha minden ilyen jó otthon, akkor miért megyünk/vagyunk ennyien a határainkon túl?
Mit adott nekem London?
Tervezhetőséget, kiszámíthatóságot, számtalan lehetőséget, és mutatott egy másik világot!
Három hét után találtam munkát korábbi kereskedelmi tapasztalatomnak köszönhetően. Röviden és tömören fogalmazva ez a legfontosabb.
Világ életemben nem gondoltam volna, hogy belőlem egyszer kubai szivarmester lesz, viszont a munkahelyemen, egy szivarboltban szivacsként szívtam magamba minden tudást, amit lehetett. Ezt látva a fönökeim beírattak egy képzésre és kilenc hónappal később én lettem a világon a harmadik magyar, aki kubai szivarmesternek mondhatja magát. Így tulajdonképpen jelenlegi szakmámban elértem a csúcsot, ami közelebb vitt ahhoz, hogy megvalósíthassam az álmomat. Szeptembertől egyetemre fogok járni, folytatni mindazt, amit otthon elkezdtem. London lehetővé tette, hogy megkeressem a pénzt saját magam továbbképzésére úgy, hogy meg véletlenül sem kellett támaszkodnom senkire. Mindeközben évente többször tudtam utazni olyan helyekre, amikre nem is gondoltam volna, hogy valaha eljutok! A munka mellett jutott időm és pénzem szórakozni, kikapcsolódni, élni egy kicsit, de mindenek előtt félretenni!
Isten óvja a kiralynőt! – Meg a lovasság. (A szerző felvétele)
Az, aki külföldre távozik, sok mindent hátrahagy. Kiszakad abból a szociális közegből, ami eddig formálta az életét, a világról alkotott képét, és nagy valószínűséggel bekerül egy olyanba, ami számtalan téma tekintetében esetleg nagyon eltérő, vagy homlokegyenest más állásponton van, mint amit eddig tapasztaltunk. Én fejest ugrottam ebbe a sokszínűségbe és teljesen más emberként bukkantam a felszínre.
Mi hiányzik otthonról?
A családom és a barátaim hiányoznak a legjobban. A technika adta lehetőségeket kihasználva naponta tudunk egymással beszélni, láthatjuk egymást, de mégsem ugyanaz egy picike képernyőn keresztül boldog születésnapot kívánni egy szerettednek, miközben a többiek mind ott vannak körülötte. Az online ölelést, kézszorítást, baráti hasba bokszolást, vállveregetést még nem találták fel.
Emellett számtalan olyan apróság hiányzik, ami, vagy amik nélkül lehet élni, de mindig szívesen gondolok a hideg telekre, amikor alig vártuk, hogy mehessnük a tóra korcsolyázni, hógolyózni, vagy a nyári strandolásokra. Hazai ízek tekintetében szerencsére kifejezetten jó a helyzet, mindent be lehet szerezni, esetleg egy kicsit utazni kell érte.
Ugyanakkor milliónyi olyan emlék, mozzanat, pillanat van bennem, amit bárhova is megyek szomorúvá fog tenni, mert ezek az emlékek mindig is a szülőföldemhez, az otthonomhoz kötődnek nem pedig máshoz.
Mi az, ami nem hiányzik?
Az emberek kétségbeesése, a Pató Pálos hozzáállás, az, hogy úgysem lesz semmi jobb, vagy másképp. A felelőtlen és az embereket teljesen figyelmen kívül hagyó, mellőző és elüldöző kormányzás.
Borítókép: Old Royal Navy College (a szerző felvétele)
