Az emberi jogok világnapján emlékezzünk: minden emberi jog ellen intézett támadás az általános emberi szabadság ellen irányul. Éppen ezért közösen kell fellépni akkor, amikor az állam átlépi a szabadságunk védelmében felállított határokat, akkor is, ha nem személyesen ellenünk intéznek támadást. Ezeknek a határoknak az átlépésével mindnyájunk szabadsága veszélybe kerül, ezért közösen kell megvédenünk azokat. Ha mindenki csak azért áll ki, amit éppen a legfontosabbnak tart, akkor a megalkuvás csendje elnyomja azoknak a hangját, akik végső elkeseredettségükben emelnek szót.
A mai napon, december 10-én, az emberi jogok világnapján azt ünnepeljük, hogy pontosan hetven évvel ezelőtt az ENSZ közgyűlése elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. A Nyilatkozat elfogadásával a világ nemzetközi közössége együttesen elismerte és deklarálta az emberek alapvető, elidegeníthetetlen jogait. A deklaráció az emberi jogok hosszú fejlődésének megkoronázása. Ez a folyamat az emberi szabadság kiteljesedéséről szól, melynek állomásai az emberhez méltó élet és közélet fontos feltételeit is jelentik egyben.
Az első emberi jogok az állam zsarnokságával, az önkényes hatalomgyakorlással szemben eszközt adtak az ellenállásra, az érdekérvényesítésre, a hatalom számonkérésére. Így vált a 17-18. században az elnyomás elleni harc fontos fegyverévé a véleménynyilvánítás szabadsága és a gyülekezési jog. A következő fontos lépcső annak az elismerése volt, hogy a szabadsághoz nem elég az állami önkénynek gátat vetni, biztosítani kell azt is, hogy az emberek ténylegesen azonos esélyekkel és lehetőségekkel rendelkezzenek. A szerencsésebbek ne zsigerelhessék ki a kevésbé szerencsés társaikat. Ez a felismerés vezetett a 19. század végén a vadkapitalizmus korlátozásához, a tizenpár órás, szabadnap nélküli munkavégzés, a gyermekmunka végéhez, a gazdasági, szociális és kulturális jogok elismeréséhez.
A 20. század második felétől pedig már a globális kihívásokra reagáló emberi jogok születtek meg. Ezek az egyes elnyomott csoportok tagjai, így a fogyatékossággal élők, a gyermekek, a betegek teljes életéhez szükséges feltételeket biztosítják, ezenkívül arra irányulnak, hogy az emberiség a lehető legtovább élhessen békében a Földön. Így nyert elismerést emberi jogként a békéhez és az egészséges környezethez való jog.
Ennek a folyamatnak semmi nem garantálja az egyirányúságát. A populista hullám tagadja az emberi jogok jelentőségét. A korábbi fejlődéssel ellentétes folyamatok indultak el a fejlett és közepes jövedelmű országokban az Atlanti óceán mindkét partján, annak minden borús következményével.
Minél kevésbé tiszteli az állam az ember veleszületett jogait, annál inkább elkezd önkényesen, a saját állampolgáraival és jövőjével szemben működni. A véleménynyilvánítás szabadságának korlátozásával egyre nehezebb ellenőrizni a hatalmat, ami így könnyen átveheti az irányítást a mindennapjaink felett. A független magyar sajtó bedarálása erre a legjobb példa.
Az esélyegyenlőség és a mindennapok autonómiájának leépítése ahhoz vezet, hogy elveszítjük a kontrollt a saját életünk felett, és azt a befolyással rendelkezők kénye-kedve szerint vagyunk kénytelenek leélni egy olyan rezsimben, ami éppen a rabszolgatörvényt vezeti be.
A segítségre szoruló csoportok jogainak el nem ismerése a teljes kiszolgáltatottságukhoz és megalázásukhoz vezet, amire egy szomorú példa a hajléktalanok hatósági vegzálása.
Az emberiség közös ügyeinek önző mellőzése pedig a Földön való békés emberi életet lehetetleníti el a környezetvédelem elhanyagolásával, a Párizsi Klímaegyezmény elhagyásával vagy annak be nem tartásával. Holott az idő kerekét Donald Trump sem tudja visszafordítani, ahogy írtuk ebben a korábbi cikkünkben, ami öt pontban foglalja össze az egyezmény felrúgásának várható tragikus következményeit.
Ahogy az emberi jogok elismerésének célja és eredménye a hatalom korlátozása és a teljesebb szabadság elérése volt, a populizmus úgy szolgál az emberi jogok tendenciózus leépítése a mások élete feletti befolyásszerzés eszközeként. A növekvő önkényben az emberek szabadsága és az azt biztosító emberi jogok csupán a hatalom gyakorlásának zavaró, átléphető akadályát jelentik.
Mondhatnánk azt is, hogy az emberi jogok a legjobb indikátorai annak, hogy mennyire jó élni a világon. Csakhogy az emberi jogok és a jelenlegi borús fejlemények jelentősége ennél sokkal nagyobb. Az emberi jogok iránti tisztelet csökkenése ugyanis nem csak jelzője, hanem célja, eszköze és okozója is az önkény terjedésének. A joguralom eltűnésével idővel garantáltan elszegényedünk, ahogy a Miért buknak el nemzetek? című könyv ezt alaposan összeszedi.
De van egy minket közvetlenül érintő szempont is: aki az életének a célját nem abban látja, hogy őt mások érdekei szerint használják fel, hanem saját maga szeretné az életét irányítani, annak fontosak az emberi jogok, és tennie kell azok védelmében.
Téved, aki az emberi jogok fontosságát kétségbevonja, mondván, azoknak nincsen jelentősége a mindennapokban. Hogy mennyire nincsen így, azt jól láthatjuk ma, amikor a túlterjeszkedő hatalom az emberi jogok visszaszorításával akar egyre nagyobb befolyást nyerni mindennapjaink felett.
Téved, aki azt hiszi, hogy nem tehet semmit az emberi jogok, a szabadság védelmében. A kiállás hiánya egyúttal az emberi, állampolgári büszkeség feladását, a behódolást és az alattvalói élet kezdetét jelenti.
Az emberi jogok védelme és biztosítása az állam részéről nem kegy, hanem kötelesség. Ha az államot irányító vezetők nem tesznek eleget ennek a kötelezettségüknek, akkor számon kell kérni őket! Ha továbbra sem tesznek eleget, akkor pedig el kell őket kergetni, mert nem erre szerződtünk velük!
Ha első látásra nem is érint minket közvetlenül, akkor is ki kell állni az emberi jogok védelmében.
A szolidaritáson túl, azért kell kiállni minden emberi jogi jogsértés ellen, mert akármelyik emberi jog ellen is intéznek támadást, az az általános emberi szabadság ellen irányul.
Minden esetben, amikor a hatalom áttöri a szabadságunk védelmében felállított határokat, még ha az számunkra nem is a legfájóbb ponton történt, a határ leomlásával a mi szabadságunk is közvetlen veszélybe kerül.
Aktuálisan persze mindenkinek más lehet fontos az életben, a tanulás lehetősége, a vallása, az identitása, a családja.
Azonban ha mindenki csak azért áll ki, amit éppen a legfontosabbnak tart, amiről már végképp nem tud lemondani, akkor a többség hallgatása mellett szépen sorra mindenki veszíteni fog. A megalkuvás csendje elnyomja azoknak a hangját, akik végső elkeseredettségükben emelnek szót. Miközben ők is csendben reménykedtek, hátha így megőrízhetnek a szabadságukból valamennyit.
Ha szabadon szeretnénk élni, akkor ki kell állni az elnyomás ellen akkor is, ha az éppen nem ellenünk irányul.
Világosan meg kell húzni és meg kell védeni azokat a határokat, amin nem terjeszkedhet túl a hatalom.
Erőt kell mutatni, amikor a hatalom átlépi ezeket a határokat, mert csak így védhetjük meg magunkat, egymást.
Csak rajtunk múlik, meddig engedünk a hatalomnak.
Borítókép: Forrás
