Generációkon átívelő küzdelmeken át vezetett az út odáig, hogy ma azt mondhatjuk: alap a 8 óra munka, 8 óra pihenés, és a 8 óra szórakozás. Magyarországon 1937-ben került bevezetésre a napi 8 órás munkaidő és 1946 óta munkaszüneti nap május elseje. De milyen jelentősége van ennek az ünnepnek a 21. század Magyarországán, és milyen nehézségekkel szembesül a jelenkor “munkása”? Tölcsér Borbála jegyzete.
Azok a gyári munkások, akik az ipari forradalom idején a gyárakban robotoltak, nem voltak olyan szerencsések, mint mi, hiszen akkoriban még szó sem volt szociális hálóról, sem a munkások jogairól. Nem volt ritka a 16 órás munkaidő sem, nemet mondani pedig aligha lehetett, hiszen azon, hogy egy gyári munkás megtartsa az állását, az egész család megélhetése múlt.
Robert Oven 1817-ben fogalmazta meg először a munkások követelését “Eight hours labour, Eight hours recreation, Eight hours rest” szlogennel.
A követelés kihirdetését kisebb-nagyobb tüntetések követték, többnyire sikertelenül. Több mint egy évszázadnak kellett eltelnie, és rengeteg embereknek kellett meghalnia ahhoz, hogy ez a követelés végül világszerte célba érjen.
Belegondolni is szomorú, hogy a mai Magyarországon olyan helyzet áll fenn, hogy munkavállalói jogokért kell küzdenünk – szemben a saját kormányunkkal.
A 2018-ban bevezetett rabszolgatörvény megmutatta, hogy még ha azt is gondoljuk, hogy a XXI. században, egy stabilnak tűnő gazdasággal rendelkező országban nem kell aggódnunk a vadkapitalista megoldások és a jogfosztottság miatt, garanciák soha nincsenek arra, hogy ez így is marad.
Amikor azt írom, munkások, nem hagyhatom figyelmen kívül a közmunkásokat sem. Ők azok a munkavállalók ma Magyarországon, akik a legkiszolgáltatottabb helyzetben vannak. Sajnos kevésszer halljuk, hogy a közfoglalkoztatás elsődleges célja a munkaerőpiacra való visszaintegrálás. És hogy miért halljuk ilyen kevésszer? Mert valójában szó sincs erről: a kormány szemében a közmunkások elsődleges funkciója az, hogy a foglalkoztatottsági statisztikákat szebbé tegyék; míg a helyi kiskirályokként viselkedő polgármesterek sok esetben a saját szolgáiknak tekintik őket, akik aztán le is szavaznak majd rájuk, kényszerből.
Mindennek a tetejébe a tegnapi napon, május elsejei ajándékként, salátatörvénybe csomagolva fogadta el a kormány, hogy ‘akinek nem rendezett az udvara’, az nem lehet közmunkás.
Az új törvény teljesíthetetlen feltételek mentén szankcionálja a közmunkaprogramban való részvételt, és ismételten a legkiszolgáltatottabb emberket juttatja a korábbinál is nehezebb helyzetbe.
Hogyan tudná ugyanis garantálni valaki, aki havi 54 ezer forintból él, vagy tartja el a családját, hogy a telkén ne legyen nem biztonságos melléképület, vagy éppen ne legyen lyuk a kerítésén? A közmunkások esetében nem kacsalábon forgó palotáról van szó, és nagy valószínűséggel az is elképzelhetetlen, hogy a havi bérükből éppen ilyen felújításokra futná.
Ráadáasul a közmunkásokra sokan bűnözőkként vagy lecsúszott alakokként tekintenek. Pedig amíg nem vesszük őket is emberszámba, addig ilyen megalázó és embereket rabszolgasorba taszító törvények születhetnek. És amíg úgy érezzük, hogy az ő ügyük nem a mi ügyünk, addig nem teszünk mást, mint asszisztálunk ahhoz, hogy még mélyebbre lökjék ezeket az embereket a kilátástalanságba.
A rendszer tehát rossz, a munkásság egy rétegének a jogai pedig most is csorbulnak, ahogy csorbultak a munkásmozgalmak idején is.
Erős társadalmi összefogásra lenne szükség ahhoz, hogy őrizzük azokat az eredményeket, amelyeket évszázadokkal ezelőtt értünk harcoltak ki az elődeink.
Hiszen mindegy, hogy tanár vagy, vagy villanyszerelő, mérnök vagy, vagy közmunkás, a jogaid téged is megilletnek.
Dolgozzunk tehát azért, hogy fenntartsuk azokat az eredményeket, amiket 1817 óta kiharcoltak, és azért, hogy egyetlen társadalmi csoportot se érhessen olyan hátrányos megkülönböztetés, ami önhibáján kívül, helyzetéből fakad.
Ezt kívánom magunknak május elsején, a munkások ünnepén.
Borítókép: Bal: Fortepan / Nagy Gyula. Jobb: MTI / Balázs Attila
