Kék és rózsaszín

Kék és rózsaszín

Szerző: | 2020 aug 15. | Blog

Mi jut először eszedbe erről a  két színről? Vagy inkább kik? Kisfiú és kislány, férfi és nő? Él még más is rajtuk kívül? Nemek, identitások, kategóriák, címkék és dobozok. Sztereotípiák és elvárások halmaza követi őket, amiket mi Magunk állítottunk fel. Most többekben kérdéseket vethet fel ez a pár mondat, de teljesen rendben van, természetes  dolog elgondolkodni azon, kik is vagyunk. Emberek. Erdős Erik Robin bejegyzése.

Felszínre emelni és elmélkedni eltemetett kérdéseken. Én is így kezdtem. Féltem. Féltem, ha belevágok ellenem fordulnak azok, akiket szeretek. 

Mert hát… transznemű vagyok. Ez Itthon nem túl üdvözölt dolog.

Amikor megszülettem azt mondták kislány vagyok. Akkor még nem tudtam mit jelent ez. Csak rózsaszín ruhácskákat és hercegnőket láttam, de sosem érdekeltek. Minden baba feje a testétől távol, a sarokban kötött ki. Piros távirányítós versenyautót kértem a születésnapomra, ami az ebédlőasztal körül gurult körbe-körbe. Én akartam megmenteni a hercegnőt a sárkány karmai közül. Fekete-fehérre néztem Herkules történetének és Mozart Varázsfuvola operájának rajzfilmes feldozozásait VHS-en, és mindig csak a férfi főhősökhöz tudtam kapcsolódni. 

Óvodában a fiúkkal akartam játszani, akik elküldtek a lányokhoz, akik elküldtek máshová, akik… Nem volt már akik. Egyedül voltam, és nem értettem miért, pedig szófogadó, nyugodt és intelligens gyerek voltam.

Az osztályközösségeimből kiközösítettek. Volt, ahol megvertek, megaláztak, szexuálisan zaklattak. Megpróbáltam beolvadni és olyannak lenni, amilyennek egy lánytól elvárták. Nem ment. Sosem voltam lány. Nem tudtam kitalálni mi lehet a gond velem. Mint később kiderült, nem is volt.

Depressziós lettem. Négyszer kíséreltem meg öngyilkosságot.

A harmadik után azt mondtam Magamnak: 

Még megdögleni sem vagyok képes rendesen. 

Ennyire sem tiszteltem Magam. Nem volt önbecsülésem, mert elhitették velem, hogy értéktelen vagyok.

Egy hirtelen pálfordulás után, amire nem teljesen emlékszem, úgy döntöttem nem próbálom meg feladni többé. Onnantól az hajtott előre, hogy találjak “normális” embereket a világon, akik szeretni fognak, és elfogadnak engem, és nem akarnak megváltoztatni az elvárásaikkal. Akkor még használtam olyan általánosító kifejezéseket, mint a “normális”. Ismerem a mai normát. Én sosem bántanék másokat a kisebbségi komplexusomat és gyengeségeimet kompenzálva. Akkor, 16 évesen is tudtam ezt.

Egy véletlen folytán befogadó és elfogadó közösségre találtam. Barátokra. Nekik meg mertem nyílni. Elkezdtem megismerni Magam, és megszeretni. Itt találkoztam először LMBT-személyekkel és fogalmakkal. Itt ismertem fel a melegségemet is.

Később rátaláltam a gender-szótárra, ami rengeteg kérdésemre adott választ. A mások iránt táplált érzéseimre is. Pánszexuális vagyok. Számomra mindig is természetes volt, hogy testtől és nemtől függetlenül képes vagyok beleszeretni egy másik emberbe. A személyiségébe, mind abba, ami Ő Maga, az értékei, mindaz, amit Ő képvisel, és ad másoknak. Gyerekként naivan azt hittem mindenki így működik, mert számomra ez volt a természetes. Ezt sokkal egyszerűbb volt beismernem Magamnak és a családomnak, majd elfogadnom, mint a transzneműségemet.

Egy erős megérzéstől hajtva – amire mindig hallgatni szoktam – tovább olvastam a gender-szótárat, és felszínre kerültek azok az eltemetett kérdések. Elértem a T betűig. Megpillantottam azt a szót, hogy transznemű.

A fogalom leírása, ami kísértetiesen én voltam, adott egy kulcsot a kezembe, de amint kinyitottam megrémültem, és a kapott kulccsal egy évre Magamra zártam a szekrényt. Több információra volt szükségem, mert csak annyit írt a szöveg, hogy egy transz férfi egy olyan különleges személy, akinek  társadalmi neme eltér a biológiai nemétől.

Aki elvileg női, azaz XX kromoszómával született, de számára teljesen természetes, hogy férfiként éli a mindennapjait. Olyan, mint én. Nagyon ijesztő volt az addig megfoghatatlan érzéseimre megfelelő kifejezést találni, de közben minden a helyére került.

Egyre több kérdés merült fel bennem. Mások is éreznek így? Ezzel nem vagyok egyedül? Jól van ez így? Hogy történhetett ez?

Tovább kutattam. Kiderült számomra, hogy több, mint 30 000 transz él Magyarországon. Transz férfiak, mint én, transz nők, interszex személyek, nonbinárisok és genderqueerek. A transz nők XY kromoszómákkal születtek, de nőként élnek, hiszen nők. A legtöbb interszex személy a bináris rendszerben elfogadott két biológiai nemi, férfi és női jegyeket is hordoz. A nonbináris emberek sem a női, sem pedig a férfi társadalmi nemmel nem tudnak azonosulni, de van köztük olyan is, aki mindkettővel  tud. A genderqueer identitásúak pedig egyik nemmel sem azonosulnak a felsoroltak közül. Ha elgondolkodunk a hagyományos férfi és női szerepek milyenségén, könnyebb a megértés, és tisztábban láthatunk.

Különbözünk, de egyenlőek vagyunk, és mind hasonló problémákkal küzdünk. A legnagyobb minket fenyegető veszély a nem-és névváltoztatás akadályozása, ma már kormány általi ellehetetlenítése. Semjén Zsolt 2020. március 31-én, a Transznemű Láthatóság világnapján nyújtott be egy közigazgatási salátatörvényt, aminek jól, de nem elég jól elrejtett 33. paragrafusa a születési nemre hivatkozva megtiltja számunkra a hivatalos nem- és névváltoztatást. Az Európai Parlament, az ENSZ és több európai LMBT szervezet is felszólította a magyar kormányt, hogy töröljék a 33-ast. Mindezek ellenére a kétharmad május 19-én megszavazta a salátatörvényt, elutasítva az ellenzék több módosítási javaslatát is.

De mit jelent ez az érintettek számára, akik véleménye nem lehet közömbös?

Online követtem a szavazást. Levegőt sem mertem venni közben, nehogy elszalasszam a sorsdöntő pillanatot. Volt bennem némi remény, de tudtam, hogy hiába. Csak sírni és üvölteni tudtam, amikor megszavazták. Aznap a családom is velem együtt gyászolt.  Nem tudtuk hogyan tovább. Aznap úgy éreztem mindent elvesztettem. Jogtalan és igazságtalan, hogy nem érintettek döntöttek az életünkről. Ez nettó gonoszság.

A transz közösségben az volt az első dolgunk, hogy összeszedjük Magunkat és egymást. Hogy erősítsük a közösséget, hogy összetartásra buzdítsuk az LMBT minden betűjét, és mutassunk láthatóságot, álljunk ki a 33-as ellen. Tudtuk, hogy a transz közösségben a legmagasabb az öngyilkossági ráta. 40% körül ingadozik. Ez lebegett végig a szemünk előtt. Rendkívül nyomós okkal féltettük egymást.

Hogy mit jelent  a 33-as a mindennapokban, arra sajnos rengeteg példát tudnék hozni, hiszen a legtöbb igazolványunkon szerepel a születési nevünk és a születéskor tévesen megállapított nemünk is. 

Csak a legszemléletesebbeket említeném, mert nincs olyan területe az életünknek, amibe közvetve vagy közvetlenül, a 33-as ne szólhatna bele.

2019.októberében, közel 23 évesen, végre sikerült elkezdenem az átalakulásomat, a tranzíciót, és már inkább néznek férfinak az emberek, mint nőnek. Ennek rendkívül örülök, de ez az állapot már a testi épségemet veszélyeztető helyzetekbe is sodorhat engem. 

Katolikus keresztény vagyok, de már 8 éve nem merek részt venni liturgián, gyónni majd áldozni, mert nem akarom hallani a sugdolózást a hátam mögött, és látni a rólam elkapott, álszentül álcázott tekinteteket, amikor oda fordulok. Végtelenül elszomorít és dühít, hogy van olyan ember, aki hívőnek tartja magát, mindeközben gyűlölködik. Én nem ezt vallom az Úr szeretetéről.

A 33. paragrafus normalizálja a transzfóbiát és a diszkriminációt. Azt mondja ki, hogy rendben van megvetni azokat, akiknek eltérő az életformája a miénktől és elfelejti, hogy nem csak nemi identitással rendelkezik az ember. Én egyszerre vagyok LMBT személy, rendelkezem magyar nemzeti öntudattal, és vallom Magam hithű katolikus kereszténynek. Mert ezek nem zárják ki egymást, csak építenek bennünket, hisz’ szélesebb körben szerzünk tapasztalatot.

A hitem gyakorlására közvetetten ható  33. paragrafus közvetlen hatásaival egy kórházban vagy hivatalos ügyintézéskor szembesülök.

Ahol nincs lehetőség sorszámot húzni, az érvénytelen nevemen szólítanak a rendelőbe vagy a pulthoz, amivel automatikusan, a beleegyezésem nélkül előbújtatnak a jelen lévő idegenek előtt.

Hasonló a helyzet postai ügyintézéskor, jegyellenőrzéskor a tömegközlekedésen, egy rendelés átvételekor a boltban, könyvtárjegy váltáskor, bringóhintó kölcsönzéskor a Margitszigeten vagy ha véletlenül betévedek egy dohányboltba.

Az egyre maszkulinabb vonásaimnak köszönhetően már nem sokáig fogom tudni átvenni a postán és a saját otthonomban a leveleimet, rendeléseimet a boltban vagy akár csak kitölteni egy lottószelvényt. Így beláthatatlan időre felhatalmaztam erre a családomat, és megkértem őket, hogy ne hívjanak a postás előtt Eriknek, pedig évek óta arra vágytam, hogy olyan néven szólítsanak, aki valóban én vagyok, de olykor mégis arra kényszerülök, hogy ne használjam a nevemet. 

Ha megmutatnám  a személyi igazolványomat, a postás, a jegykezelő ellenőr, a kalauz, a boltos, a könyvtáros, a dohányboltos nem hinné el, hogy az enyém. Azt mondanák irathamisító vagyok, és kihívnák a rendőrt. Ez bárhol előfordulhat velem, még a saját otthonomban is, és szörnyen megalázó volna. Ugyanez történne az igazoltatásnál is. A rendőr nem hinné el, hogy az okmányaimon én vagyok egy olyan nemmel, névvel és arccal, ami nem fedi a valóságot. Bevihetne az örsre, és nem a valós és megélt nememnek megfelelően járna el. Ha zárkába kerülnék, az női cella volna, és nem tudnám igazolni Magam az érvénytelen papírjaimmal, amiket nem engednek valós adatokkal kicserélni.

Gondjaim voltak az előző állami oktatási intézményben is. Volt olyan tanárom, aki egy vitánk alkalmával, hirtelen érvtelenségében a  nem- és névváltoztatás hiányára hivatkozva és ezt kihasználva  kijelentette, hogy nem hajlandó Eriknek hívni.

Az okj-s bizonyítványosztón női néven szólítottak az igazgatóság elé, de én férfiként vettem át a bizonyítványomat, amit egy női névre állítottak ki. A szakmámban akarok elhelyezkedni. Így mégis hogyan tegyem? 

A következő munkahelyem legelső buktatója az, hogy a munkáltatóm mennyire tájékozott és elfogadó az LMBT személyekkel szemben. Hogy diszkréten kezeli-e a vele megosztott információimat, és  önkényesen nem fog-e előbujtatni a kollegáim előtt. A helyzetet az is nehezíti, hogy a munkahelyem hivatalos rendszerében csak az érvénytelen nevemmel és nememmel szerepelhetnék.

Érzelmileg kimerítő folyton azon stresszelni, hogy a transzneműségemből kifolyólag lesz-e konfliktusom, hogy megpróbálnak-e visszaélni a jogfosztott helyzetemmel vagy egyáltalán bevállalják-e, hogy alkalmaznak egy ilyen “problémás” személyt, kapok-e a képesítésemnek megfelelő állást.

Ha úgy döntök egy ilyen nap után ki szeretnék kapcsolódni, és nagy ritkán eljutok szórakozni, az LMBT szórakozóhelyek egyike a célpontom,  mert tudom, hogy ott nem részesülök diszkriminációban a beléptetéskor és nem szegeződnek rám rosszalló, óvatosságra intő tekintetek.

Ezt jelenti mások jóindulatától függeni, és a törvény által kiszolgáltatottnak lenni. 

Az előbbi problémák az idő múlásával, a tranzícióm előrehaladtával meg fognak sokszorozódni. Egyre kevesebb lesz a lehetőség arra, hogy ne kelljen magyarázkodnom másoknak az irataimról. Olyan embereknek is, akik a munkájukat végeznék, de nincsenek felkészítve arra, hogy mit kezdjenek egy nem- és névváltoztatás előtt álló, de már teljesen átalakult transznemű személy helyzetével.

A 33-as létezése minden szempontból  jogsértés.

Célpontot ad annak, aki célpontot keres.

Sérti az önrendelkezéshez való jogot, mi szerint azzal osztok meg személyes és számomra fontos információkat, annak bújok elő, annak coming outolok transznemű személyként, akinek és amikor én azt jónak látom. Ha a születési nevem és nemem  szerepel az igazolványomban, az azonnal előbujtat engem bárkinek.

Sérti a magánélethez való jogot, hiszen személyes információkat oszt meg rólam a beleegyezésem nélkül.

Ezt senki sem teheti meg. Jogom van a nevemhez és a nememhez!

Arra még nem tudjuk a választ, csak feltevéseket ismerünk, hogy miért és hogyan születnek transznemű emberek. Annyi bizonyos, hogy transzneműek mindig is voltak és lesznek.

Nem egy ideológia, nem egy eszme vagyunk. Nem egy politikai kérdés. Emberek vagyunk, akik békében szeretnének élni. A nem- és névváltoztatás lehetősége megkönnyítené az életünket. Közel 30 000  magyar állampolgár életét.

Erdős Erik Robin

Címkék: §33 | LMBTQ+ | pride

Ajánló

Ott vagyunk már?

Ott vagyunk már?

A kultúra összeköt, gondolnánk, de a Fidesz által generált kultúrharc az elmúlt hetekben szintet...

bővebben
X