A hazai tömeges hajléktalanság kezdetei a rendszerváltáshoz köthetők. Akkoriban sokféle szociális sokk érte a magyar társadalmat: az ipari munkahelyek számának és általában a foglalkoztatásnak a visszaesése, a reálbérek csökkenése, a munkásszállók bezárása, az állam kivonulása a lakásépítés területéről és a lakásállomány drasztikus arányú privatizálása – ami beszűkítette a szociális lakáspolitika mozgásterét – , valamint a közműdíjak drágulása. „A dereguláció következtében a háztartási energia ára a rendszerváltás első éveiben az 1990-es érték négyszeresére, 10 alatt pedig több mint tizenkétszeresére nőtt” – olvasható Misetics Bálint cikkében. Ehhez vegyük hozzá a hazai mentálhigiéniai ellátás felháborító állapotát, aminek romlásában mérföldkő volt az OPNI 2007-es bezárása – és „kész a leltár”.
A hajléktalanok száma 1993 óta megháromszorozódott: 3500-ról 11 ezer körülire nőtt. A növekedés évei egyrészt az 1993-97 közötti, másrészt a 2007-2013 közötti időszakok. Mindeközben az önkormányzati lakásállomány mára a teljes hazai lakásállomány (4,3 millió egység) 2,5%-ára, Budapesten pedig a 910 ezer egység 4%-ára zsugorodott, de ez is rossz állapotú: olyannyira, hogy egy része – Budapesten 8%-a – kiadhatatlan. A fenti számok hasonlítanak a visegrádi négyek mutatóihoz, eltekintve a közösségi tulajdonú lakásállomány minőségétől, amely nálunk lényegesen rosszabb, mint a másik három országban. Annak oka pedig, hogy a fedél nélküli hajléktalanok száma a fejlett európai országokban töredéke az itthoninak, a szociális bérlakások arányában keresendő: míg ezt az OECD statisztika Magyarországon 4%-ra teszi, addig a fejlett országokban 10% és 34% közötti.
A hajléktalanság legfontosabb forrásvidékei után lássuk magát a hajléktalanellátást, azt az ágazatot, amelynek feladata a legnyomorultabb helyzetűek megsegítése. A hazai akut hajléktalanellátás eszköztára valószínűleg elegendő a ténylegesen fedél nélkül élők elszállásolására. Az országban az utcán éjszakázók számát a különféle felmérések ezertől három-négy ezerig becsülik. Az ő közvetlen ellátásukra az erőforrások rendelkezésre állnak, még ha hét éve változatlan összegben (kb. 8,4 milliárd forint), tehát reálértékben csökkenően is. Tragikusan hiányoznak viszont a fedél nélküli hajléktalanságot megelőző intézmények, továbbá az akut krízishelyzetben lévőket aktívan kezelő, azaz egészségügyi, pszichológiai, életvezetést segítő, valamint a kiutat mutató és ahhoz asszisztáló szervezetek. A helyzet az, amit egy Momentumon belüli vitában Orosz Anna fogalmazott meg: „Berlinben (meg Németországban úgy en bloc) a megelőzésen van sokkal nagyobb hangsúly, mind a munkanélkülieket, mind a szegényeket, rászorulókat sokkal erősebb szociális háló tartja, segíti vissza mint Magyarországon. Persze ez csak részben Németország érdeme, mert itthon tényleg példátlan módon gyenge a kiszolgáltatottak támogatása, nagyon könnyű lecsúszni”. Amíg ezen nem javítunk, méghozzá érdemi módon, addig a hajléktalan emberekkel kapcsolatos intézkedések rendre tűzoltás jellegűek lesznek. Az aktuális önkormányzati választások előtt rendszeresen felélénkül a szigor és a rendpártiság, méghozzá pártállástól függetlenül: Tarlós hivatala nem véletlenül időzítette éppen mostanra az utcán élő hajléktalanok elleni hadjáratát, amint Demszky sem hajdan az övét. Idézet a fenti, 2010-ben megjelent Magyar Narancs-cikkből: „A látható köztereken élő hajléktalan emberek ellen irányuló rendészeti intézkedéseket persze nem Tarlós István vezette be a főváros életébe: Demszky Gábor az önkormányzati választásokat megelőző hat hónapban rendelt el kampányszerű aluljáró-takarítási szertartásokat„. Tarlós István mai felelőssége azonban kiemelkedő, mert bár (2011 után) többedszer próbálkozik a hajléktalanok „eltüntetésével”, semmiféle olyan többlet erőfeszítés jele nem látszik, amely a közterületek alternatíváját jelentő menedékek számának és minőségének emelését célozná.
Becsületes, nem kampány jellegű megoldást kínál a Momentum programja, a Törődő ország fejezetben, a Hajléktalanság részben:
“A hajléktalanság nemcsak a lakás hiányából fakad. Egy összetett szociális probléma, amit ennek megfelelően lehet csak kezelni. Nem bűnösként kell elkönyvelni a hajléktalanokat, hanem meg kell találni a probléma gyökerét és válaszokat adni rá. Az anyagi problémákkal való küzdelem, a munkanélküliség és a hajléktalanság bármelyike mentális és egészségügyi leépüléssel jár, így fontos a korai beavatkozás, hiszen a megelőzés mindig hatékonyabb és olcsóbb, mint az utólagos rehabilitáció. Az utca nem nyomhatja rá örökre bélyegét emberi sorsokra.”
A hajléktalanság megelőzése az erős gyermekvédelemmel kezdődik.
A hajléktalanok szociális problémái sok esetben a traumákkal teli gyermekkorukból származnak. Ezt a problémát pedig csak úgy lehet orvosolni, ha erősítünk a gyermekvédelmi rendszeren. Segíteni kell a családoknak megoldani a problémájukat, hogy a gyermekek biztonságban nőhessenek fel a saját környezetükben.
Megfogunk mindenkit, mielőtt lecsúszna a lejtőn
Anyagi és szociális segítséget kell nyújtani annak a 800 ezer embernek, akiket leginkább veszélyeztet a hajléktalanná válás. Nem hagyjuk, hogy egy válás vagy családi probléma bárkit az utcára taszítson. Azonnali segítség kell ezeknek az embereknek, mert az utcára kerülés gyors leépüléssel jár. Jelenleg a szociális rendszer túlterhelt, nem a korai szakaszában tárja fel a problémákat, így azok megoldása is sokkal nehezebb és jóval költségesebb.
Komplex segítség – Igazi figyelem
Egy hosszú időn át hajléktalanságban élő ember számára a lakhatás és a megélhetés biztosítása mellett rengeteg szociális támogatás is elengedhetetlen ahhoz, hogy újra képes legyen önállóan élni és dolgozni. Az utcán élő emberek a legtöbb esetben egészségügyileg leépültek, így szakorvosi segítségre szorulnak. Jellemzően mentális segítségre (pszichológus, pszichiáter) is szükségük van. Ezen problémák megoldása és teljes felépülés után lehet valódi esélye egy hajléktalannak arra, hogy megfelelő munkát találjon, és saját háztartást tartson fent.
Megszüntetjük az utcai hajléktalanságot
Az utcai hajléktalanság az utcán élő számára kiszolgáltatott és kilátástalan élethelyzet, ráadásul közegészségügyi és járványügyi vészhelyzetet teremtő probléma is. Így az utcai hajléktalanság megszüntetése kiemelt cél. Nem elrejteni kell a hajléktalan embereket, hanem a felsorolt eszközökkel küzdeni azért, hogy minél kevesebb ember kerüljön utcára. Szintén megfelelő minőségű napközbeni és éjszakai ellátást kell biztosítani, ami amellett, hogy a hajléktalan ember számára biztos szálláshely, a hajléktalanságból való kijutásban is támogatást jelent. Ehhez cselekvési tervre és szoros együttműködésre van szükség, amelyet a szociális munkások vezetésével és a civil szervezetek, gyámhivatalok, közterület felügyelők, illetve rendőrök közreműködésével kell végrehajtani.
Housing First?
Ígéretes az a hajléktalanságot orvosló kísérlet, amely 1988-ban Los Angelesből indult, majd amelyet először Utah szövetségi állam karolt fel. A módszerrel, amelyet magyarul “Elsőként lakhatás”-nak nevezünk, itthon, az elmúlt 4-5 évben néhányszor tíz hajléktalan család illetve magányos hajléktalan ember jutott lakáshoz, például az Utcáról Lakásba Egyesület segítségével. A magyar állam sokáig nem vett tudomást erről az irányzatról, 2016-tól viszont EU-s forrásokra alapozva 1,2–2,05 milliárd forintot szán – sajnos ismeretlen eredményességgel – erre a gondoskodási formára.
A Housing First segítési formát a világ számos országában alkalmazzák, talán a leglátványosabb sikerrel Finnországban, ahol 2011-re megfelezték, 2015-re pedig gyakorlatilag megszüntették a fedél nélküli hajléktalanságot.
A módszer lényege, hogy mindenekelőtt lakást adnak – ha mégoly szerényet is – a fedél nélkülieknek, mindenféle életmódbeli javulás előzetes elvárása nélkül. Tehát a lakáshoz jutáshoz nem kell előzőleg felhagyniuk esetleges italozó életmódjukkal, kezeltetniük mentális vagy testi betegségüket és nem kell munkát találjanak. A kezdeményezés középtávú visszhangja ellentmondásos, eredményessége azonban egyértelmű.
A módszer előnye kézenfekvő: közvetlenül a hajléktalan lét lényegét célozza azzal, hogy először otthont teremt. Hatása óriási: amint a vonatkozó, angol nyelvű Wikipédia-cikkből és az abban hivatkozott anyagokból kiderül, az elmúlt 10-15 évben igen sokakat juttatott esélyhez a normális, egészséges, önfenntartó és a szélesebb közösséggel is összeférő életforma kialakítására. Az interneten rendelkezésre álló szakirodalom – számunkra furcsa módon – elsősorban az ellátórendszer forrásigényének csökkenésével méri a Housing First módszer sikerességét, de beszámolnak a fedél nélküliek számának csökkenéséről és életkörülményeik javulásáról is. A módszer hátrányát elsősorban a közvetlen szomszédok érzik, amennyiben az odaköltözők életformája és mindennapi viselkedése sok tekintetben eltér az övékétől. A kritikák egy része a felméréseket is bírálja, de azt nem vonják kétségbe, hogy a fedél nélküli hajléktalanok száma a Housing First módszer hatására drasztikusan csökkent.
Pákozdi Imre
