Március 15: egy új remény

Szerző: | 2022 márc 19. | Blog

Az ukrajnai háború kezdetétől fogva ökölbe szorult a kezem, görcsbe a gyomrom, rengeteg érzés és gondolat kavargott bennem, de valahogy a sírásig sosem sikerült eljutnom. Aztán amikor március 15-én egy több tízezres tömegben álltam a Műegyetem rakparton, és a műsorvezető egyperces néma tiszteletadást kért a háború áldozatainak, azon kaptam magam, hogy a könnyeimmel küszködök… 

Próbáltam rájönni, hogy ez vajon miért éppen ott, éppen akkor történhetett. Két dologra jutottam.

Egyrészt addig nap mint nap rohantam, tettem a dolgomat, azaz minden erőmmel próbáltam elterelni a figyelmemet a szörnyűségekről, és elnyomni magamban egy rakás érzést, amik aztán rögtön rámtörtek, amikor síri csend lett körülöttem.

Másrészt pedig felfogtam, hogy végre itt állok több tízezer olyan emberrel együtt, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én, akiknek ugyanúgy elegük van, mint nekem, és akik ugyanúgy tenni akarnak valamit. És amikor ezt megtapasztaltam, akkor jöttem rá, hogy mennyire is hiányzott nekem ez az érzés az elmúlt évek során.

Mert mi itt Magyarországon sajnos már jó ideje egy szürreális, abnormális világban élünk, ahol mindenkinek mindenről csak “az” jut az eszébe. És ez sajnos nem a szeretkezés. Hanem az ellenségeskedés.

Élhetnénk békében, jólétben, szépen megférnénk egymás mellett, de nem. Az túl egyszerű lenne. Ehelyett inkább az “oszd meg és uralkodj” című társasjátékban veszünk részt, ha akarjuk, ha nem. Ez amolyan magyar Squid Game, ahol az arctalan hatalom egymásnak ugrasztja az embereket, akik aztán életre-halálra gyepálják egymást. Miközben mindez egyre élhetetlenebbé teszi, egyre mélyebbre sodorja az egész országot. 

Mi értelme ennek? Meddig fog még fokozódni? Hogyan lesz vége?

Azt nem kérdezem meg, hogy kinek jó ez. Mert csak annak jó, aki az ellenségeskedést generálja és fenntartja.

Szerintem ideje, hogy kimondjunk, a nevén nevezzünk dolgokat. Például azt, hogy megvetendő és leváltandó az a hatalom, ami mesterségesen hidegháborút szít magyar és magyar között. Ami minden magyar embertől elfogadja a befizetett adót, aztán egy jó részét arra költi, hogy a fél országot lenézze, heccelje, gúnyolja, kiközösítse és elvegyen tőle dolgokat. Egy szóval: uszítson. 12 év alatt megtapasztalhattuk, hogy a jelenlegi hatalomnak ez a lételeme, és semmi remény nincs arra, hogy ezt valaha is abba fogja hagyni.

Azt is ki kéne végre mondani, hogy ez a modern magyar hidegháború nem a bal- és jobboldalról szól. Ez szemfényvesztés. Orbánéknak teljesen mindegy, csak az számít, hogy legyen két tábor: barát és ellenség. És az ellenséges csoportba bárki bármikor bekerülhet. Ha a sors és a hatalom érdeke úgy hozza, akkor akár egy jobboldali személy vagy csoport is ellenséggé válhat – amire számtalan példa van már az elmúlt évekből.

Ha én azt mondom, hogy kevesebbet kellene költeni stadionokra, és többet egészségügyre, attól nem leszek baloldali, és nem leszek tőle hazaáruló. Ettől az egy mondattól nem fogok 150 évre visszamenőleg mindennel egyetérteni, amit minden baloldali valaha tett és mondott, Mao-Cetungtól Sztálinon át Kádárig. Nem leszek tőle se Soros-ügynök, se gyurcsányista. Egyszerűen csak kifejtettem a véleményemet, hogy szerintem mire kéne fordítani a közös pénzünket, amiben az én adóm is benne van. Ha már erről sem tudunk normálisan beszélni, az elképesztően lesújtó.

A legeslegfontosabb pedig azt kimondani, hogy ez a két oldalra osztás, és a folyamatos uszítás az erőszak és a háború melegágya. Ha nem vetünk véget neki, akkor minden csak egyre rosszabb lesz, és egyre durvább dolgok fognak történni. Tessék csak olvasgatni a történelemkönyveket. Vagy megnézni, mi folyik Ukrajnában, sőt, Oroszországban. Ha Moszkvában egy orosz nem ért egyet Putyinnal, már viszi is el a rohamrendőrség. 

Végül még egy dolog, amit nem árt rögzíteni: teljesen mindegy, hogy az eddig felsorolt disznóságokat egy magát bal- vagy jobboldalinak valló kormány csinálja. Ha a saját népük ellen fordulnak, akkor így is, úgy is el kell hajtani őket oda, ahová valók. Az ország választott vezetőinek nem a megosztás és uszítás a dolga, egyszerűen nem viselkedhetnek így.

A március 15-i nagygyűlés fontos momentuma volt Donald Tusk felszólalása. Már pusztán a jelenlétével is azt üzente, amit aztán konkrétan ki is mondott a beszédében: Európa most nagyon figyel ránk, és kíváncsian várja, mi lesz a választás eredménye. Nem csoda, hiszen nem csak szimbolikus, de abszolút kézzelfogható következményei lesznek a döntésünknek, akár az egész EU-ra vonatkozóan. Ha megyünk tovább az orosz úton, a széthúzást, az uszítást és az álhíreket választjuk, akkor nehéz elképzelni, hogy az elkövetkező években jóban lehetünk a nyugati világgal.

Én a magam részéről nagyon bízom benne, hogy a magyar nép lesz annyira bölcs, hogy Európát választja az orosz medve ölelése helyett.

Márki Zay-Péter beszéde ezúttal nem volt olyan dinamikus, mint például az orosz kémbank elleni tüntetésen, de voltak nagyon fontos kulcsmondatai. Többek között elismerte, hogy időnként óvatlanul tesz félremagyarázható és adott esetben joggal kritizálható megjegyzéseket. Az én szememben ez az egészséges önkritika már önmagában fényévekkel Orbán elé helyezi MZP-t. A jelenlegi miniszterelnök ugyanis teljesen képtelen az önreflexióra és a változásra.

Igen, Márki-Zay valóban nem egy hibátlan, tökéletes megváltó, de nem is kell annak lennie. Bőven elég, hogy azokat az energiákat, amiket a jelenlegi hatalom 12 éve belső ellenségeskedésre fordít, azt ő az ország fejlődésre akarja fordítani. Ez az egy lépés önmagában radikálisan meg tudná változtatni Magyarország sorsát.

Azt is érdemes lenne belátni, hogy értelmetlen a tökéletes megváltóra várni. Egyrészt azért, mert sosem fog eljönni. Másrészt pedig azért, mert a választás nem arról szól, hogy egyszemélyi vezért, diktátort választunk az országnak, aki aztán majd mindent egyedül, maga dönt el. Épp ellenkezőleg: a demokratikus intézményeket akarjuk visszaállítani, hogy eredeti funkcióinak megfelelően működjön a parlament, az igazságszolgáltatás, a sajtó, az oktatás, az egészségügy, és még sorolhatnám. Hogy mindenki tehesse a dolgát, és meghozhassa a saját döntéseit a saját területén, és ne legyen kitéve egyetlen központi akarat kényének-kedvének.

Nem egyetlen emberről van szó, hanem rengetegről. Az előválasztás megszervezésétől a mai napig számtalan párttag és civil dolgozott vállt vállnak vetve, a szabadidejét és akár a saját pénzét is beleadva azon, hogy végre változás legyen. Az eredmény érzékelhető: hétről hétre egyre többen vesznek részt az ellenzéki utcafórumokon szerte az országban. És éppen azért volt felemelő élmény több tízezer ember között állni a Műegyetem rakparton, mert ez azt mutatja, hogy végre valódi esély van a változásra. 

Tegyünk érte együtt április 3-án is!

A szerző egy választópolgár

Ajánló

X