Végkifejletéhez közeledik az, ami 2010 után elindult: a totális állami kontroll kialakítása. Rémisztő látni annak a kulturális bornírtságnak és egyneműségnek a kialakulását, amiben a nyolcvanas években felnőnöm adatott, amikor az újító kultúra a Kassákban, a Ráday-ban, kisebb-nagyobb klubok, művelődési házak (akkor még füstös) termeiben, repülő egyetemeken élt. „A nagyra nőtt lelkek a pincékbe bújtak”. Túléltük azt is, jött a rendszerváltás. Most is el fog jönni. Kerpel-Fronius Gábor írása.
Az aHang petíciója a kulturális élet szétverése ellen. Írjuk alá minél többen! December 9-én hétfő este hatkor pedig tüntessünk minél többen a szabad színházért és a kultúra függetlenségéért!
FRISSÍTÉS: Végül a Madách téren lesz a tüntetés a nagy érdeklődés miatt!
Idáig tán örültünk, hogy Orbán személyes érdeklődését tekintve a kultúra elsősorban a sportot és a kiemelt presztízsberuházásokat jelentette, a kultúrához és művészethez kapcsolódó aprómunkához nem volt sem kedve, sem figyelme.
Apró lépések persze történtek a finanszírozás területén – az MMA, az NKA-kuratóriumok átalakítása, belenyúlás a művészeti díjazottak listájába, általában a formális döntéshozás visszaszorítása és az egyedi kijárások és kedvezmények rendszere irányába való elmozdulás, a szuverenitás apró, majd egyre nagyobb kompromisszumok felajánlása révén való próba alá vetése felé.
A CEU elüldözése, az MTA kutatóintézeteinek államosítása már sokkal komolyabb lépés volt ebbe az irányba
– világosan látható, hogy a rezsim a vele szemben kritikus értelmiségi pozíció egzisztenciális hátterét akarja fölszámolni.
Amivel nem azt állítom, hogy ezekben az intézményekben szükségképpen csak rezsimkritikus emberek s műhelyek dolgoztak, éppen nem ezt. Hanem azt, hogy az állam olyan berendezkedést akar létrehozni, amelyben kizárólag tőle függ, hogy ki és milyen munkáért kaphat támogatást, hogy a kezében legyen BÁRKI egzisztenciális lehetetlenné tétele, hogy ilyen módon iktassa ki a rendszerkritika lehetőségét.
Most pedig a teljes kontrollra törő állam és az érvényes kulturális alkotások létrehozására képtelen középszer összefogott a kultúra teljes állami kontroll alá helyezése érdekében. Ha már nem rendelkeznek a világról érvényes művészeti és kulturális közlendővel, legalább más se tudjon ilyet létrehozni. Ha már a kutyát nem érdeklik a könyveik s folyóirataik, népiesch giccsfestményeik, még itthon sem nagyon, pláne a nemzetközi intellektuális diskurzusban, legalább másról se derülhessen ki, hogy van releváns mondanivalója.
Ebbe az irányba mutat a kultúra finanszírozásának központosítása, állami intézményi vezetők hatáskörébe és végső soron miniszteri egykézbe adása.
Ezt az irányt képviseli a színházak vezetőinek kinevezésére követelt egyetértési jog.
Ebbe az irányba mutat a könyvkiadásra vonatkozó új elképzelésrendszer is, amelyben központi kontroll alá akarják helyezni a könyvkiadók legféltettebb üzleti és személyes adatvédelem alá eső szenzitív adatait.
A szokásos demagóg érvekkel – amelyek közül csak az egyik a Gothár-ügy felhasználása. Amely ügy borzasztó, és remélem, hogy – bármilyen nagyon komoly élményeim fűződnek GP rendezéseihez -, méltóképpen felelősségre lesz vonva az elkövető. És azt is gondolom, hogy napvilágra kerülnek majd más esetek is. De ezt a „zaklató színházak” fogalmával a színházi élet önállóságának felhasználására használni alávaló álságosság.
A másik pedig az az egyébként széles körben osztott nézet, hogy aki a számlát állja, annak szükségképpen szabad és kell, hogy beleszólása legyen tartalmi kérdésekbe.
A kultúra tekintetében én nagyon más véleményen vagyok. Sokszor szoktam vitatkozni azon, hogy – éppen ezért – mennyire szabad beengedni az államot a kultúra támogatásába. Hogy az állami forrásokért való versengésnek önmagában nincs-e kultúratorzító hatása. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha beengedjük az állami támogatást a kultúrába, akkor ezt olyan módon kell tenni, hogy éppen a tartalmi és személyi beleszólás lehetőségét kizárjuk.
Az állami támogatások beengedésének az lehet az egyetlen motivációja, hogy a kultúra élő szövetét és sokszínűségét fenntartsuk.
Annál is inkább, mert a közhiedelemmel ellentétben a számlát nem a kormány állja. Nem. A számlát az adófizetők állják. Amely adófizetők – ez a választási eredményekből is látszik, nagyon sokfélék. Nagyon eltérő kulturális preferenciákkal. A kultúrafinanszírozásnak éppen nem ennek a nagyon heterogén ízlésű közönségnek az indoktrinációja a feladata, nem a mindenkori kormány ízléspreferenciáinak az érvényre juttatása, hanem éppen ennek a kulturális sokszínűségnek a fenntartása és továbbéltetése. Amibe masszívan bele kell, hogy férjenek olyan dolgok, amelyek a finanszírozó ízlésével, politikai nézeteivel, kulturális preferenciáival nem férnek össze.
Nyilván nem állítja senki, hogy a korábbi elosztási rendszernek ne lettek volna hibái. Nem ültek rá egy-egy időszakban klikkek egyes kuratóriumokra, ne lettek volna politikai egyensúlyozások az elosztásban érdekcsoportok között. Ne lett volna javítanivaló.
A tehetségtelen középszer állami kontroll által támogatott uralmánál viszont minden jobb. Ráadásul ez párhuzamosan – és egy célra tartottan – történik az önkormányzatiság lehetőségének további szűkítésével.
Nagyon nehéz idők jönnek, nagyon sok minden fog elpusztulni – talán az egyértelműség növekedésével kevesebb lesz a tér az önfelmentő kompromisszumkötésre. És ettől paradox módon talán a dolgok világosabbá válnak.
Abban lehet reménykedni, hogy a válsághelyzetek mindig megtermékenyítően hatottak a magyar kultúrára.
Rémisztő egyébként látni annak a kulturális bornírtságnak és egyneműségnek a kialakulását, amiben a nyolcvanas években felnőnöm adatott, amikor az újító kultúra a Kassákban, a Ráday-ban, kisebb-nagyobb klubok, művelődési házak (akkor még füstös) termeiben, repülő egyetemeken élt. „A nagyra nőtt lelkek a pincékbe bújtak”.
Túléltük azt is, jött a rendszerváltás. Most is el fog jönni.
Kerpel-Fronius Gábor
A bejegyzés eredetileg Kerpel-Fronius Gábor, Budapest főpolgármester-helyettesének Facebook-oldalán jelent meg.
Tüntessünk hétő este hatkor együtt a színházakért és a kultúra függetlenségéért!
Felszólal:
- Fullajtár Andrea, a Katona József Színház színésze
- Barda Beáta, a Trafó Kortárs Művészetek Háza ügyvezetője
- Farkas Franciska, színész, drámapedagógus
- Mácsai Pál, az Örkény István Színház igazgatója
- Pintér Béla, a Pintér Béla és Társulata alapítója
- Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere
A kormány által benyújtott törvényjavaslat súlyosan sérti a színházi szakma autonómiáját. A javaslat többek között beszántaná a Nemzeti Kulturális Alapot, megszüntetné a független színházak működési támogatását és az önkormányzati fenntartású színházakban a kormány kezébe adná az igazgató kinevezési jogát. Erről sem a színházi szakmával, sem a fővárossal nem egyeztetett senki.
A magyar kultúra sokszínűségét eddig a művészet szabadsága biztosította. A politika nem szólhat bele a színházi életbe! A színházigazgató kinevezési joga nem lehet hatalmi játszmák eszköze.
Ne hagyjuk, hogy elvegyék a színházainkat! Ne engedjük, hogy a színházi szakma szabadságát kiszolgáltassák a politikai kinevezetteknek!
Találkozzunk 2019. december 9-én hétfőn a Városháza előtt 18 órakor!