Mi a demokrácia? Ezt a kérdést tették fel Stockholm közepén a csehszlovák bársonyos forradalomra emlékezve. Mit válaszolhatunk erre közép- és kelet-európaiként? Újra el kell tudnunk képzelni a demokráciát és a szabadságot: ez a 2020-as évek elejének legfontosabb feladata. Szilva Attila bejegyzése.
Olyan erős válaszaink a nagy kérdésekre valószínűleg soha nem lesznek, mint amilyenek Heller Ágnesnek, Lukács Jánosnak, Konrád Györgynek vagy Rajk Lászlónak voltak. Egyetértőleg vagy kritikusan, de mindig csak őket lábjegyzetelve tudunk továbbmenni.
Rajk László szerint „ma úgy látszik, hogy a liberalizmustól mindenki visszaretten, mint ördög a szenteltvíztől. De ez váratlanul gyorsan változhat. Emlékezz vissza az 56-osok keserű tapasztalatára. Amikor 1963-ban kijöttek a börtönből, a legtöbb korábbi ismerősük átment az utca túlsó oldalára, ha véletlenül meglátta őket. Ám alig telt el fél évtized, 1968 után ez az attitűd szélsebesen változni kezdett.” (…) A legnagyobb kihívás ma a művészvilág és az értelmiség számára újra a kollaboráció, az állammal és a kormánnyal való együttműködés kérdése. Meddig tart az együttműködés, a legitimálás, és hol kezdődik az értékmentés, és a hatalom számára nem látható vagy nem nyilvánvaló új utak, csatornák keresése.
Ma, 2019-ben „a döntő különbség a nyitottság. Mi akkor egy zárt világban, egy lezárt dunsztosüvegben éltünk, ott volt a vasfüggöny, áll a berlini fal. (…) A demokratikus ellenzék nagy leleménye Közép-Kelet-Európában az volt a hetvenes évek végén, hogy kezdettől nemzetközi együttműködésben, nemzetközi léptékben politizált. (…) Ha valakit Budapesten jogsérelem ért, tudhatta, hogy Varsó is megmozdul. Így jött létre a Charta ’77, és aztán a többi, nemzetközi szamizdatos akció.
Ez ma hatványozottan adott lehetőség. Ma semmilyen módon, semmilyen erővel nem lehet újraépíteni a kulturális vasfüggönyt, gátat szabni a határokon túlnyúló együttműködésnek. Ma egy filmes vagy művészeti projekt is úgy szerveződik, hogy a partnerek az interneten találják meg egymást.”
Mi a demkrácia? Folyamatos munka. (Az egyik legerősebb válasz Stockholmban.)
Egy új történet is kell
Ma a világ nyitott, mégsincs mindenhol liberális demokrácia, még az Európai Unióban sem. Hogyan lehet ez?
A putyini rezsim egy szilárd pontja, hogy a liberális demokráciáról sokaknak a Jelcin-éra jut eszébe. Ugyanilyen önlegitimációs pontja az Orbán-rezsimnek a rendszerváltás utáni évek kudarca, és kiemelten a 2006-os zűrzavar. Az autokraták helyzetét megkönnyíti, ha nincs egy pozitív kép, egy alternatív vízió a fejekben, amit a demokráciához és szabadsághoz lehet társítani.
Akárhogy nézzük, egyszerre karakteres és pozitív kelet-európai víziót eddig leginkább az észtek mutattak a digitális állammal és kormányzással (e-Estonia). És ők azok, akik a leghatékonyabban tudnak részt venni a negyedik ipari forradalomban, amiben egyébként Európának az eddiginél többet kell tudnia felmutatni.
A nyitottságnak vannak előnyei és hátrányai is. Előnye, hogy ha Stockholmban szervezünk egy vitát, akkor nem leszünk lemaradva felkészültségben a nyugat-európai vitázókról. Ez történt akkor, amikor az EP-kampány előtt Kerpel-Fronius Gábor beszélgetett svéd EP-jelöltekkel, de ez történik a berlini, londoni fórumokon is. A nyilvánvaló hátránya ugyanakkor, hogy tömegek élnek Magyarországtól messze, köztük én is, akik egy-egy tüntetésen nem vagyunk ott — olyan emberek, akik, ha otthon élnénk, feltehetőleg kimennénk, és ellenállnánk, ahogy tavaly decemberben történt.
A nyitottság következménye, hogy mára alig vannak szigorúan véve csak lokális vagy csak globális ügyek, ez egy hamis felosztás lett. Ennek felismerésével tudjuk egyébként megérteni az említett negyedik ipari forradalom lényegét is. Maga a magyar nemzet is egy összetett hálózat, ami igazából az egész Földre, de főként Európára terjed ki, és amiben valós időben tudunk cselekvően részt venni.
1990 előtt a kelet és közép-európai világ zárt világ volt, és a nyugati országokban élő diaszpóra egy külön világot alkotott. Létezett például olyan észt folyóirat, ami a rendszerváltás előtt a svédországi észt diaszpóra kezdett el szerkeszteni, és amit a rendszerváltás után Tallinnban adnak ki. A mostani rezsimek bezárhatnak újságokat, megnehezíthetik az internetes tartalmak elérését, de teljesen bezárkózni képtelenek. Ezért tud a diaszpóramagyarság is részt venni egy, a jelenlegitől eltérő távlati terv felépítésében. Ezért van az, hogy ami a földrész egyik pontján történik, az tényleg egész kontinens ügye.
Harminc éve a kommunizmus lengyel, magyar és kelet-német bukása után tüntetések indultak Csehszlovákiában is. Kezdetben ezeket elfojtották, de a tüntetők száma nőtt. Virágot nyújtottak a velük szemben álló, felfegyverzett rendőröknek. 1989. november 18-án megalakították a Civil Fórumot. Ebbe bekerültek a Charta ’77 emberjogi mozgalom vezetői is. A kommunizmus rövidesen megbukott, Václav Havel pedig köztársasági elnök lett.
Ő az a vezető, akit a New Eastern Europe januári számában szintén kritikusan, de mégis Orbán Viktor legpontosabb ellenpontjaként ábrázolnak, amikor egy teljes számot szántak arra, hogy mi ma az értelmiség szerepe és politikához való viszonya Kelet- (azaz számunkra Közép-)Európában.
Rajk Lászlónak igaza van. Az nem lehet kétséges, hogy a (széles értelemben vett) liberalizmus valamilyen formában vissza fog térni, miután a jelenlegi illiberális rezsim összeomlik. Ez utóbbi azért elkerülhetetlen, mert a mai magyar rendszert, a NER-t jó részben külső támaszok tartják életben, a világgazdaság állapota és az ellenőrizetlenül elköltött EU-s támogatások. A kérdés az, hogy ez a szabadabb világ milyen lesz, hogy a nagyobb szabadsággal mit tudunk majd kezdeni. Hogy ezt a világot hogyan tudjuk elképzelni.
Csapdahelyzet, ha a gondolkodás helyett csupán az Orbán-rezsim napi húzásait minősítgetjük. Ezzel még nem mutatunk fel egy másik, hihető történetet. És ennek felmutatása lesz a 2020-as évek elejének legfontosabb feladata.
Szilva Attila
