Az iskolai szexuális felvilágosításban résztvevő civil szervezetek nagyobb mértékű ellenőrzését sürgeti Dúró Dóra, a Mi Hazánk elnökhelyettese, aki szerint „kétes hátterű, szakmailag megkérdőjelezhető civil szervezetek bukkantak fel a köznevelési intézményekben”. A képviselő Facebook-oldalán nem is titkolja, hogy ezzel a kezdeményezéssel a homoszexualitással kapcsolatos felvilágosítást zárná ki az intézményekből. Király Anna írása.
A Mi Hazánk Mozgalomnak már nem ez az első homofób, a témával foglalkozó civil szervezeteket támadó megnyilvánulása. Február végén megjelent Dúró Dóra Facebook-oldalán egy videó, amin Budaházy Eddával közösen szerepelnek. Ebben arról értekeznek: milyen ártalmas, hogy akár olyan színdarabokat is láthatnak a fiatalok, amelyekben azonos nemű párok szerepelnek. Szerintük kifejezetten veszélyes a gyerekekre nézve, hogy fejlődésük során ilyen, „devianciákat” népszerűsítő ingerek érik őket, ezért betiltanák a „homoszexuális propagandát” az iskolákban. Korábban kijelentették, hogy nem engedélyeznék a Pride felvonulást sem, ha rajtuk múlna.
Ezekkel az előzményekkel jelent meg nemrég a hír, miszerint a Mi Hazánk a szexuális felvilágosításból is kiszorítaná az LMBT+ szervezeteket. Dúró szerint az általuk tartott foglalkozások az érzékenyítés álcája alatt valójában befolyásolni akarják a gyerekek szexuális fejlődését.
Érdekesség, hogy épp ezekben a napokban látott napvilágot a Háttér Társaság kutatása, ami az LMBT+ diákok helyzetét vizsgálja a közoktatásban. A kutatással világossá vált, amit eddig is sejthettünk: az iskolai zaklatás ezeknek a gyerekeknek a mindennapjaik részét képezi, amellyel sokszor a pedagógusok, szülők sem tudnak – vagy nem akarnak – mit kezdeni.
Vajon nem inkább ezekkel a problémákkal kellene foglalkoznunk, ahelyett, hogy még inkább démonizáljuk a homoszexualitást és minden információforrástól megfosztjuk a tanulókat? Mivel teszünk nagyobb kárt: ha heteroszexuális gyerekek is meghallgatnak egy beszélgetést arról, milyen ma Magyarországon melegnek lenni, vagy ha eltiltjuk az LMBT+ gyerekeket minden olyan találkozástól, ahol magukat láthatják viszont, ahol példát láthatnak arra, hogy nem heteroszexuálisként is lehet boldog, kiegyensúlyozott életet élni?
A kérdés természetesen költői – egy egészséges társadalomban mindenkinek joga van a boldog életre, ahogy nyilvánvaló az is, hogy a kevesebb információtól nem lesz kevesebb az LMBT+ ember, csak sokkal nagyobb szenvedésnek lesznek kitéve a közösség tagjai életük során.
A Háttér Társaság kutatásának közel ezer, 13 és 21 év közötti kitöltője az egyik legnagyobb problémájának a pedagógusok felkészületlenségét tartja. Nagy részük nem tudja, hogyan reagáljon a homofóbiából eredő zaklatásokra, így inkább nem mond semmit, hagyja, hogy a diákjai tovább kínlódjanak. Emellett azt is sokan említik, hogy segítene, ha párbeszéd alakulhatna ki az iskolában a témáról. Így az érintett diákok éreznék, hogy van kihez fordulniuk, ha valamilyen sérelem éri őket.
Pont ezek a területek azok, ahol a civil szervezetek segíteni tudnak az oktatási intézményeknek. Egy-egy ilyen foglalkozás során általában LMBT+ személyek látogatnak az iskolába, bemutatkoznak, elmondják, hogyan élik meg melegségüket, vagy transzneműségüket, és megválaszolják a diákokban felmerülő kérdéseket. Semmi más nem történik egy ilyen alkalom során, minthogy megmutatják: ők is csak emberek, élnek, szeretnek és nincsen okunk félni tőlük.
Személyes tapasztalataim vannak arról, milyen nehézzé teszi a kamaszéveket az ilyen jellegű információhiány. Hogy milyen érzés az, amikor először kapod magad azon, hogy „furcsa” gondolataid vannak és nincs kinek elmondanod. Hogy milyen egyedül érzed magad, mikor először sikerül megfogalmaznod az érzéseidet, mert sosem hallottad, hogy vannak ilyen emberek.
Öt évet töltöttem egy jóhírű egyházi gimnáziumban, ahol sosem esett szó az LMBT+ közösségről. A szexuális felvilágosítást hatodikban egy pap és egy hétgyerekes anyuka tartotta – a „két véglet”.
Tizenkét évesen melyikükhöz kellett volna tudnunk kapcsolódni?
Nagyjából tíz éves koromtól tizennyolc éves koromig teljesen elveszve éreztem magam. Mivel még magam előtt sem vállaltam fel melegségemet, emiatt pont nem bántottak az említett iskolában. De az, hogy társaimtól különbözőnek éreztem magamat, nem is segítette a beilleszkedésemet. Hosszú évekig meg voltam róla győződve, hogy velem valami nagyon nagy baj van, mert engem teljesen hidegen hagytak a fiú osztálytársaim, akikért mindenki más oda volt. Kérdéseket nem mertem feltenni senkinek, sőt, minél inkább körvonalazódott bennem, hogy mitől vagyok más, annál inkább rettegtem, hogy valaki rájön és próbáltam minél jobban elnyomni magamban.
Nem sikerült. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy az említett a gimnáziumban töltött öt évem mély depresszióban telt, a legeslegutolsó pillanatban kerültem másik iskolába – ami megkockáztatom, hogy az életemet mentette meg akkor. De még egy kiegyensúlyozott közegben is közel négy évbe telt, hogy egyáltalán a legjobb barátaimmal megosszam a sejtésemet, és annyira erős pánik uralkodott el rajtam az adott pillanatban, hogy a mai napig emlékszem minden részletére: hol álltam, mit mondtam, hogy csak súgni mertem a mellettem álló fülébe és őt kértem meg, hogy adja tovább a többieknek…
Tizenkilenc elmúltam, mire olyan társaságba kerültem, ahol rádöbbenhettem – nincs velem semmi baj. Nincs okom gyűlölni magamat. És én még a legszerencsésebbek közé tartozom, mert néhány évvel az első előbújásom után már teljesen önmagam lehetek a családom és a szélesebb környezetem előtt is. Sokan azonban addig sem jutnak el, hogy saját maguk elfogadják identitásukat, irányultságukat.
Dúró szerint, ha elfogadásra neveljük a gyerekeinket, azzal megnöveljük a lehetőségét annak, hogy homoszexuálissá váljanak. Az igazság az, hogy a szexualitás jóval összetettebb dolog ennél, és amíg a képviselő minden tudományos alap nélkül állítja, hogy külső hatásra megváltozhat valaki szexuális irányulsága – devianciának nevezve azt – nyilatkozata nem más, mint gyűlöletbeszéd. Szeretném emlékeztetni rá, hogy mikor Oroszországban hoztak hasonlóan kirekesztő törvényt, azt az Emberi Jogok Európai Bírósága egyértelműen elítélte, mert nem csak az LMBT+ közösség szabadságának korlátozását jelentette, hanem a többség számára elfogadhatóvá tette a homofóbiát is. Ez a demokratikus értékekkel összeférhetetlen.
Egy ilyen törvénynek beláthatatlan következményei lehetnek az LMBT+ fiatalokra nézve. Egy amúgy is sérülékeny csoportot megbélyegezni, megtagadni tőlük minden információt és támogatást, eltörölni a számukra biztonságos helyeket, elhitetni velük, hogy a társadalom nem kér belőlük, nem csak mentálisan teheti őket tönkre, de fizikálisan is veszélybe sodorja őket. Az ellenük való erőszakos fellépésre buzdíthatja a társadalmat.
Az is erőteljes csúsztatás, hogy a „homoszexualitás népszerűsítésének” elterjedése miatt csökkenne a népesség. Az nem vitatható, hogy a népességfogyás ma Magyarországon elképesztő méreteket ölt, de Dúró kijelentése, miszerint ez az LMBT+ emberek miatt volna, alapvetően téves.
A KSH adatai szerint a tavalyi év során 89800 gyermek született, ám ennél 41300 fővel több ember halt meg. Ez a szám a születéseknek körülbelül 45%-a, illetve a teljes ország 0,42%-a. Elég könnyen kiszámolható, hogy ezt a nagy arányú és régóta fennálló csökkenést egy körülbelül 4-5%-os csoport képtelen generálni. A népességfogyás egy általános probléma, amely számos komplex folyamatból ered. Egy kisebbségre rátolni nem csak, hogy hibás, de a társadalomra nézve nagyon káros is – jó eséllyel megnöveli az akár fizikai atrocitások esélyét a közösséggel szemben mind az online térben, vagy akár az utcán, ha az elkövetők a politika által legitimálva érzik gyűlöletüket. Láttunk már példát a történelemben arra, mi történik, ha mindenért egy kis csoportot hibáztatunk anélkül, hogy azt alá tudnánk támasztani.
Dúró Dóra attól retteg, hogy lelkileg sérülnek a kamaszok, ha ezekkel a témákkal találkoznak az iskolában. De vajon belegondolt-e abba, mit élnek át azok a gyerekek, akik mindenhonnan azt hallják, a szüleiktől, a tanáraiktól és diáktársaiktól, hogy azonos neműt szeretni bűn, valami gusztustalan torzulás?
Többezer gyerek nő fel úgy, hogy gyűlöli önmagát, mert az homoszexualitás legfeljebb negatív kontextusban merül fel a környezetükben. Bizonyítottan az LMBT+ fiatalok körében a legmagasabb a depresszióra való hajlam és az öngyilkossági arány. Nem a legnagyobb képmutatás-e őket azzal az érvvel megfosztani az információktól és az elfogadó közegtől, hogy a mentális egészségüket, egészséges fejlődésüket védjük?
Egy biztonságos, elfogadó közösség minden túlzás nélkül megmentheti az életét ezeknek a gyerekeknek – ezért van óriási felelősségük nem csak a szülőknek, de a pedagógusoknak és ezért van szükségük minden segítségre, hogy helyén tudják kezelni a témát, amiben pont a Dúró által kitiltani kívánt civil szervezetek tudják a leginkább támogatni az iskolákat.
Milyen jövőt kínál a Momentum?
A Momentum egy olyan társadalmat képzel el a jövőben, amelyben nem bélyegzünk meg és dobunk el bizonyos csoportokat csak azért, mert nem értjük őket, hanem amelyben elfogadásra és egészséges egymás mellett élésre törekszenek a közösségek és az egyes emberek egyaránt. Egy olyan jövőért dolgozunk, ahol mindenkinek joga van kiegyensúlyozott, boldog életet élni, amíg másoknak nem okoz kárt. Egy olyan társadalmat szeretnénk létrehozni, melyhez mindenki hozzájárulhat tudásával és tapasztalataival, melyben a közös gondolkodás és egymás megértése a cél, és ahol nem számít tabunak az, ami elsőre ijesztőnek tűnik. Mert külön-külön gyengék vagyunk… csak együtt lehetünk erősek.
Számomra ijesztő, hogy nem tanulva a történelemből megint (még mindig?) ott tartunk, hogy törvényeket írunk egyes kisebbségek ellen, deviánsnak kiáltunk ki embereket olyan tulajdonságaik miatt, melyekre semmilyen befolyásuk nincs.
Az LMBT+ emberek vagy megtanulják elfogadni magukat és élik az életüket, mint mindenki más: tanulnak, dolgoznak, szerelmesek lesznek, családot alapítanak, esetleg az élet más fontos területein törekszenek kiteljesedésre, vagy örök öngyűlöletre kárhoztatva magukba zárkóznak és nem, hogy boldogok nem lesznek, de a társadalom hasznos tagjaivá sem képesek válni belső vívódásaik miatt.
Milyen jövőt kívánunk a gyerekeinknek? Milyen felnőtteket szeretnénk nevelni? Másoktól rettegő, utálattal teli, szűklátókörű, frusztrált, vagy nyitott, saját tapasztalatai alapján megalapozott világképet kialakítani képes, másokhoz szeretettel és megérteni akarással forduló embereket? Én az utóbbira szavazok.
Király Anna
