Ma van a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Emlékezünk azokra a milliókra, akik elpusztultak a Gulágon és a szovjet börtönökben, elpusztultak a Holodomorban, a politikai okokból bekövetkezett (előidézett) ukrajnai éhínségben, azokra, akik a kínai kulturális forradalom áldozatai lettek, Kambodzsa vörös khmerek által kiirtott egyharmadára és a kommunizmus minden más halálos áldozatára. Például a munkásmozgalomnak azokra a nem-kommunista hőseire, akiket a spanyol polgárháborúban Franco ellen harcolva a szovjet titkosszolgálatok végeztek ki. Kerpel-Fronius Gábor írása.
1947-ben ezen a napon rabolták el a szovjetek Kovács Bélát, a kisgazdapárt főtitkárát. Azokra is emlékezünk tehát, akik nem haltak bele, csak hosszú éveket töltöttek munkatáborokban és börtönökben. Emlékezünk például a szociáldemokrata Karig Sárára, aki hosszú éveket töltött Vorkután, mert észlelte és megpróbálta leleplezni a kékcédulás választási csalásokat. (A Fekete Doboz által vele készített oral history interjú megrendítő élményem volt a rendszerváltás hajnalán.)
És emlékezünk azokra is, akik még csak börtönben sem voltak, egyszerűen csak megnyomorította az életüket, nem hagyta kiteljesedni a lehetőségeiket a brutális elnyomó vagy éppen bornírt rezsim.
Emlékezni kell ezen a napon arra, hogy a kommunizmus különböző válfajai generációk számára bírtak vonzerővel. Amire talán az volt a magyarázat, hogy az iparosodással megrendült a tradicionális közösségek összetartó ereje, s ebben a bizonytalanságban a kommunizmus az osztálynélküli igazságos társadalommal megváltástés jólétet ígért mindenkinek. Ez a vonzerő csábító lehetett, és sokan elsiklottak afölött, hogy ez mivel járhat elméletileg, és sokan évtizedeken át tagadták a nyilvánvalót: hogy mivel járt ez a gyakorlatban.
Most, amikor a kommunizmus áldozataira emlékezünk, fontos tudatosítani magunkban azt, hogy óvakodnunk kell azoktól is, akik a zászlójukra nem a szabadságot, hanem az antikommunizmust tűzik.
Mert a szabadsápártiságból szükségképpen következik az antikommunizmus, de az antikommunizmusból egyáltalán nem következik szükségszerűen a szabadságpártiság – elég, ha például Horthy fehérterroristáit hozzuk például.
Amikor a kommunizmus áldozataira emlékezünk, emlékezzünk arra is, hogy felelősségünk a kommunista múltunk feltárása. Ez a szaktörténészi munka hosszú évek óta folyik, kiváló és érdekes eredményekkel.
Követeljük, hogy ebbe a politika ne szóljon bele.
Viszont követeljük azt, hogy a politika tegyen hozzáférhetővé mindent, ami ennek a kutatómunkának az elvégzéséhez szükséges. És mindent, ami a közéletünkhöz szükséges. Követeljük például az ügynökakták hozzáférhetőségét, pontosabban az iratnyilvánosságot.
A múlt feltárásával tartozunk az áldozatoknak, a megértésével pedig magunknak és a jövőnknek.
