Sokan csalódottak ellenzéki oldalon is azzal kapcsolatban, ahogy a vetóügy végződött, miközben az EP-képviselők ezt egyértelmű sikerként élik meg. Kerpel-Fronius Ádám, berlini alapszervezetünk elnöke személyes hangvételű elemző cikkében feltárja az ellentmondás lehetséges okait.
Az elmúlt időszak számomra nagyrészt azzal telt, hogy a körvonalazódó brüsszeli kompromisszumot védtem. Előrebocsátom, ezt teljes mértékben saját motivációból tettem, és teljes meggyőződésből. Ugyanakkor az ellenzéki vélemény-közegben eléggé egyedül éreztem magam, ami elgondolkodtatott azon, hogy ez miért is van így.
Először is: leginkább megkönnyebbülést érzek. Hétfőn-kedden kifejezetten pánikban voltam, hogy a két ország marad a vétónál, és nem lesz se költségvetés, se jogállami kritériumok, se mentőcsomag. Ellenben most van költségvetés, van mentőcsomag, és EU-s jogszabály lett a jogállamisági mechanizmus – és ez hosszú távon nagyon nagy dolog, sőt, már a január elsejétől kezdődő kifizetések is ennek hatálya alá esnek, függetlenül attól, hogy az Európai Bíróság mikor dönt a normakontrollról (2021-ben és 2022-ben nagy eséllyel amúgy sem indult volna eljárás). Magyarország nem esik el 4 milliárd eurótól, a magyar és a lengyel kormány nem játszik az EU-s tagsággal. Az EU működőképes maradt, és sokkal erősebb pozícióból tárgyal például a britekkel.
Ez egy jó eredmény, sőt, kifejezetten jó eredmény, amire nem nagyon számítottam. Ennek ellenére sok helyen, nem utolsósorban a magyar ellenzéki közvéleményben nagyon nagy a csalódottság, rengetegen kommentálnak úgy, hogy „Orbán nyert”, amivel egyébként akarva-akaratlanul szinte kritika nélkül az ő – meggyőződésem szerint: hamis – narratíváját fogadják el, és erősítik tovább.
De miért van ez így, illetve mi lehet annak az oka, hogy ezt egészen máshogy látom? Néhány vitafolyam és néhány kommentár kicsit közelebb vitt ennek a megfejtéséhez.
Az egyik elem a túlzott elvárások a mechanizmussal kapcsolatban. A napokban cseteltem egy közpolitikai ügyekben általában véve nagyon tájékozott barátommal, akinek például csalódást okoz, hogy a jogállami mechanizmus a szövegben csak arra az esetre vonatkozik, ha az EU-t anyagi kár éri – értsd: ha EU-s pénzeket lopnak, vagy korrupt módon bánnak vele. (Egyébként ezt is lehet szűkebben vagy tágabban értelmezni – ha a bíróságok függetlensége veszélyben van, veszélybe kerülnek az EU-s pénzek is, mert nincs kihez fordulni igazságtételért.)
Az elvárás – kis túlzással – az volt, hogy (visszamenőleg) helyreállítják a demokratikus intézményrendszert, és hogy ne állhasson többé elő olyan helyzet, hogy politikai okokból elkergetnek az országból egy egyetemet. Ellenben aki figyelte a szövegezést az elmúlt hónapokban, az tudta, hogy ez a mechanizmus konkrétan az EU-s támogatásokkal összefüggő pénzügyekre fog vonatkozni, nem utolsósorban azért, hogy elkerüljék a végeláthatatlan definíciós vitákat arról, hogy mi is az a jogállamiság. (Mi, berlini momentumosok néhány hete Zoom-beszélgetést tartottunk Hegedűs Dániellel, a German Marshall Fund szakértőjével, aki nagyon szépen és világosan elmagyarázta a folyamatot és a viták részleteit.)
A túlzottan magas elvárások most problémává váltak, és érthető csalódottsághoz vezettek. Ebben a magyar és a nemzetközi média mellett az Orbánékkal szembenálló politikai elitet is hibásnak látom. Talán ezért is idegenkedtek sokan Donáth Anna első szerdai posztja kapcsán, aminek nemes egyszerűséggel GYŐZTÜNK! volt a címe, hiszen sokan úgy érezhették, hogy Donáth Anna át akarja verni őket.
Pedig Donáth Anna és Cseh Katalin (ahogyan a legtöbb Orbán-ellenes képviselő) ezt tényleg győzelemként élik át – hiszen az is. Elképesztően sokat dolgoztak rajta, Donáth Anna pedig a másnap kiposztolt 13+1 pontjában nagyon szépen le is írja, hogy miért tartja ezt nagy sikernek. Pozitívan nyilatkoztak olyanok is, mint Ska Keller, az európai Zöldek frakcióvezetője vagy Vera Jourová igazságügyi biztos is.
Elgondolkodtam azon is, hogy az én elvárásaim miért nem voltak eleve olyan nagyok, és azon, hogy miért féltem sokkal inkább a no deal-től, mint a megállapodástól. A béna pszichológiai válasz erre talán az lehet, hogy eleve egy kompromisszumkereső ember vagyok – de ez önmagában gyenge magyarázat. Inkább azzal is erős összefüggésben áll, hogy hosszú évek óta Németországban élek, és ennek elég nagy befolyása van a politikai gondolkodásomra.
Németország egy szövetségi állam, egy kifejezetten bonyolult, többsíkú politikai rendszerrel és egy egyre inkább szétaprózódó pártrendszerrel, amibe eleve bele van kódolva a kompromisszumkeresés. Kormányra csak koalíciók kerülnek. Ha törvény készül, azt a minisztériumoknak egymás közt egyeztetniük kell, és be kell vonniuk a szövegeztetésekbe az érintett társadalmi csoportokat, szervezeteket. A törvényt el kell fogadtatni a felsőházzal, tehát a tartományok képviselőivel is, a végrehajtás pedig sokszor szintén a tartományok vagy az önkormányzatok hatáskörébe tartozik – míg maguknak a tartományoknak is saját alkotmányuk és törvényhozásuk van. A kancellár nem tudja egyedül átvinni az akaratát a rendszeren. Ez most a járvány idején hatványozottan látszik: Merkel szinte könyörög a Bundestagban, hogy csökkentsük a kapcsolatokat és zárjuk be egy pár napra az iskolákat, de dönteni erről nem tud, a tartományok meg teljesen különböző döntéseket hoznak, és össze-vissza kommunikálnak.
Azok számára, akik otthonosak a német rendszerben, ez a dolgok normális menete: végeredményben minden egyes törvény teljesen más formában kerül be végül a közlönybe, mint eredetileg tervezték. Erre Helmut Kohlnak volt egy híres, bár elég gusztustalan szólása: „A lényeg az, hogy hátul mi jön ki”. Mondanom sem kell, ez a végtelenül centralizált Magyarországon, ahol egykamarás a parlament és a köztársasági elnöknek nagyon szűk a mozgástere, teljesen másképp van: a miniszterelnök sokkal könnyebben érvényesítheti az akaratát, a parlamenti többségén keresztül sokkal gyorsabban tud törvényt alkotni és sokkal binárisabb a gondolkodás: vagy nyersz, vagy veszítesz, köztes megoldás szinte nincs.
Az összetettség, ami a német rendszert jellemzi, európai szinten ugyanúgy megvan, de a rendszer még annál is sokkal, de tényleg sokkal bonyolultabb. Az újra és újra meglep, hogy az európai polgárok nagy része mennyire nincsen tisztában az EU intézményrendszerével. Sokan valamiért azt gondolják, hogy az EP dönt mindenről, sokan pedig azt, hogy a Bizottság kormányozza Európát, nem kevesen pedig azt, hogy Merkel a főnök. Ellenben a Tanács (tehát a tagállamok kormányai) ugyanolyan súllyal bírnak, mint a Bizottság: egymás nélkül nem tudnak dönteni. És ez egy nagyon hasonló mechanizmushoz vezet, mint a német rendszer: az állandó kompromisszumkereséshez.
Ami rendkívül fárasztó és frusztráló tud lenni. Legendás, hogy a Tanács csúcstalálkozóin a kompromisszumkeresés legtöbbször hajnali négyig-ötig eltart, és a végén olyan kompromisszumok jönnek létre, amivel senki sem boldog, amit mindenki rossznak tart – de a rendszer maga, toldozva-foltozva, valahogy működik tovább, egyik évről a másikra.
Igen, az EU lehetne sokkal jobb, sokkal integráltabb, sokkal büszkébb, sokkal erősebb, de én már nagyjából tíz-tizenkét éve úgy látom, hogy ezt a nagyon kemény időszakot valahogy át kell vészelnünk úgy, hogy közben az EU ne hulljon szét a darabjaira. Ennek az esélye pedig sajnos igenis valós. (Csak néhány kemény kihívás az elmúlt évekből: hitelválság, euro-válság, görög államcsőd, hiányzó gazdasági egyensúly észak és dél között, Berlusconi, Brexit, Észak-Írország, háború Ukrajnában, Trump, Orbán, Kaczyński, az EU-ellenes pártok erősödése az egész kontinensen, és most a járvány). Az EU egy sebzett, vérző, bukdácsoló állat, de még él, és nagyon fontos, hogy életben tartsuk. Sőt, a legfontosabb.
Egy tegnapi vitában valaki azt mondta nekem, hogy igen, neked Berlinből a tegnapi kompromisszum jó megoldásnak tűnhet, meg hosszú távú fejleményekről beszélsz, de hát hosszú távon mindannyian meghalunk, ahogy Keynes mondta. Ebben van igazság, én tényleg a hosszú távú irányt és a geopolitikai szempontokat tartom a legfontosabbnak. Nekünk, európaiaknak létfontosságú egy működő Európai Unió, bárhol is éljünk a kontinensen.
Tegnap a költségvetés elfogadása után, ami csupán úgy fél órát vett igénybe, a tagállamok hosszú órákon át tárgyaltak a klímacélokról, míg végül megegyeztek, hogy az EU 2030-ig 55%-al csökkentené a széndioxid-kibocsátását az 1990-es szinthez képest. Eddig ez a szám 40% volt, tehát ez nagyon nagy vállalkozás – amit viszont csak és kizárólag együtt tudunk megoldani. Nyilvánvalóan még ez sem lesz elég, hogy a gyerekeink egy élhetőbb bolygón éljenek majd (az én gyerekeim kb. 2100-ig fognak élni, ha szerencséjük van).
Vegyük ugyanis mondjuk Lengyelországot: ha Lengyelország nem lenne EU-tag, semmiféle motivációja nem lenne, hogy bezárja a szénerőműveit, és nem kapna semmi EU-s pénzt, hogy zöldebb energiaforrásokba fektessen. Senki nem tudná számonkérni rajta a kibocsátásokat. Ez egyébként Németországra ugyanígy vonatkozik, és ez csak egy ügy a sok közül. Hogyan állunk Kínához; úgy-ahogy egységesen lépünk fel, vagy egyenként hagyjuk magunkat bedarálni? Hogyan állunk az USA-hoz, főleg most, hogy egy olyan adminisztrációval lesz dolgunk, amely elkötelezett a nemzetközi intézményrendszer mellett? Mi van Oroszországgal? Itt sincs mindig egységes fellépés, ezt főleg mi, magyarok tudjuk, de tény, hogy a szankciókat már hat éve újra és újra egyhangúlag meghosszabbítjuk.
Többek között ezek miatt tartom egzisztenciális kérdésnek, hogy az EU működőképes maradjon. Ennek az alternatívája – az EU szétesése, vagy akár csak Magyarország vagy Lengyelország hisztérikus kilépése egészen tragikus lenne, és mindenki számára szó szerint életveszélyes. Ne legyenek illúzióink: Magyarország még sokkal kiszolgáltatottabb lenne a nagy cégekkel szemben, mint eddig, legyen szó Audiról, Huaweiról vagy Gazpromról, emberek millióinak pedig egyenesen tragikus következményekkel járna az európai állampolgárság elvesztése. Biztonságpolitikai szempontból pedig belegondolni is rossz közép-európai országok leválásába.
Más szavakkal: jobbnak tartok egy nagy hiányosságokkal működő demokráciát az EU-n belül, mint egy teljesen autokrata rendszert az EU-n kívül. Magyarország helyzete még most is ezerszer jobb, mint Szerbia, Észak-Macedónia vagy Belarusz helyzete, és ne legyenek illúzióink, Magyarországból az EU-n kívül sem lenne egyhamar olyan ország, mint Norvégia.
De vissza a brüsszeli kompromisszumhoz, ami szerintem – és ezt teljesen komolyan mondom – kifejezetten jó. Az EU (a Bizottság, a Parlament és a 25 ország) kemény maradt és kitartott: a jogállamiság, mint kritérium, európai törvénnyé vált, a hozzáfűzött kézikönyv (amit Orbánék lobogtatnak) pedig nem. Nem érte el Orbán Viktor, hogy a jogállamisági mechanizmus ne terjedjen ki migrációra és családpolitikára, mert erre valójában soha nem terjedt ki. Nem érte el, hogy szűküljön a jogállamisági mechanizmus alkalmazási köre, hiszen a jogszabály szövegét tekintve változatlanul, a Fidesz által kritizált formában lép életbe. Azt sem ő érte el, hogy meg tudja támadni Bíróságon a jogszabályt, ez a jog ugyanis a 2004-es EU csatlakozás óta megilleti a magyar kormányfőt minden uniós jogszabály tekintetében.
A jogállamisági mechanizmus belátható időn belül élesedik, és már a január elsejétől, az új költségvetésből kifizetett összegekre vonatkozik – már ezeket is számon lehet kérni, aminek erős visszatartó ereje lehet – ezentúl háromszor meg kell gondolni, hogy milyen pályázatot adnak be. A mechanizmus röviden megfogalmazva arra jó, hogy ne a magyar adófizetőknek kelljen állni a 13 milliárd forintos büntetést, ha mondjuk Orbán Viktor veje újra ellopni gondolná az EU-s pénzeket. Ez nagyon nagy eredmény – sőt, nekünk, magyaroknak még fontosabb is, mint a lengyeleknek, hiszen nálunk sokkal nagyobb a korrupció és a rendszerszintű lopás, mint a lengyeleknél.
Ami nem változott: a kormányt nekünk kell megdöntenünk, a jogállamot és a demokratikus intézményeket nekünk kell újjáépítenünk. Az EU felépítésénél, tervezésénél fogva olyan konstrukció, hogy nem képes érdemben szankcionálni egy demokráciát és jogállamot leépítő tagállamot. Az utcán embereket összeverő Belarusz-rezsimnek úgy-ahogy képes az EU egyértelműen üzenni, a kopasz verőemberekkel népszavazást blokkoló NER-nek viszont sajnos nem képes érdemi politikai üzenetet küldeni vagy szankciókat kivetni rá. Ezért, ha meg akarjuk haladni a NER-t, akkor a legfontosabb feladatunk az, hogy minden erővel 2022-re koncentráljunk. Nehéz lesz, elképesztően nehéz.
Már most fel kell készülni mind a kampányra, mind a választásra, mind a kormányzásra. Ha sikerül, akkor nagyon meg fogja könnyíteni majd a helyzetünket, hogy továbbra is az EU tagállama leszünk – sőt, mivel európai szinten a Fidesz mostanra páriává vált, legalábbis az első időszakban nagyon nagy lesz a jóindulat irántunk. De addig nekünk is ki kell találnunk, hogy mit akarunk az EU-tól, milyen Európát akarunk – hiszen nekünk is van beleszólásunk. Nem akarunk stréberek lenni, hanem konstruktív, büszke, magabiztos partnerek.
Koncentráljunk tehát mindannyian 2022-re, addig is támadjuk és kritizáljuk a kormányt, harcoljunk ellene politikai eszközökkel, ahol csak tudunk, nyerjük meg a választást, és indítsuk be Magyarországot.
Kerpel-Fronius Ádám
