1998-ban a Fideszre szavaztam. Tetszett a fiatalságuk, a világos beszéd és a lendület, amit képviseltek. Bíztam bennük, hogy a régi garnitúra technokrata bütykölései helyett előrevivő, országépítő, jövőképalkotó energiákat hoznak ebbe az országba. Fiatal voltam és hittem a csodákban. Néhány ezek közül – úgy érzem – akkor, lassan 20 éve valóban bekövetkezett. Az ország lendületet vett, a gazdaság felfelé indult el, és sokunkkal egyetemben pozitív jövőképem volt arról, hogy merre tartunk.
2002-ben is a Fideszre szavaztam hát, és csalódással vettem tudomásul, hogy a csoda négy évig tarthatott csupán. Restaurációként, a régi rendszer árulásaként éltem meg a baloldal újbóli hatalomra kerülését. Bár a szlogenek és némi (gazdaságot hamarosan padlóra küldő) szociális és béremelési csomag révén két évig úgy tűnt, talán lesz ebből valami, mindig is kételkedve figyeltem a történéseket. Az EU-s csatlakozási ünnepséget a tévében követve szomorúan figyeltem, hogy egy olyan miniszterelnök írta alá az egyezményt, akit erre semmiképp nem tartottam érdemesnek. Hamarosan bekövetkező bukása, és utódjának semmittevésen alapuló „kommunikációs kormányzása” egyértelművé tette számomra, hogy mit kell tennem a következő választásokon.
2006-ban is a Fideszre szavaztam. Bár nem gondoltam, hogy sokkal rosszabbul élnénk, mint 4 éve, de azt is láttam, hogy a dolgok rossz irányba mennek. Láttam, hogy még ha most el is vagyunk valahogy, de élhetnénk sokkal jobban is. Haladhatnánk sokkal gyorsabban is. Lehetne sokkal világosabb a jövőképünk és nem utolsósorban: működhetne sokkal összetartóbban is az ország. Az őszödi beszéd, a lovasrohamok és az elkövetkező két év vergődése megmutatta: olyanok vezetik az országot, akik még akkor sem lennének képesek ezt sikerrel csinálni, ha valóban ezzel lennének elfoglalva. De sajnos a kormánypártok belső csatározásai és az egyre nagyobb mértéket öltő korrupció elvonták a figyelmet az ország valódi problémáiról. Így csapott le ránk a gazdasági világválság, és a felkészületlen, a korábbi aranyévek lehetőségeit elpazarló ország centikre állt meg a szakadék szélétől. Nem tudtam, de már nem is akartam megítélni, hogy ebben a megállításban mennyi szerepe volt az utolsó két év „szakértői” kormányának. A helyzet a többség számára ekkora már egyértelmű volt: a baloldali kormánynak mennie kell.
2010-ben így ismét a Fideszre szavaztam. Nem volt kérdés. A Napnál is világosabb, egyszerűbb, mint az egyszeregy. Jön a Fidesz, jön Orbán Viktor, és mindent helyre tesz.
Hat hónap. Ennyi kellett hozzá, hogy kiábránduljak. Ennyi is elég volt. A gyorsak között voltam.
Barátok és családtagok tartottak ki a környezetemben további hónapokat és éveket. Én azonban hamar meghoztam a döntést.
Hogyan lehetséges ez? 12 év töretlen támogatás után 6 hónap alatt megvonni a bizalmat Magyarország legnépszerűbb politikai alakulatától? A válasz az, hogy nem csak a tetteiket figyeltem, hanem a stílust is, amivel ezeket a tetteket végrehajtották. És tudjuk: a stílus maga az ember. A későbbi ámokfutás minden alapelve ott volt ebben a fél évben. Gátlástalan káder-kihelyezések minden elképzelhető állami pozícióba. Rokonok számára biztosított zsíros állások. Szemérmetlen képmutatás az „Alaptörvény Asztalának” rituális létrehozásától a „Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata” kifüggesztéséig minden állami intézménybe. És a végén a slusszpoén: 3000 milliárd forint lenyúlása az adófizető állampolgárok magánnyugdíj-számlájáról.
Pedig hol voltunk még az intézményesített korrupciótól, a mészáros lőrincek felemelkedésétől, a stadionépítésekre pazarolt százmilliárdoktól, az oktatási rendszer lepusztításától, az egészségügy magára hagyásától, a gyűlöletkeltő kampányok sorozatától, a média állami letarolásától és propagandagépezetté alacsonyításától, a civil társadalom megbélyegzésétől, az Európától való fokozatos, lépésről lépésre való távolodástól és a Kelet felé történő alattomos settenkedéstől? De a stílus maga az ember: egyértelműnek tűnt, hogy egy párbeszédre képtelen, maffiaállamot építő, gátlástalan kormánypárt nem vezetheti kedvező irányba ezt a jobb sorsra érdemes országot.
Így történhetett, hogy 2011-ben már elmondhattam magamról: Fidesz szavazó voltam. Lehettem volna rá büszke is, hogy milyen hamar eszméltem, hiszen sokan megvezetett sorstársaim közül akkor még az Orbán Viktor és bűntársai által felhúzott virtuális valóságban éltek. De nem voltam büszke: szomorú és elkeseredett voltam. Mert láttam, hogy a dolgok, amik pár éve még nyilvánvalóan rossz irányba mentek, most úgy mennek még rosszabb irányba, hogy az az emberek meghatározó tömege számára egyáltalán nem nyilvánvaló.
Fidesz szavazó voltam. Kiábrándult szavazó lettem. 2014-ben lemondóan vettem tudomásul, hogy a legjobb elérhető alternatíva, ha listán az LMP-t, egyéniben pedig az „Összefogás” nevezetű tákolmányt támogatom. Ez adatott, ebből kellett választani. Tudtam, hogy nem lesz kormányváltás, de azt is tudtam, hogy egy választásnak nemcsak az a tétje, hogy ki kormányoz, hanem az is, hogy milyen az ellenzéke. És ha egyvalamire tanított minket a Fidesz elmúlt 8 éves garázdálkodása, az az, hogy a hatalmat nem szabad korlátok nélkül hagyni. Sajnos azonban azt tapasztalhattam, hogy ez az ellenzék képtelen volt gátat szabni a hatalom ámokfutásának.
A helyzet hónapról hónapra, évről évre csak romlott, és minden állami propagandaanyaggal ellentétben a „gazdasági sikertörténet” sem következett be. Talán ezt volt a legnehezebb megértetni azokkal a barátokkal és családtagokkal, akik látták ugyan, hogy sok minden nem jól alakul, de azzal nyugtatták magukat: a Fidesz azért „legalább a gazdaságot rendbe tette”. Hogy mégis sikerült jó pár ember hozzáállását megváltozatnom, az annak köszönhető, hogy rájöttem: kísért a múlt. 2006-ban éreztem hasonlóan magam. Hogy a dolgok a gazdaságban nem olyan rosszak, mint ahogyan egyesek beállítani próbálják.
Nem élünk sokkal rosszabbul, mint 4 éve. De élhetnénk sokkal jobban is. Haladhatnánk sokkal gyorsabban is. Lehetne sokkal világosabb a jövőképünk és nem utolsósorban: működhetne sokkal összetartóbban is az ország.
És sikerült sokakkal megértetnem, hogy a gazdasági sikerek tündérmesék csupán:
- régiós társaink a legtöbb gazdasági mutatóban lehagytak bennünket,
- a felső-középosztály kivételével szinte mindenki stagnál vagy rosszabbul él,
- a vállalkozó szellemű fiatal generáció egyharmada már elhagyta az országot, az itt maradtak kétharmada pedig tervezi,
- és hogy mindez a lassú és egyenlőtlen botorkálás is csak az EU-s támogatások segítségével fenntartható.
Fidesz szavazó voltam, Momentum-tag lettem. 2017 elején találtam rá a Momentumra, és éreztem először az elmúlt 7 év során, hogy van remény a változásra. Van remény arra, hogy értelmes, a bal-jobb megosztottságot meghaladó, párbeszéden alapuló politizálás alakuljon ki Magyarországon.
Amikor egy országjárásuk alkalmával először találkoztam az új generáció politikai mozgalmával, egy furcsa, már-már elfeledett érzés tette egyértelművé, hogy csatlakozni fogok. Hosszú évek óta először tapasztalhattam újra, hogy ismeretlen emberek nyíltan és kendőzetlenül beszélgettek egymással a politikáról, a közállapotainkról, a mindennapi életünket befolyásoló, de jelenleg tőlünk teljesen függetlenül meghozott döntésekről és eseményekről.
Ez az értelmes párbeszédre való készség volt az első érvem a Momentum mellett.
A második érv a Momentum októberben bemutatott szakpolitikai programja volt. Ha egy párt képes a politikai lózungoktól elszakadva, részletesen átgondolva olyan kétkulcsos adórendszert kidolgozni, melyben a középosztály legnagyobb része nem fizet több adót, mégis a kifejezett jómódban élők hozzájárulásával 30%-kal megemeli az alacsony jövedelműek nettó bérét, az elismerésre méltó teljesítmény. Különösen elismerésre méltó, hogy bevállalják ezt annak ellenére, hogy a kormánypropaganda az egykulcsos adó idealizálásával folyamatosan a középosztály választói bázisának kisajátítására törekszik. A Momentum azonban nem egymással szembeállítani szeretné az egyes választói csoportokat, hanem igyekszik megtalálni közös érdekeiket, és nagyobb sérelmek nélkül kibékíteni céljaikat.
Családos emberként ugyancsak megfogott a programban, hogy nemcsak a jómódúak, hanem minden magyar család gyermekvállalását segítik. A GYED maximumának megduplázásával a középosztály bérből és fizetésből élő gyermekes családjai jelentős többlettámogatáshoz jutnának. A GYES és a családi pótlék emelésével, illetve inflációkövetésével pedig minden magyar családnak segítenek a szegénységi küszöb szerencsésebb felén maradni. A Momentum felismerte, hogy mivel a szegénység nemcsak egy szűk kisebbséget, hanem a magyar családok egyharmadát érinti, az ország nem engedheti meg magának, hogy lemondjon ezekről az emberekről. Ez ugyanis közép távon egyszerre vezet szociális és gazdasági katasztrófához.
A szélesebb rétegek számára kedvező gazdasági intézkedések mellett a Momentum programjának nagy erőssége, hogy 21. századi módszerekben gondolkodik, legyen szó energiapolitikáról, közlekedésről vagy vállalkozásösztönzésről.
És persze az oktatás és az egészségügy. A Fidesz által magára hagyott két ágazat, ami minden normálisan működő országban az állam két legfontosabb szolgáltatása kellene, hogy legyen állampolgárai felé. A Momentum programjában különösen ígéretesnek tartom, hogy nemcsak szavakban, hanem radikális intézkedések formájában (pl. tantárgyak helyett kimeneti követelmények; kiemelkedő autonómia a tanároknak és az iskoláknak) is behoznák a 21. század megoldásait a felnövekvő generációk fejlesztésébe – a jelenlegi 19. századi oktatási formák helyett.
Ami pedig az egészet hitelessé teszi: mindent kiszámoltak.
Nincsenek teljesíthetetlen ígéretek, miközben a leírtaknak megvannak a forrásai az ismert költségvetési adatok alapján. A 2002-2010-es időszak féktelen költekezésére visszagondolva megnyugtató, hogy a Fidesz hatalmát megtörni igyekvő generáció egy dologban osztja a Fidesz gondolkodását az ország irányításáról: a költségvetési fegyelem fenntartása és az államadósság csökkentése nem vita tárgya.
Kiábrándult Fidesz-szavazóként a harmadik érvem a Momentum mellett pedig az új politikai generáció morális tartása volt.
Ma Magyarországon a korrupció a rendszer működési alapelvévé vált, és egy Móricz regényeiből ismert, félfeudális oligarcharendszer irányítása alatt áll. Ennek a rendszernek a lebontása nem a törvények és az intézkedések szintjén, hanem a fejekben és a szívekben kezdődik. Olyan politikai generációra van szükség Magyarországon, aki példát mutat, de nem a lopásból, korrupcióból és kiskapuk kereséséből, hanem a tisztességes, becsületes és valódi teljesítményt felmutató viselkedésből. Én ezt a generációt találtam meg a Momentumban 2017-ben, és ennek reményében adom le a szavazatomat április 8-án.
Ha kormányváltás lesz, szükség lesz a Momentumra a kormányzó koalícióban, hogy józan, tiszta és friss ellensúlyát képezze a régi ellenzék pártjainak. Ha nem lesz kormányváltás, szükség lesz a Momentumra a Parlamentben, mert a Fidesz ellen kell végre egy kemény, hiteles és növekedni képes ellenzéki erő, aki nemcsak korlátozni képes a kormánypárt hatalmát, de a következő lehetséges alkalommal le is tudja váltani azt.
