Veszélyben van a NATO? Amerika kilép? Miért is kell egyáltalán hadseregre költeni? Ma már úgy sincsenek háborúk, nem igaz? A hidegháború is rég volt már…
Talán semmi nem tudta mostanában annyira felkelteni a köz érdeklődését a NATO iránt, mint Donald Trump amerikai elnök kaotikus megnyilvánulásai. Lássuk, mi is van a legnagyobb katonai szövetséggel.
Szét fog-e esni a NATO? Amerika kilép?
Nem. Az Egyesült Államokban nem egyedül Trump hozza a döntéseket.
Mielőtt elkezdődött volna a csúcs, a Szenátusban 97 igen és 2 nem aránnyal szavaztak meg egy NATO-t támogató indítványt. Ezen kívül minden tagállamnak érdeke a szövetségben maradni. Ugyan az országok költségvetésein látszik, hogy mely országok érzik szükségesebbnek vagy éppen kevésbé szükségesnek a védelmet, de azért jelenleg senki sem gondolkodik a kilépésen.
Ezzel szemben 1966-ban a NATO alapítótag Franciaország kilépett a szövetség integrált katonai parancsnokságából (nem teljesen a NATO-ból, és más háttéregyezmények is biztosították a jó kapcsolatot az ország és a szövetség közt). Ezzel a feszültségekkel terhes szövetséggel szemben álltak a Varsói Szerződés országai – nem kell mondani, hogy miféle harmóniában, és a nemzeti szuverenitás milyen jellegű tiszteletben tartásával.
Egyáltalán mit keres Amerika Európában?
Az Egyesült Államok valóban egy másik kontinensen van, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne köze Európához – a mai helyzet szerves fejlődés eredménye. A második világháború után a romokban álló Európa nagy veszélyben volt: a harcoló európai felek viszonya nem oldódott meg automatikusan a hivatalos békével, ám ennél is fontosabb, hogy a nácik legyőzése után nagyon hamar nyilvánvalóvá vált a Szovjetunió és a kapitalista nyugatiak barátságának vége. Az ideológiai ellentét kibontakozásával megkezdődött a hidegháború, és nyilvánvalóvá vált, a szovjetek hogyan is képzelik el Európa „felszabadítását” – seregeik pedig már ott voltak Kelet-Európában. Ez a helyzet nagyjából változatlan maradt a Szovjetunió összeomlásáig. Ezután csillapodni látszottak a kedélyek, de voltak országok, amelyek tudták, hogy a jövőjüket az átmeneti időszakban kell megalapozniuk: ekkor léptek be a balti országok a NATO-ba. Akik elszalasztották a lehetőséget – mint például Ukrajna, Georgia (Grúzia), Moldovai Köztársaság –, de most rájöttek, hogy kellene a közös védelem, azok belátható időn belül nem fognak tudni belépni.
Na de miért kerítette be a NATO Oroszországot, ha olyan békés szervezet és nem akarja elpusztítani?
Fontos megegyezni, hogy néhány más katonai szövetséggel szemben (amilyen a Varsói Szerződés volt) a NATO-tagság önkéntes. Aki nem akar belépni, az nem kényszeríthető. Tehát ha a balti országok a NATO-hoz csatlakoztak és nem az orosz befolyási övezet vonzotta őket, az nem az amerikaiaik számlájára írható, sokkal inkább arra utal, hogy elég volt ezeknek a népeknek a szovjet fennhatóság, és hogy a nemzeteik közel sodródtak a kihaláshoz az orosz nemzetpolitika alatt.
A bekerítés érzete is csalóka, csupán nyugati irányban van szárazföldi NATO-orosz határ, a baltiak, Lengyelország, Norvégia határa mentén. Ez az össz-orosz határnak csak kis hányada.
De miért kell hadseregre költeni? Nincsenek nálunk háborúk! Miért nem egyébre költünk?
Ez az érv ma már nem igaz. Eddig a délszláv háborút lehetett volna felhozni, mint európai háború amely a NATO nélkül sokkal rosszabbá válhatott volna, de ma már a szomszéd országban van háború. Ukrajnában legalább tízezren vesztették életüket, és másfél millióan hagyhatták el otthonukat a háború elől menekülve. Ezek hatalmas számok, és ma nem szabadna ilyennek történnie Európában. De mégis megtörtént. Nem csoda hát, hogy a – főleg az oroszokhoz közel elterülő – országok hamar reagáltak Trump azon követelésére, hogy a védelmi kiadásokat GDP 2%-ra emeljék. Több ország korábban elkezdte az emelést, de Trump kritikája több helyen valóban jó hatással volt a védelem finanszírozására.
Emellett másfajta kihívások is léteznek, a globális terrorizmus, a migrációs válság, a balkánon még mindig létező feszültségek stb.
De mi ez a két százalék? És kinek adjuk?
Mi ugyan senkinek. 2010 óta 1% körül mozog a bruttó hazai termék katonai kiadásokra fordított része. Ez valóban azt jelenti, hogy a bruttó hazai termék (GDP) 1 százalékának megfelelő összeg kerül évente a katonaság fenntartására és fejlesztésére, nem az éves költségvetés 1%-a. A NATO országok számára célként van kijelölve a 2% elérése, aminek legalább a 20%-át kellene harci eszközökre költeni. Ami logikus is, ugyanis nincs modern hadsereg modern fegyverek nélkül. Velünk szemben Lengyelország 2015-től tartja, néha átlépi a 2%-os küszöböt, tehát Trump megválasztása előtt már elkezdték.
És kinek adjuk az eddigi 1%-ot? Nagyrészt visszakerül az országos gazdaság körforgásába. Ebből jön ki a katonák bérezése, az üzemanyag, az adminisztratív költségek, és persze a javítások meg a felszerelések. Tehát ez nem az amerikaiakhoz vándorol, és úgy látszik, ez nem világos Trumpnak. Ma az az eljárás, hogy ha egy ország, például, tankot vagy helikoptert vásárol, akkor preferálja a hazai gyártókat. Nem csak a nemzetbiztonság miatt, hanem azért is, mert nem mindegy, hogy az a jelentős összeg, amibe kerülnek ezek a gépek, kinek a munkájának a bérezésére megy el. Lehetőleg nemzettársainak juttatná mindenki. Akkor sincs nagy baj, ha a vásárló országnak nincs meg a technikai tudása a korszerű járművek legyártására. Ekkor úgy szerződik, hogy a cég, akitől vásárol, az adott országban állítsa elő a járművek egy részét, partnerségben helyi (gyakran állami) gyárakkal. Így a helyiek munkához és új megrendeléshez jutnak, a hazai ipar pedig új, korszerű tudáshoz. Bizonyos tudástranszfer akkor is van, ha a gépeket készen vásárolják meg, ugyanis ezek karbantartását helyi alkalmazottak fogják végezni.
Tehát ez a két százalék nem az ablakon kidobott pénz. Akár a helyi ipar megerősítésére is fel lehet használni.
De mi van a négy százalékkal?
Bejárta a médiát, hogy Trump új célja a 4%, mert Amerika annyit költ. Ugyan ez jól hangzik a sajtóban, de az az igazság, hogy a valós szám 3,6% körüli. Természetesen ez a magas arány, és az Egyesült Államok hihetetlenül nagy gazdasága együtt azt eredményezik, hogy az USA toronymagasan a világ legnagyobb költekezője hadiiparban. De még mindig nem 4 százalék. És amíg a többi országnak komoly gondot okoz a 2% is, addig nem valószerű a 4% elvárása.
És az a kritika Németországgal szemben, hogy az oroszok foglyai?
A Nord Stream gázvezeték, amely közvetlenül szállítaná az oroszoktól a németekhez a gázt, valóban komoly aggályokat vet fel. Mivel az oroszok előszeretettel használják a gázukat politikai nyomásgyakorlásra, ezért Európa egyetlen államának sem kellene növelni az orosz gáz importját. Lehet, hogy ma még olcsó, de sose lehet tudni, hogy melyik télen jut eszükbe valamit „kérni” az oroszoknak. És akkor nehéz lesz a nemzeti szuverenitásra hivatkozni. Európának fel kellene gyorsítania azokat a projektjeit amelyek célja az energiaellátás gazdagítása, az ellátási útvonalak bővítése, ugyanis máskülönben önmagának okoz nemzetbiztonsági kockázatot.
Ugyanez fokozottan igaz Magyarországra: már elég gond nekünk az, hogy mi nem tudunk norvég gázt venni vagy amerikai folyékony gázt importálni, csak oroszt.
De az atomerőmű oroszok általi bővítése egy súlyos és indokolatlan kockázatnak teszi ki az országot.
Ugyanakkor Trump szájából nehezebb komolyan venni ezt az érvet, ugyanis eddig könnyebben fraternizált ellenséges országok diktátoraival mint szövetséges, demokratikusan megválasztott vezetőkkel. A világ leghatalmasabb emberétől ez gond.
Mit csinál Magyarország?
Az orbáni politika ma rengeteget árt Magyarországnak. A szövetségeseink – NATO és EU tagországok – ellen beszél a miniszterelnök, miközben nyíltan ellenséges országokkal keresi a kapcsolatot. Merkelt ellenségnek állítja be, míg Putyint barátnak.
A szövetségesekkel szembemenés nem bátor cselekedet. Barátok ellen lázadni nem szabadságharc. Magyarország nem csak önmaga miatt kellene kiemelt fontosságú témaként kezelje a külpolitikát. A környező országokban élő jelentős magyar kisebbség életére valós hatása van annak, hogy milyen Magyarország nemzetközi megítélése.
Ezzel szemben Orbán Viktort ez sem érdekli. A kárpátaljai magyarokra hivatkozva blokkolja Ukrajna NATO-integrációs folyamatát. Ugyan sok gond van Ukrajnában az oktatási törvénytervezettel, de nem a katonai szövetségi törekvés elgáncsolása a módszere annak, hogy a magyar kisebbséget megvédjük. (Ezzel inkább nemzetbiztonsági kockázatot farag belőlük Magyarország, még tovább nehezítve a kárpátaljai magyarok életét.) Más országok bilaterális tárgyalásokkal értették meg az ukránokkal, hogy milyen kifogásaik vannak, és sikerült orvosolni a problémát.
Ezzel szemben a magyar hozzáállás inkább az orosz érdekek teljesítésének néz ki.
Azt tudják jól a vezetőink, hogy Kárpátalja nem kerül Magyarországhoz, bármilyen rosszul menjen is Ukrajna sora (és ha kerülne, az komoly gazdasági kihívást jelentene a kis országnak), erre nem lehet hivatkozni. Kisebbségvédelmet nem lehet csinálni úgy, hogy a kisebbségből csinálunk nemzetközi akadályt. Ezzel nem csak a kárpátaljai magyarok megítélését ronthatja a későbbiekben Magyarország, hanem más országok is (mint Románia), később könnyebben tudják meggyőzni a világot arról, hogy az erdélyi magyarok „veszélyesek”, és csak emiatt tesznek elnyomó intézkedéseket.
Akkor hogyan kellene? Mit akar a Momentum?
A magyarság és Magyarország jövőjét a Momentum az EU-ban és a NATO-ban látja. Csakis erős szövetségben leszünk erősek. Abba kell hagyni az oroszokkal való gyanús kapcsolatokat, amelyek Magyarországot sebezhetővé és kihasználhatóvá teszik, és újra el kell köteleződni a magyarság európaisága mellett.
A NATO mellett, azt kiegészítve, egy erős európai katonai összefogásra is szükség van. Nem várhatjuk el más országtól, hogy garantálja a mi védelmünket.
A mai bonyolult világban az európai államok túl kicsik, és túl szorosan összefügg a sorsunk ahhoz, hogy elszigetelődjünk egymástól.
Buzás Ernő
Borítókép: A NATO zászlaja
