Tölcsér Borbála a Momentum tagja. Szegény családból származik, egy kétgyermekes, egyedülálló tanárnő édesanya második gyermeke. Nem ügynök, nem bérenc, csak hisz valamiben, amiért az interneten is kiáll. Keresi a lehetőséget a párbeszédre a közösségi médiában, de olyan gyűlölettel találta szemben magát, amit az alábbi bejegyzésben részletez.
Nem titok, hogy a Momentum tagjaként igen sok órát töltök el közösségi felületeken. Egyesek azt mondanák, hogy ez önkínzás, de én máshogy látom. Nem kifejezetten azért nézelődök, mert unatkozom. Sokkal inkább azért, mert mára már megtanultam: nem elég csupán elolvasni az Origot vagy az Indexet, és mindennemű kritikus gondolkodás nélkül, az újságírók véleményét átvéve megalkotni a sajátomat. A valódi viták és kritikák helye mára a közösségi média – lehet, hogy pont az én idővonalam. (Már amikor beszélhetünk érdemi vitákról vagdalkozás helyett.)
A közösségi média mára már nem csupán az a hely, ahova kiteszem a cicás képeimet, vagy a legutóbbi nyaraláson készült barátnős szelfiket. A kétezertízes években a közösségi háló felületein találja magát szembe az ember a legtöbb támogatással és a legtöbb gyűlölettel. Olyan hely ez, amit influenszerek, hírességek, művészek, politikusok, újságírók és átlagemberek egyaránt használnak arra, hogy véleményükkel formálják a környezetüket.
A barátaim közül sokan nem értik, miért bonyolódok bele véget nem érő politikai vitákba. Úgy érzik, mindez értelmetlen, és rám nézve káros is. Ugyanakkor, amikor felismertem a közösségi média társadalomformáló erejét, meg kellett látnom azt is, hogy a társadalom formálásában nekem is szerepem lehet. De csak akkor, ha a nyakamba ömlő szitkok ellenére is véleményt nyilvánítok.
Naivitás lehet részemről, de én még hiszek az őszinte párbeszédben. Abban, hogy egy vita akkor jó, ha mind a két fél készen áll az érvek és tények felsorakoztatására. Ezzel szemben amit látok magam körül, a Momentum oldalának bejegyzései alatt, a különböző fórumokon, őszintén megijeszt.
A gyűlöletről szeretnék beszélni. Vagyis nem szeretnék, de a gyűlöletről kell beszélnem. Az elmúlt időszakban napi több órát töltöttem el azzal, hogy a Fidesz szavazóinak hozzászólásait böngésztem, hogy azokból leszűrjem, milyen sokféle arcot képes magára ölteni a gyűlölet.
Akasztani való hazaárulók, nemzetellenes lotyó, mocskos zsidó, Soros-bérenc, „Boriska”, „Muci”, idegenszívűek, ügynökök, ellenségek, aljas hazug szemét banda, álomgyilkos dágvány szutykok, söpredék, paraziták, békétlenkedő szörnyek, globálnáci feminista ringyó, hazaáruló ribanc, neomarxista ultraliberális őrült, bűzlő okádék, rohadt mocskos kurva, ostoba kis senkik, magyarellenesek, senkiháziak, megélhetési politikusok, államellenes összesküvők, anarchisták, undorító véglények, kommunisták, rákosisták, kádárista férgek, ócska spermaszivacs, gendermutánsok, füvező leszbikusok.
Ez néhány kiragadott jelző, amit az elmúlt néhány hónapban én vagy a pártom, illetve annak tagjai kaptak. A válaszom minden alkalommal egy sor újabb érv és tény volt, de ezek rendre süket fülekre találtak. Persze be kell vallanom, én magam is használtam már „durva” jelzőt Fidesz-szavazóra. Egyszer elveszítettem a fejemet, és azt írtam valakinek, hogy „Fidesz-hívő”.
Tehát én magam sosem fogalmazok meg gyűlölködő kommenteket, ahogy más momentumosok sem teszik, hiszen a célunk éppen az, hogy gyűlölködés helyett párbeszédet kezdeményezzünk azokkal is, akik a kormányt támogatják. Előfordult, hogy néhány fórumunkat kormánypárti aktivisták próbálták hangszórókkal megzavarni, ami után elkezdtünk beszélgetni velük a helyi járdák állápotától Mészáros Lőrincen át az oktatásig szinte mindenről. Így szép lassan csopotterápiává váltak ezek a momentumos fórumok. Mindezt online elérni persze nagyságrendekkel nehezebb.
Ami nekem a legjobban fáj ma, a Fidesz rendszerében, és amit a legnagyobb bűnüknek tartok, az az, hogy a kormánypárt képes volt egymás ellen fordítani magyart a magyarral. Hiszen tudjuk, ők mindenkinél „magyarabbak”. Ez a kizárólagos megközelítés a szélsőjobboldal megközelítése volt a kétezres években, ám mostanra ez lett a fősodor.
De miben is gyökerezik a magyarságunk? Az én magyarságom abban, hogy aszerint élek és cselekszem, amit a hazám számára a legjobbnak gondolok, és nem számít, hogy igazam van-e, én vagyok-e a többség, vagy éppen a kisebbség. Van egy meggyőződésem, ami csak az enyém. Ahogy a Fidesz szavazóinak és kommentelőinek is van egy meggyőződésük, ami az övék. Én sosem szándékoztam ezt elvenni tőlük azzal, hogy szégyenteljes jelzőkkel illetem őket az egyet nem értésem okán.
Egy dolog sajnos világosan kirajzolódik: a kormányt támogató és méltató kommentelők – akik sokszor valódi nevüket és arcukat nem vállalva, ugyanazon portálok cikkei alatt rendszeresen ugyanabban a romboló hangnemben nyilvánulnak meg – gyakran nem tudják elfogadni, hogy nem mindenki gondolkodik úgy, ahogyan ők. (Tudom, ez általánosításnak hathat, de sajnos úgy látom, a többségben megszólalókra igaz.) Ma azt olvastam, hogy ők a „tisztán gondolkodók”.
Úgy érzem, van az a pont, ahol az ember igenis joggal lesz mérges, és van az a pont, ahol ki kell mondanom, hogy haragszom. Ha csak egyszer is engednék, hogy velük egyenrangú lehessek egy olyan párbeszédben, amit egymással folytatunk, talán máris jobban értenénk egymást. Ha csupán egyszer elkerülhetném, hogy a véleményem okán „hazaáruló” vagy „parazita” legyek, több hitem lenne abban, hogy a mára már szétszakadt társadalom erős akarással még összefoltozható. Ha egyszer kikerülhetném a lotyózást, az ügynöközést, és a válogatott szitokszavakat, lehet, hogy most nem lenne miről írnom.
De ehhez rájuk és az ő akarásukra is szükség lenne. Tudom, hogy névtelenül, arctalanul, a történetünket nem vállalva sokkal könnyebb egymás torkának esni, mintha szemtől szemben állunk egymással.
Ahogy mindig, én itt és most is vállalom a történetemet: Tölcsér Borbála vagyok. Szegény családból származom. Egy kétgyermekes, egyedülálló tanárnő édesanya második gyermeke vagyok. Nincs vagyonom, nincs ügynökhálóm, nincs semmim, csak az, amit magamnak adhatok. Hiszek valamiben és őszintén elegem van a gyűlölködésből.
Tölcsér Borbála