Tisztelt Olvasó!
Engedd meg, hogy közreadjam néhány gondolatomat a magyar gazdaságról és arról, hogy szerintem miért tűnik úgy, hogy egyre többet dolgozunk és egyre többet keresünk, ám valahogy nem szűkül a távolság köztünk és Ausztria között. Írom ezt abból a szemszögből, hogy sokan vagyunk, akik a nyolcvanas években vágyakozva tekintettek a „sógorokra“ és irigyelték az ottani szociális jólétet.
Nagyon az elején kell kezdenem, amit úgy hívunk, hogy a MAGÁNTULAJDON „szentsége”, és ami minden társadalmi és gazdasági folyamatot nagyban befolyásol. A magántulajdon és annak tiszteletben tartása a zsidótörvények térnyerésével, majd 1946 után a fokozatos államosítással megszűnt, és a magyar társadalomba beleégett az utána következő negyven évben, hogy minden a közé, vagy a „köz” vezetőié, azaz senkié ( „Tiéd a gyár magadnak lopod”). Ezért a szocialista magyar vállalatoknak, szövetkezeteknek egy-egy kivétellel (Videoton, Skála, Rába, Ikarus) nem is volt „gazdájuk”. (A kivételnek tekintett cégvezetőknek volt egyfajta tulajdonosi szemléletük, és ezt az akkori hatalomnak el kellett tűrni. A dolláréhség nem adott más lehetőséget.) Ez a fenntarthatatlan modell ’68-ban, ’80-ban, majd a rendszerváltást hozó 1989-es évben egyértelművé vált még az MSZMP káderei és gyermekei számára is, amikor hát bedobták az ún. „törülközőt” és látszólag levonultak a pályáról, majd egy új szerepben visszatértek a privatizáció kapcsán. Ezek a vezetők jellemzően hozták magukkal a ’70-es, ’80-as évek vezetői stílusát, ami az ország korai kapitalista viszonyai között, a szétesett gazdaság talaján még elműködött. A rendszerváltás akkori nyertesei azok a hatalomhoz hű emberek voltak, akiknek nem kellett szaktudás, tapasztalat, rátermettség. Elég volt jó barátnak, jó elvtársnak lenni, hogy megkaphasson és gyarapíthasson vagyont.
Így eljutottunk a mai időkhöz, mert ez a folyamat nem állt le, hanem újra és újra ismétlődik, csak a szereplők változnak, és mindenki a nemzeti tőkésosztály mesterséges megteremtésén fáradozva teljesen piacképtelen járadékos gazdaságot tart fenn. Az, hogy „hagyjuk az innovatív, vállalkozó, tudással rendelkező elméket dolgozni, gyarapodni”, az egy teljesen elutasított gondolat a hűség és a lojalitás mellett. Viszont a hűek és lojálisak sem érzik biztonságban a jövőjüket és javaikat, mert úgy, mint az elmúlt most már közel 90 évben, bármikor elvehetik tőlük (ha megrendül a bizalom az „elvtársban”), ezért nem invesztálnak, nem fejlesztenek, hanem vagyont mentenek, és ez a gazdasági gondolkodás általánossá, már-már alap fundamentummá vált az országban.
Add el, mielőtt elveszik (Fogd a pénzt, és fuss!)
Az elmúlt hetek híreiben megjelent az AEGON biztosító értékesítése a tulajdonos részéről, ám az „állam” ezt nem hagyta jóvá, pontosabban a belügyminisztérium hozott egy határozatot amelyben megtagadja, hogy a magyarországi Aegon társaságokat külföldi befektető szerezze meg. Eddig az MNB és a GVH vizsgálta ezeket szakmailag. És az sem elhanyagolható tény, hogy a vevő VIG (UNION, ERSTE, Wienna Life biztositó) már régóta jelen van a magyar piacon.
„A tranzakcióval Magyarország harmadik legnagyobb biztosítója, legnagyobb lakásbiztosítási állománya, nyolcadik legnagyobb alapkezelője és harmadik legnagyobb önkéntes nyugdíjpénztára kerülne új kezekbe. Nemcsak 28 év biztosítási sikersztorija ért volna ezzel új fejezetéhez, de az elmúlt 12 év legnagyobb tulajdonosváltása is megvalósulhatna a magyar biztosítási szektorban.”
Majd felröppentek a hírek, hogy van olyan megbízható „elvtárs”, aki ezt átvenné. Nem baj, hogy nem ért hozzá, és eddig sem lettek a projektjeik túl jövedelmezőek, de nemzeti tőkés.
Meg fogja kapni, mert a NER-nek váltania kell, mivel azokat a cégeket, amiket az első szakaszban megszereztek, azok nem működnek maguktól, és nem tudják működtetni őket, így olyan profil kell, ami úgymond magától „pöfög“ ( víz, villany, gáz, közművek, tv, telefon).
Miért nem tudják működtetni? Mert az örökölt, átadott vállalat vezetői (tulajdonosi) hozzáállás a 70-es 80-as évek gondolkodásmódjából ered (van cégem, megyek beiratkozom egy vadászegyesületbe).
Itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz is, miért nincsenek magyar multik. Egyrészt van egy gazdasági bizonytalanság, ami a belső piacot uralja (tied lesz-e holnap a céged valójában, vagy be kell engedned egy csendestársat?), másrészt olyanok jutnak ún. akvizíciós tőkéhez (vásárlási pénz), akik a jó barátságon kívül más energiát nem tettek az gazdaságba.
Itt belép a mindenkori politika felelőssége, mely az elmúlt 31 évben is azt támogatta, aki lojális volt, szemben az innovatív törekvővel, illetve az innovatív törekvők egy részét a túlzott támogatásokkal elkényelmesítette, így nem volt semmi gazdasági hajtóerő, ami a magyar cégeket külső piacok felé irányítsa, terelje, és így ők is járadékossá (állami vagy közeli megrendelésektől függővé) váltak. Ez egy ellentmondás, ám ezek az ellentmondásos lépések azok, amik miatt nincsenek tiszta, kiszámítható viszonyok a magyar gazdaságban, és a vállalkozások csak rövid időtávokban terveznek.
Ha a mai feltörekvő cégek is addig a szintig szeretnének eljutni, míg a politika fel nem karolja őket, akkor sok remény nem lesz arra, hogy az ország „beéri Ausztriát” (volt ilyen mondás 2010 körül). Felhozhatjuk példaként a „Magyar Audit”, a MOL Nyrt.-t, hogy miképp született egy sikeres, kiváló menedzser csapatból a politika által kitartott, ma már a hosszú távú céloktól mentes vállalatvezetés, amely eljutott a ’70-es, ’80-as évekbeli vállalati viszonyokhoz, külső szemlélő által is látható módon.
Ennek első mozzanata 2007 nyarán az OMV félresikerült felvásárlási kísérlete, amely 7 nap alatt megszülte a politika részéről a Lex MOL néven elhíresült törvényt, lényegében megakadályozva a MOL bárki által történő felvásárlását. Maga a szándék, hogy egy ilyen stratégiai fontosságú vállalat ne kerüljön külföldi irányítás alá, elfogadható ugyan, de akkor nem kellett volna az államnak eleve teljesen kiszállnia korábban. Továbbá a fenti események következtében a menedzsment szinte leválthatatlanná és a politikától kért szívességek foglyává vált egyszerre. Ez akkor még nem volt nyilvánvaló, a baloldali kormányok ezzel nem éltek vissza. Bár egy részvényes maximum 10 százaléknyi szavazati jogot gyakorolhat, akkor is, ha több mint 10 százalékos részvénycsomagja van.
Az OMV 2009-ben végül eladta a teljes MOL részesedését az orosz Szurgutnyeftyegaznak. Két évvel később már az Orbán-kormány vette meg az oroszoktól ezt a részesedést. Ez egyébként egy alapvetően helyes lépés volt. Ám innentől a MOL piaci alapokon való működtetése már nem volt érdeke senkinek. Az OMV-vel zajló felvásárlási csata alatt rengeteg saját részvényt vettek. Ezt opciós szerződésekkel baráti bankokhoz, cégekhez helyezték ki (OTP, ING, CEZ), így biztosítva, hogy a közgyűlésen meglegyenek a menedzsment számára szükséges szavazatok. Vettek egy rendkívül rossz állapotban lévő olasz finomítót 420 millió euróért, hogy pár évvel később bezárják, mert teljesen versenyképtelen és használhatatlan volt. Az olajpiac összeomlása előtt bevásároltak egy északi-tengeri projektekbe, és Kurdisztánban is próbáltak olajat találni. Mindezeknek 1,35 milliárd USD leírása lett a vége. A horvát INA messze piaci ár feletti, 1,4 milliárd USD-t meghaladó felvásárlása egy komolyabb tulajdonosi kontroll mellett kérdéses lett volna. Erre a cégre további, legalább még 1 milliárd dollárt elköltöttek, és leírták a teljes szíriai operációt.
A nyílt részvénytársasági forma biztosít egy átláthatóságot, transzparenciát, és az esetek többségében biztosítja azt, hogy a menedzsment, ha nem jó munkát végez, akkor leváltható. Az OMV az elmúlt 15 évben már elfogyasztott két menedzsment garnitúrát. Ott is voltak rossz döntések, hibás tranzakciók, lett is következménye. A MOL menedzsmentje a nyugdíjba vonulásoktól eltekintve közel 20 éve változatlan. A MOL esetén az INA-val kapcsolatos korrupciós vádak a menedzsmentet sokkal szorosabban kötötték a politikához, mint ahogy az a vállalat hosszú távú egészséges működését segítené. Az állammal való összefonódás szintén egyfajta függőségi állapotba hozza a céget, és az egészséges szabad piaci sikerek messze elkerülik.
Az AEGON után a MOL a hírekben
Így az, hogy ez elmúlt hetekben a MOL ingyen odaadott 100 milliárd forint értékű részvénycsomagot egy frissen létrehozott állami alapítványnak, már nem is olyan meglepő. Főleg úgy, ha kontextusba helyezzük az elmúlt negyedévek történéseit. Az állam a felsőoktatás állam alóli kiszervezésével egy időben egyetemeket fenntartó alapítványoknak adományozta, adományozza a MOL részvénycsomagjait. A Maecenas Universitatis Corvini (Corvinus Egyetem) 10 százalékos MOL csomagot kapott, a Mathias Corvinus Collegium kapott egy másik 10 százalékot. A fent említett új alapítványhoz az állam ad 5 százalékot, a MOL is 5 százalékot, így egy újabb 10 százalékos, egyben 200 milliárdos csomag kerül új gazdához. Alapítványokhoz kerül tehát a cég 30 százaléka, mintegy 600 milliárd forint értékű vagyon. Ezzel párhuzamosan az alapítványi kontrollal bezárul a kör. Egy ekkora részvénycsomaggal, valamint a kihelyezett, baráti kezekben lévő (OTP) részvénycsomaggal lényegében totális kontrollt lehet gyakorolni a MOL felett. Azt ne felejtsük el, hogy az alapítványban, mint megtanultuk, a közpénz elveszti ezen jellegét.
Így egy, a jelenlegi politikai vezetéssel szoros együttműködésben működő szűk csoport totális kontrollja alá került egy 2000 milliárd forint értékű vállalat, amely gyengébb években is 600-700 milliárd forint készpénzt termel. Ebből a 100 milliárd osztalékon túl 400-600 milliárdot elkölt rendszeresen fejlesztésekre, akvizíciókra, melyekre érdemi, piaci alapú, részvényesi, tulajdonosi kontrollt már nem gyakorol valójában senki. Ezt a kontrollt már nem is az állam gyakorolja az állampolgárok nevében, mivel elajándékozta a részvényeit a fent nevezett alapítványoknak. Ezek az információk megjelentek a sajtóban, de a koronavírussal kapcsolatos napi hírek miatt eltörpültek, és mindezt végig lehetett vinni különösebb ellenzéki kritika nélkül.
Azt gondolom, hogy a következő választások után a magyar gazdaságot is fel kell szabadítani a folyamatos politikai nyomás alól, és hagyni organikus módon fejlődni, csak egészen finom eszközökkel segítve a növekedést. A hatékonyságukat torzító állami beavatkozásokat sokkal kevésbé kell előtérbe helyezni, és meg kell mutatni, hogy nem csak a járadékos gazdasági modell képes működni Magyarországon, mert csak a piaci alapokon nyugvó modell fenntartható hosszú távon.
