Elvándorlás. Gyakorlatilag nincs ma olyan ember Magyarországon, akinek ne lenne legalább egy ismerőse vagy családtagja, aki külföldön próbál szerencsét. Pontos számot nehéz mondani, de becslések szerint kétszázezer és félmillió közé tehető azon magyar állampolgárok száma, akik az Európai Unió más országaiban élnek. Sorozatunk első részeként Szilva Attila, svédországi momentumos írása következik.
Maradni, Európában. Ez a rövid válaszom. Egy kétszáz fős borsodi faluban nőttem fel, Miskolcon, majd Budapesten tanultam, hat éve Svédországban dolgozom fizikusként. Budapestet elérni egy borsodi faluból időben ugyanannyi, mintha Uppsalából indulnék fővárosunkba repülővel.
Vannak azok, akik eldöntik, hogy egy másik országban, akár egy másik kontinensen szeretnének új életet kezdeni, és Magyarországgal csak minimálisan akarnak foglalkozni. Választanak egy országot, majd abban az országban keresnek valamilyen munkát. Vannak, akik “csak” munkát találnak egy másik országban, de nem adják fel, hogy egyszer hazaköltözzenek. Vannak, akik úgy döntenek, hogy nem mozdulnak ki a faluból, ahol születtek, nem követik a híreket, nem mennek el szavazni: ők fejben vonultak ki. Vannak, akik egy hónapot dolgoznak Bostonban, és egy másik hónapot Budapesten. Vannak olyanok is, akik 18 évesen elköltöznek Angliába, majd az itthoni fejleményeket látva megalakítanak egy Momentum-alapszervezetet.
Moralizálni nem szeretnék, hogy egyénileg mi a helyes vagy helytelen. Lehet, hogy valaki Koppenhágából többet jár haza Debrecenbe, mint másvalaki Győrből Salgótarjánba. Lehet, hogy valaki több pénzt utal haza a családjának Londonból Miskolcra, mint másvalaki Budapestről Mátészalkára. Nagyjából húszmillióan hagyták el a Balkánt, a Baltikumot és Ukrajnát is magába foglaló kelet- és közép európai régiót az utóbbi két évtizedben. Vitathatatlan, hogy a kivándorlók egyénileg jellemzően elég jól jártak, ahogy a befogadó országok is, de a régió felzárkózása jelentősen lassult.
Ugyanakkor az idézett tanulmány is hozzáteszi, hogy „a kormányzás minősége, így a jogállamiság vagy a korrupció elleni harc jelentős mértékben meghatározzák, mennyire tudja az adott ország megtartani a kivándorlásra hajlamos fiataljait”. Tegyük hozzá, hogy Svédországból vagy Svájcból is kivándorolnak egy-egy érdekesebb munkáért a vállalkozó szelleműek; a különbség, hogy ezek az országok a bevándorlók (és visszavándorlók) számára kifejezetten vonzó célországok is.
Egy hónap itthon
Egy hónap alatt tizenegy különböző helyen szálltam meg, ami önmagában is kimerítő. A legjobban a biciklim és az autómentes környezet hiányzik. Két nap gyalogosként a Szentendrei út környékén maga a tökéletes jelentéktelenség életérzése. A Magyarországon élő barátok mellett ilyenkor találkozik az ember azokkal is, akik szintén nyaralni jöttek haza. Minden harmadik ember ilyen. Az ilyen beszélgetések szakmailag is nagyon hasznosak. A beosztás persze szoros: ha nem jön össze a megbeszélt szerda este, akkor a csütörtök és péntek már biztos nem fog működni. A fodrász és a fogorvos odakint sokszorta drágább: ezeket itthon szívesebben veszi igénybe az ember. Nagyon jó szolgáltatások és egyre jobb éttermek vannak Magyarországon.
Tehát az itt töltött egy hónap alatt újra bebizonyosodott, hogy Magyarország a hatalmas különbségek országa (Svédországhoz képest). Vannak egész jó utak Encs felé is, de a GPS könnyen rávisz olyanra, ami konkrétan járhatatlan. Edelény egyházi fenntartású iskolájának felszereltsége kis túlzással 22. századi, két kilométerrel arrébb viszont 19. századi állapotok vannak. Az egyetemi képzések között is akad világszínvonalú. Szigetszerűen létezik egy sikeres Magyarország, csak ezek a szigetek egyre zsugorodnak.
A legfeltűnőbb talán a „mindennapi feudalizmus”. Ruhát vásároltam ugyanannál a cégnél Budapest közepén, ahol néha Svédországban is szoktam. A kasszás lány megörült nekem, hogy végre magyarul vásárolok, mert (a vizes VB miatt) nagyon sok a külföldi, és elmondása szerint angolul nem beszél jól. Valószínű az első napja lehetett, mert a pénztárgépet és a beragadt a papírszalagot sem nagyon tudta kezelni. A többi kollégát ez látványosan hidegen hagyta, inkább megalázták a vevők előtt. Ha valaki két lépéssel többet tud a másiknál, akkor nagyon láthatóan érezteti a “hatalmát”.
Ennél súlyosabb a túlzásba vitt közmunkaprogram, ami már szó szerint újraépíti a feudalizmust. Az egy szomorú helyzet, ha huszonévesek, akikek valamilyen képzést kellene adni, a szemem láttára kézzel kaszálják azt a területet, amit tíz éve még géppel kaszáltak.
Az innováció helyett állami és EU-s pénzekből gazdagodó új uraság pedig külön bejegyzést érdemel. Miközben Mészáros Lőrinc gyorsabban gazdagodik, mint Mark Zuckerberg, egy állami ösztöndíjas doktorandusz 150 ezer Ft-ot visz haza Budapesten. Ebből lassan az albérletet se nagyon tudja kifizetni.
Cselédfa. A szerző felvétele az edelényi L’Huillier–Coburg-kastélyban
Svédországban mindenki a keresztnevén szólítja egymást, az ajtókon nincs ott, hogy professzor, doktor. Ez egy kulturális különbség, amit kifejezetten szeretek. Könnyebben tudom intézni a mindennapi ügyeket, a lényegről beszélünk, és nem a szavak második vagy harmadik jelentését keressük. Látványos a potenciális győztes-győztes helyzetek felismerése.
A magyar miniszterelnök pontosan tudja, és kihasználja, hogy a magyar emberek jó része nem hisz a győztes-győztes helyzetben: abból indulnak ki, hogy ha az egyik fél nyer, akkor a másik fél mindenképpen veszít. És az előbbi elnyomja az utóbbit. Tudja, hogy mennyire bizalom- és önbizalom-hiányos a társadalom, és tudatosan ebbe az irányba tereli a nyilvánosságot. Ezért láthattuk egy hónapja a veteményesekből kikandikáló, nevető Soros Györgyöt ábrázoló plakátokat. Itt már konkrét üzenet sincs. A plakát jelentése valójában annyi, hogy a miniszterelnök gyereknek tartja a választóit. Retorikában elértük a diktatúrák szintjét.
A kiút ebből az lehet, ha racionálisak maradunk, és önszerveződünk. Ha nem ülünk fel se állampolgárként, se aktivistaként, se politikusként, se újságíróként a legelső pletykának, hanem utána megyünk a problémáknak. Ha olyan pártot választunk, ami az emberek (uraságok) uralmát a jog (és az intézmények) uralmára cserélné. Ha nem sértődünk meg, ha a másik azonnal nem válaszol egy üzenetre. Ha nem a szenzációhajhász írásokat osztjuk meg Facebookon, hanem (forráskritikával) azokat, amiket higgadtan írtak meg.
Ha megosztunk néha olyat is, ami esetleg unalmas szakpolitikai anyagnak tűnik. Ha dühöngés helyett tudatosan foglalkozunk közélettel, akár csak napi egy órát. A humor, a nagyvonalúság és a racionalitás elegye lehet a legjobb rendszerválasz. És ez a norma lenne a leginkább hazahúzó.
Borítókép: Momentumosok beszélgetnek a Duna partján. (A szerző felvétele.)
