A székelyudvarhelyi utca, ahol felnőttem, az 1918. december 1. nevet viseli mai napig. Jó ideig én nem is tudtam, hogy Magyarországon június negyedike jelenti Trianont. Hiszen Erdély már ekkor elveszett Magyarország számára, mit számított már, hogy több határral odébb pontosan milyen dátumon írnak alá valamit, amikor a katonák már itt voltak, és nem volt remény a változtatásra? Buzás Ernő írása Erdélyből.
A Momentum erdélyi szervezetét itt tudjátok követni Facebookon.
Mert legyen jobb- vagy baloldali, keresztény vagy zsidó, sváb vagy székely, mind magyarok vagyunk. Nemzetünk olyan, mint egy kirakós játék: ha hiányzik bármelyik darabja, nem teljes a kép. Egyszerre lehet valakinek több identitása (videó)
Ma pedig engem az tud meglepni, ahogyan a magyar társadalom egyik része abszolút semmit nem tud erről a máig ható történelmi eseményről, függetlenül a pontos dátumtól, másik része pedig gépiesen el tudja sorolni, hogy hány négyzetkilométer, hány bánya, hány gyár került más országok fennhatósága alá; viszont vajmi keveset tud az emberekről.
Trianon lényege, magyar szemmel nem az elvesztett terület kellene legyen. Ha csak ennyiről szólna, akkor a magyarság is úgy túl tudott volna lendülni a témán, ahogyan azt számtalan más, területéből vesztő nemzet tette eddig, és ma már kimászhattunk volna a sérelmi nacionalizmusból.
Az igazi seb, amelyet száz év alatt sem sikerült kezelni, az az, ahogyan emberek millióival bántak és bánnak. Ma már ugyan jóval kevésbé kegyetlen és feszült a nemzetek, egyének, szomszédok között a kapcsolat, mint gyakran volt ezidáig, de kétségtelenül megoldatlan. A magyarországi médiába is át-átszivárognak olyan tüneti jelek, amelyek jelzik az egészségtelen viszonyt, mint például a szlovákiai himnuszéneklési tilalom. Vagy az, hogy a moldvai csángóknak 1884 óta először idén engedélyezik a magyar nyelvű római katolikus misét; illetve az ukrán oktatási törvény, amely korlátozná a kisebbségi nyelven történő oktatást. Mindez a XXI. századi Európában.
Békülés helyett a vezetők egy más utat követnek: időnként, kifejezetten választások előtt, a nemzetiségi villongások felélednek. A többség és kisebbség szembeállításában mindkét csoport vezetői mára leginkább költséghatékony mozgósítást látnak (elvégre a ijedtség jól mozgósít): működik ez például a román nacionalista pártok viszonylatában, működik a magyar kisebbségek pártjai számára (például „nem lesz magyar képviselet!” azaz „nem lesz, aki megvédjen benneteket” jelentéssel).
De működik ez akár külhoni és magyarországi magyarok között is. Ebben az egymást riogató hangulatban elég lehet, ha megfelelő időközönként hangzatosan kommunikálnak, de nem cselekszenek – főként igaz ez a kisebbségek pártjai számára. Az egyén pedig hamar tanul tehetetlenséget, ha azt sulykolják számára, hogy „fentről” nem engednek meg hétköznapi dolgokat sem a románok/szlovákok/ukránok. Olyan csapdák ezek, amelyekből kisebbségi közösségként nagyon nehéz kimászni, és nagyon sokat számít, hogy a “másik fentről”, Budapestről milyen üzenetek jönnek. Most jelenleg az, hogy egyedül a migráció számít, az eddiginél is nagyobb veszély van, mindent hagyni kell.
Minél jobban erősödik az egyik nacionalista hang, annál hajlamosabb valamelyik másik oldal is reagálni rá és fokozni a hangulatot. A mostani magyar kormány ennél valamivel válogatósabb, például nemzeti ügyként állítja be egy baráti vállalkozó sörének marketingkampányát, de halk és erőtlen, ha például olyan katonai temetőt bolygatnak meg, amelyet államközi egyezmény véd.
Ugyanakkor szorgalmazza azt a nemzetek Európáját, amelyben egyik állam nem szólhat bele érdemben egy másik állam belügyeibe: csakhogy a környékünkön (de nem csak ott), az egyik legfontosabb belügy az őshonos kisebbségek kérdése, amelyet sietnek nemzetbiztonsági kérdésként kezelni. Az orosz agresszió Ukrajnában, majd az arra adott magyar válasz pedig tökéletes kifogást nyújthat a magyar kisebbségek ellen hozott későbbi döntésekhez.
Ezzel szemben a Momentumhoz hasonló, és velünk jó kapcsolatokat ápoló új pártok próbálnak kilépni a nemzeti konfliktusok csapdájából: a román USR magyarul is megjelentette a programját, a Progresszív Szlovákia pedig (magyarul is kitett bejegyzésében) azt ígérte, hogy a magyar képviselők nélkül maradt felvidéki magyarokat igyekszik képviselni az Európai Parlamentben. (Mindkét párt ALDE-tagtársunk az Európai Parlamentben.) Nem vagyunk naivak, figyelemmel kísérjük a fejleményeket; ugyanakkor bízunk a partnereinkben, a szavahihetőségükben.
A Momentum számára nem a hangzatos, de üres nemzetiségi szólamok, nem a bányák és erdők hektárjainak száma a fontos. Nem ígérjük, hogy száz év sebeit azonnal be tudnánk gyógyítani. De azt tudjuk, hogy a békülés, a nemzetközi kapcsolatok, a kisebbségek védelme komoly munkát igényel, amelyet Magyarországon belül is el kell végezni a pozitív nemzettudat érdekében, és ez a munka nemzetközi kapcsolatokon keresztül valósulhat meg.
A külhoni magyarság védelme egy olyan Magyarországot követel meg, amely szilárd szövetségese a NATO-nak és az EU-nak, és nem amolyan belső ellensége, amelyet ezért nem hallgatnak meg nemzetközi fórumokon. Megkövetel egy olyan Magyarországot, amely tiszta értékeket állít fel és következetesen követi és képviseli azokat. Megkövetel egy olyan Magyarországot, amely egy termék eladásáért nem kezdeményez összetűzést, de nem somfordál el, amikor jogokat, egyezményeket készül valaki megsérteni.
Buzás Ernő
A Momentum erdélyi szervezetének elnöke
