Hol is kezdjem. Talán ott, hogy közel egy évtizede vagyok a férjem mellett. Huszonévesen jöttünk össze, két nemzeti érzelmű értelmiségi, akkor még Fidesz szimpatizáns keresztény fiatal. Akkoriban a Fidesz baloldalibb valami volt, mármint gazdasági-társadalmi értelemben, és nem a magyarországi politikai szóhasználat szerint. Szóval egymásra találtunk és már az első randin jól megbeszéltük, hogy három gyereket szeretnénk.
Telt az idő, összeházasodtunk, mindketten a közszférában helyezkedtünk el: én közalkalmazottként, ő köztisztviselőként. Nem volt családi hátszelünk, nem örököltünk semmit. Sőt, diákhiteles mínusszal kezdtük közös pályafutásunkat. De lelkesek voltunk és bizakodók, hiszen közben kormányváltás is történt, amitől nagy dolgokat vártunk. Kaptunk is csak hát… De ne szaladjunk előre.
Amikor elkezdtem dolgozni, döbbenetes élmény volt, hogy két diplomával alig vittem haza többet százezer forintnál. Ez az évek alatt valamennyit emelkedett, de nem annyival, hogy igazán megérezzük. A férjem kicsit jobban keresett, de valójában semmit nem nőtt az ő bére sem ez alatt az évtized alatt.
Ezzel együtt boldogok voltunk, gyűjtögettük a kis pénzünket a lakáskasszába, gyerekvállalásra adtuk a fejünket, és vártuk a nagy támogatást. Majd eltelt négy év a nagy fülkeforradalom után. Először az tűnt fel, hogy valahogy már nem az az ideológia, mint négy évvel korábban. Hallottuk a keresztény szó emlegetését, de az ellenkezőjét láttuk. Jobban nem éltünk, de még nem volt NER, vagy nem úgy. Még bizakodtunk, csak a szánk volt rossz ízű.
Az első fiúnk születésénél ugye anyagilag nem kerültünk jobb helyzetbe, hisz a CSED, GYED kevesebb, mint a bér, de boldogok voltunk, és vártuk a nagy szocpol reformot. Aztán bejelentették a CSOK-ot (még részletek nélkül), és mi örültünk. Hisz két fiatal, értelmiségi, közszférában dolgozó ember, aki három gyereket akar: hát ezt ránk találták ki. Utánunk fogják hajítani.
Vártuk a részleteket, terveztük a kistesót, és közben tátva maradt a szánk, ahogy egy új, roppant fura és morbid, hibrid rendszer kezdett kiépülni az országban. Csalódottak voltunk politikailag. Úgy fogalmaztunk: az értékrendünk maradt, csak a párt ment ki alólunk. Közben furcsa volt látni, hogy a környezetünkben hogyan megy ki az értékrend pár ismerős alól a hűségért cserébe.
De hogy a családunknál maradjunk: kijött a CSOK, és elkezdtünk számolni. A rokonság megoldotta volna, hogy legyen telek építkezésre (amit majd utólag kifizetünk nekik). Hat-hét év alatt összegyűlt két millió forintunk lakáskasszán, tehát 2+10+10 millióból csak összehozunk egy CSOK-kompatibilis kis ikerház felet.
Aztán jött a hidegzuhany: az egymás után felkeresett generálosok, akik kb. kinevettek. Egy év és rengeteg stressz kellett ahhoz, hogy elengedjük az építkezést. Ekkor már egy másik kis élettel a pocakomban álltunk ott úgy, hogy a szülőknél laktunk egy durcás dackorszakossal, egymás életterébe belemászva. Ekkor beláttuk: marad a sima hitel és valahol vidéken egy házikó.
Legalább a használt CSOK-ot felvesszük. Aha… Nem mondom, felvettük, de amit levágott a bank (és az egyik legjobbhoz mentünk) a CSOK miatt… szóval most itt vagyunk harmincasként, két gyerekkel, irgalmatlan lakáshitellel, de szép helyen. Igaz segítségünk itt aztán tényleg nuku, meg a férjem például három napot tölt utazással a munkahelyére (60+ órát egy hónapban).
De nem bántuk meg. Még mindig 3 gyermeket szeretnénk. Nem a kormánynak.
Aztán jött a családok éve…
Szóval ebből mit is tapasztaltunk? Őőő semmit. Ja nem. Állítólag nő majd az adókedvezmény. Ennyi előnye van a közszférának: minden hónapban éppen kijövünk a bérünkből, de legalább érvényesíthetjük az adókedvezményt, mert be van jelentve a hatalmas pénz, amit kapunk. Megjegyzem, ahhoz, hogy három gyerek legyen, először egy, majd kettő kell. Ha az első kettőnél sem érzi az ember, hogy boldogul anyagilag, nem lesz harmadik.
Na de hol tartunk? 2019. eleje van, már első nap hatalmas híreket közöl a média: nő a CSED,GYED, az adókedvezmény két gyerekre, és a köztisztviselők több szabadnapot kapnak a gyerekek után.
Hisz ez mind jó nekünk, nem? Vegyük csak végig:
- A GYED nem nő. A maximom összege nő. (Szakmai írásunk erről itt olvasható – a szerk.) Eddig, ha valaki sokat keresett, akkor is egy alacsonyabb összeg volt a GYED maximuma, ezt most növelik. De az összeg a fizetéstől függ, annak bizonyos százalékát kapjuk kézhez. Mivel az alapbérünk nem nő, és a százalékot sem változtatták, így nem nő a megkapott összeg se. Csak annak, akinek magasabb volt a keresete.
- Igen, az adókedvezmény növekedés vitathatatlan érdem. 5000 Ft/ hó. Minden fillér számít. Főleg nálunk. Nem is tudom mit fogok ezzel a hatalmas összeggel kezdeni. Veszek két hétre pelenkát…
- A szabadnapok száma! Na, itt meg is állhatunk.
Azt tudták kedves olvasók, hogy tél elején új törvény jött ki, ami a köztisztviselőkről szól? Nem annyira, ugye? 2018. évi CXXV. törvény. Ezt előre úgy jelentették be, hogy 30 százalékkal fog nőni az átlagbér a köztisztviselők között. Volt is családtag, akik kb. gratulált (igen, fideszes volt).
Mi már akkor sejtettük, hogy mit hogyan osszunk el. Hogy nő-e a férjem bére? Ezt még nem tudjuk, ha a munkáltató intézmény minisztériumi besorolás alá esik, akkor lehet, hogy nő.
Nem igazán ez a helyzet, így nincs erre sok reményünk. Ha központi hivatalnak sorolják, abban az esetben a férjem nyolc éve változatlan bére változásnak fog indulni: picit csökken majd (itt kétszázezres nettó alapbérről beszélünk, ami csökkenhet még). Bizony. Megint jól meg leszünk támogatva.
De ejnye-bejnye. Nem fizetésről volt szó. Szabiról!
Valóban: az eddigi négy nap helyett, most nyolc nap fog járni életem párjának. Ja, hogy azt viszont nem mondja senki, hogy az új törvény elvett rengeteg szabadságot a köztisztviselőktől, így a négy nap plusszal is legjobb esetben eggyel kevesebb szabadnapja lesz a Zuramnak?!
Köszönjük néked, Viktor elvtárs.
Igen, elvtárs. Mert e kis szösszenet ugyan a mi családunkról és anyagiakról szólt, de hogy mennyi szart lapátoltál össze ideológiailag, szervezetileg, intézményesen… még sorolhatnám, azt most nem érintettem.
Egy nemzeti érzelmű (ami nem soviniszta, kirekesztő nacionalista barmot jelent, mint ahogyan ti elvárnátok), keresztény (a krisztusi szeretettan, az ítéletmentességet szem előtt tartani igyekvő, Jézust valóban követni akaró), értelmiségi anyuka, aki komolyan fontolgatja, hogy ebben az országban akarja-e megszülni és felneveli majd a harmadik gyermekét. Nem miattatok vagyok még itt.
Borítókép: Forrás
