Voltatok már úgy vele, hogy igazán a magatokénak éreztetek egy ügyet? Hogy nem tudtátok szó, cselekvés nélkül hagyni? Hogy lépni, tenni kellett, mert ilyen nem és nem történhet, különben minden elveszett? Így éreztem én magamat a napokban. Sajnos sok „ügy” versengett azért, hogy kimozdítson a komfortzónámból, de hogy- hogy nem: ami nálam kiverte a biztosítékot, felnyomta apumpát, forralta az agyvizet – az az állami mikrobiológiai laboratórium bezárása Veszprém megyében.
Hétfő este gyanútlanul görgettem a Facebookot, mikor szembeköpött engem az alábbi hír: „Veszprémben mától nincs mikrobiológiai labor” (444.hu).
Mivel különösen érzékenyen érintenek engem a kormány egészségüggyel kapcsolatos garázdálkodásai, el kellett olvasnom a cikket. Megtudtam, hogy mikrobiológiai labor nélkül nincs antibiotikumkúra, nehezebben, vagy egyáltalánnem előzhetők meg a járványok és nem biztosított a megfelelő betegellátás az intenzív osztályon és a sebészeteken sem. Mit ád Isten, a Veszprém megyei állami mikrobiológiai laboratóriumi szolgáltatás, amely ellátta a megyei kórházakat, nemes egyszerűséggel megszűnt. Mire Állam Bácsi a maga cinikus és végtelenül szerethető módján közölte, hogy „akkor tessék megvenni a piacról a szolgáltatást, itt van például ez és ez a laborítóriumi szolgáltató”.
Az általam olvasott cikk alapjául szolgáló írás a Népszavában pedig sokat sejtetően megjegyzi, hogy a mikrobiológiai laboratóriumi szolgáltatásokraolyan mennyiségben van szükség, hogy az – egyébként köztudomásúlag legatyásodott – kórházak kénytelenek lesznek közbeszerzés keretei között megigényelni azokat.
Segítek, vázolom csilliós nagyságrendű pénzek lefolyásának irányát:
a te fizetésednek és az én fizetésemnek a harmada → állam → kórház → vállalkozó*.
Tegyünk félre engem, aki a megdöbbenéstől, a felháborodástól és a dühtől lefagyvaigyekeztem kikecmeregni a virtuális pöcegödörből, amibe ez a hír taszított. Tegyük félre beteg embertársaink képét, akik számára a veszély nem virtuális, akik talán az életmentő antibiotikumkúrára vagy operációra várnak, esetleg élet és halál között lebegnek az intenzíven.
Foglalkozzunk inkább azzal, hogy mit tudunk mi tenni azért, hogy a közpénz a közé maradjon, hogy mindenki, de tényleg mindenki élhető, életmentő és életet adó egészségügyi ellátásban részesülhessen és hogy én se másszak a falraminden este.
Szeretnék a saját példámmal szolgálni
Kis túlzással növény üzemmódban éltem végig az utóbbi tíz évet: érzékeltem ugyan, hogy(finoman szólva) letértünk az ideálisnak nevezhető pályáról, de hogy hátraarcot fodítottunk, csináltunk néhány szaltót és közben kitörtük a nyakunkat, csak hogy teljes gőzzel haladhassunk a végső önmegsemmisítés felé – nos, ezt nem gondoltam volna. Amint felismertem a felismerhetőt, egy este (érdekes módon esténként történnek velem az ilyen sorsfordító események) hirtelen felindulásból jelentkeztem a Momentumba. Pár héttel később belevetettem magamat a Kerpel-Fronius Gábor kampányba és most megteszem az első, tétova lépéseket a megalkuvást nem ismerő egyéni felelősségvállalás felé.
Hogy nektek, nekünk adhassam, hogy ti is nekem, magatoknak adhassátok azt és hogy végül visszaszerezzük, amit elvettek tőlünk és ami talán a közpénznél, a működő egészségügynél és az én idegállapotomnál is fontosabb, ami talán mindennél fontosabb – ez nem más, mint az egymásba, a magunkba, az emberi jóságba és tisztességbe vetett hit.
Nem kell hozzá momentumosnak lenni, sőt, még csak DK-snak vagy MSZP-snek sem. Nem kell a tüntetések élére állni és nem kell, hogy szuperhősök legyetek. Elég, ha megkérdezitek magatoktól: tükörbe fogok tudni nézni, ha véget ér a Fidesz ámokfutása?
Mert, tévedés ne essék, egyszer, talán nem is olyan sokára, véget fog érni! Tegyétek fel magatoknak a kérdést: elmentem szavazni? Kullogtam valamelyik tüntetésen a hátsó sorban? Aláírtam egy petíciót? Néztem már együttérzéssel hajléktalanra, beteg emberre vagy menekültre? Megtettem mindent azért, hogy… hogy együtt élhessek magammal, veled, velünk, ha majd újra diadalmaskodik az emberi jóság, tisztesség ésszeretet?
U.i.: Minden nap csak egy kicsit legyetek bátrabbak!
Kovács Orsolya Panna
