Donáth Anna a Magyarország előtt álló kihívásokról szóló, 2023. február 4-én elhangzott beszédének teljes szövege.
Szevasztok!
Jó újra itt lenni köztetek. Köszöntök mindenkit, akik itt vagytok élőben, és persze azokat is, akik online követnek minket.
Az elmúlt hónapokban egyáltalán nem vettem részt aktívan a politikai életben. Mert aktívan egy egészen más életben vettem részt. Az élet egyik legaktívabb részében: világra hoztam a gyermekemet.
Iszonyatosan megküzdöttünk az első pillanatért. Azóta is nagyon aktívan csapatépítünk. Tudjátok ti is pontosan, hogy milyen fontos és nélkülözhetetlen egy közösség életében a csapatépítés.
Azért az elmúlt hónapokban persze valamennyire követtem, mi történik az országban. Itt élek. És akarva-akaratlanul is szembejött velem a valóság. De az elmúlt hónapok legfontosabb feladata az volt, hogy megéljem az anyaságomat. És mégis most itt állok előttetek. Itt állok, mert másként nem tehetek, ahogy Luther mondta.
Nem hiszek a véletlenekben. Van olyan, hogy szembejön a valóság, és nem tudod… de nem is akarod kikerülni. És felgyorsulnak körülötted az események. Mert valahányszor a kisfiam szemébe nézek, az jut eszembe, hogy ő is itt fog felnőni. Magyarországon. Az jut eszembe, hogy milyen jövő vár rá. 10, 20 vagy 30 év múlva.
Ha csak abból indulok ki, hogy mi történt 12 évig ebben az országban, hogy milyen keserű folyamatok zajlanak a világban – akkor végtelenül szomorú leszek. A kiábrándultságot, a szorongást én is napi szinten érzem. És a gyermekem születése óta ez minden eddiginél jobban felkavar. Szorongunk. A szorongásunk pedig április harmadikán és hát azóta is, csak tovább nőtt.
Emlékszem arra az estére. Rohadt hideg volt. Fagy volt. És nem csak meteorológiai értelemben. Megfagytunk. Befagytunk. Lefagytunk. De fel kellett menni arra a színpadra. Mert a szemetekbe kellett néznem. Akkor azt mondtam:
„Túlságosan fiatalok vagyunk ahhoz, hogy engedjük, hogy ellopják a jövőnket. Sokkal nagyobb a felelősségünk most, mint akár tegnap, vagy egy hónappal ezelőtt. Sokkal nagyobb ma. Most.“
És biztos vagyok benne, hogy ezzel ti is így vagytok. És még sokmillióan ebben az országban.
A mi dolgunk, a mi generációnk feladata, hogy végre megállítsuk ezt az ámokfutást. Amit ma magyar politikának hívnak. Hiszen érezzük mindannyian, hogy hiába is próbálunk elvonatkoztatni a magyar közélettől, hiába próbáljuk csak “élni az életünket”, csak még súlyosabb, még nagyobb szorongást kiváltó problémákba futunk bele. Annyi mindentől szorongunk és szoronghatunk, hogy nem tartom kizártnak: utólag erre az időszakra majd úgy fognak hivatkozni, mint a szorongás évtizedeire. Mert én azt érzem, hogy a szorongás évtizedeit éljük…
30 évvel ezelőtt a szüleink optimistán tekintettek a jövőbe. Ehhez képest ma… mi, akiknek ez az optimista jövő volt ígérve, egyre reménytelenebbnek látjuk a jelent, és egyre kilátástalanabbnak a jövőt.
A rendszerváltás óta politikát csinálók legnagyobb vétsége, tragikus vétsége, Magyarország tragédiája, hogy nem vitték végig a rendszerváltást. Csak papíron. Mert mondjuk ki, hogy személyeskedéssel telt az elmúlt 30 év. Politikai személyeskedéssel. A kicsinyeskedésre, az egymással való leszámolásra ment el az energia. Nem pedig egy erős demokrácia felépítésére. Erős demokrácia felépítése helyett magukat erősnek gondoló emberek estek egymásnak. Tették tönkre egymást. A mi életünket. És sajnos Magyarországot.
Az én nemzedékem nem engedheti meg, hogy ezt a mintát követve ugyanabba a kútba essen bele. De akkor mit tehetünk? Biztos, hogy valami mást. Nagyon mást.
Nagyon mást. Mint amit, akár mi is… csináltunk eddig. Fiatal anyaként, pár lépéssel messzebbről szemlélve a politikát minden korábbinál világosabbá vált számomra: nemcsak hogy mást, radikálisan mást kell csinálnunk, mint az elmúlt évtizedekben.
Ehhez le kell szállnunk a régi ellenzéki vonatról. Magunk mögött kell hagynunk azokat a berögzött mintákat, amik máshoz nem vezetnek, mint újabb és újabb kétharmadhoz.
Ha felismertük, hogy Magyarország azért tart itt, mert szemfényvesztők hazugsággal etettek és etetnek minket,akkor azt is fel kell ismernünk, hogy a megszokott politikai beidegződésekkel, manírokkal, mi, az ellenzék is csak a probléma része maradunk.
Még azokat az alapigazságokat sem merjük néha kimondani, amik mindenki számára nyilvánvalóak. Miért nem? Mert félünk, hogy elveszítjük a szavazóinkat? Az igazsággal és az őszinteséggel nem a szavazóinkat veszítjük el, hanem a hitelességünket szerezhetnénk vissza. Nem holnap, nem rövidtávon, de a maratont… így lehet megnyerni.
Ki kell mondani, hogy azzal, amit az ellenzék 2010 óta csinál, nemhogy nem fogjuk leváltani a Fideszt, nemhogy nem fogjuk befejezni a rendszerváltást, a végén még mi magunk sem fogunk tudni kitörni az Orbán-rendszer logikájából.
De mondjuk ki azt is: a politikában nincs messiás. Abban a politikában, amiben én hiszek, abban munka van. Abban a politikában őszinteség van. Az önjelölt megváltók castingja helyett dolgozni kell. El kell végezni a munkát. El kell kezdeni a munkát.
Ne várjatok csodákat a politikusoktól. Sem tőlem, sem mástól. Ne csodákat, munkát várjatok. Őszinteséget várjatok. Ha egy politikus csodát ígér, ne higgyetek neki. Aki ma ellenzéki szereplőként azonnali nagy eredményeket ígér, az nem őszinte veletek. Aki pedig a magyar kormány idő előtti leváltását ígérgeti: az hazudik. Reggel, éjjel meg este.
Az az ellenzék, amelyik tét nélküli ígérgetéssel próbálja túllicitálni a kormány populista szólamait, aki kárörvend az ország nehézségein, és ebből számít politikai haszonra, az ugyanazt csinálja, mint ez a kormány. Aki pedig ugyanazt csinálja mint eddig, az ugyanoda is jut.
Minden rosszindulat nélkül: az őrültség nem más, mint ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen.
Az ellenzék dolga nem lehet csak az, hogy az ellentettjét mondja annak, amit a kormány állít. A látszatok, a látszattevékenységek nem hoznak igazi változást. Ki kell menni a fényre. Vállalni kell magunkat, mert a hűs árnyékból nem lehet kormányt buktatni.
Úgy tűnt, hogy április 3. után ezt mindenki megértette. Majdnem mindenki. És hát mondjuk ki azt is, hogy mi momentumosok sem csináltunk jól mindent. Az ellenzéki politika kudarca nem kizárólag mások hibája.
Persze ki-ki érezheti úgy, hogy mindent megpróbált. Sőt, csináltunk sok mindent. Csak a kutya nem vette észre. A politikában pedig az a munka számít, ami mások számára is látható.
Bár a kényszer szülte, ez tény. A választási rendszer adta kényszer. Be kell látnunk, és ki is kell tudnunk mondani: letértünk az eredeti utunkról. Mi, momentumosok is azt gondoltuk, hogy a kormányváltás annyira fontos, hogy ezért kompromisszumokat is hajlandóak vagyunk kötni. Utólag persze kiderült, hogy belementünk rossz kompromisszumokba is. Ezt is be kell látnunk. Ezt is ki kell mondanunk.
Az ellenzéki egység megőrzését sokszor fontosabbnak tartottuk az igazságainknál. Nem álltunk ki elég keményen az értékeink mellett, amikor ki kellett volna. Nem vállaltuk fel azokat a konfliktusokat, amiket fel kellett volna. Ezt is be kell látnunk. Ezt is ki kell mondanunk.
Elsodortak minket a magyar ellenzéki politika rossz beidegződései. Most pedig le vagyunk blokkolva, és nem tudunk kiszakadni a választási vereség utáni szorongásból. Ezt is be kell látnunk. Ezt is ki kell mondanunk.
De április 3. legalább azt megmutatta: ezt a rendszert egy színtelen-szagtalan, legkisebb közös nevezőre építő, sokszereplős összefogással nem lehet leváltani. Ha ezen az úton megyünk tovább, annak újra és újra kétharmad lesz a vége. És nemhogy nem váltjuk le a rendszert, hanem még legitimáljuk is azt. Segítve ezzel az életben maradását. Elodázva ezzel azt, ami szükségszerű. Ami elkerülhetetlen. A bukását.
Hiszen egy valami biztos: Ennek. A. Rendszernek. Is. Vége. Lesz.
Ahogy a Horthy-korszaknak is vége lett. Ahogy a Rákosi-korszaknak is vége lett. Ahogy a Kádár-korszaknak is vége lett. Ennek is vége lesz. Mi pedig itt leszünk. Készek leszünk, felkészültek leszünk, hogy egy új útra vezessük Magyarországot.
Az igazi demokrácia útjára. Képesek vagyunk. És képesek leszünk rá.
Ennek a rendszernek vége lesz, mert hazugságokra épült.
– Hazugság az unortodox „gazdasági csoda”.
– Hazugság a rezsicsökkentés.
– Hazugság a nemzeti tőkésosztály építése.
– Hazugság az árstop.
– Hazugság a demográfiai fordulat.
– Hazugság az ország megvédése.
– És hazugság a Nyugat hanyatlása.
Ez a korszak mindenképp ott lesz a történelemkönyvekben. Na, nem mint a ‘Nemzeti Együttműködés Rendszere’. Hanem mint a hazugság rendszere. És minden, ami hazugságra épül, egyszer összeomlik.
Ennek a rendszernek nincsenek alapjai. Se erkölcsi, se gazdasági értelemben.
De ahogy ‘88-ban sem tudta megmondani senki, hogy mikor omlik össze a fennálló világrend, úgy most sem tagadhatjuk el. Nem tudjuk, hogy mikor, hogy hogyan lesz vége. Csak azt tudjuk, hogy hazugságokra épül, ezért össze fog omlani. Csak azt tudjuk, hogy minél erőszakosabb, minél többet akar leuralni, minél több emberben akar félelmet kelteni – annál biztosabb, hogy össze fog omlani.
Ezért nekünk most arra kell készülnünk, hogy mi legyen a rendszer bukása után. És éppen ez vezet közelebb minket a rendszer leváltásához. Így teremthetünk ugyanis választói többséget a politikánk mögé.
Nem az öncélú orbánozás, nem a messiásvárás, és nem is a felelőtlen ígérgetés váltja le a kormányt. Az ellenzék akkor válik képessé a rendszer leváltására, ha hiteles jövőképet mutat a rendszer utáni időkre készülve.
Ebből – számomra – három fő feladat következik.
Az első, amit meg kell tennünk, és ami talán a legfontosabb. Egyszerűnek tűnik, de mégsem egyszerű. Másképp kell bánnunk egymással. Másképp kell viszonyulnunk egymáshoz.
Persze, könnyű azt mondani, hogy legyünk szolidárisak egymással. A politikában ezt mindenki a zászlajára tűzi. Mindenki szeret dobálózni ezzel a szóval. És mégsem történik semmi. A politikai gyűlölködés, a politikai önzés a hétköznapok részévé vált. És ez elsősorban a politikusok felelőssége. Azoké a politikusoké, akik megosztottak minket, akik gyűlöletet keltenek. Akik a közbeszéd részévé tették, hogy az, aki tőlük eltérően, másképp gondolkodik, az ellenség. És a politikusoké, akik szerint a te hibád, ha rossz helyzetbe kerülsz. És ha túl akarsz élni, neked kell kimászni onnan.
Együttérzés, megbecsülés, segítségnyújtás. Egy váll, amire mindenki támaszkodhat. Enélkül nincs működő társadalom, nincs jólét és nincs biztonság. És ebben nekünk, politikusoknak kell először példát mutatnunk.
„Azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen” – ezt mondta Göncz Árpád. És a szavai ma pont olyan aktuálisak, mint amikor mondta. A rendszerváltáskor. Akkor, a kilencvenes évek elején. És mégsem ez alapján cselekszik a politika.
Minél nehezebb valakinek a sorsa, annál több együttérzéssel kell felé fordulnunk. Annál inkább számíthat a segítségünkre. Nem elítélni, megítélni, hanem megérteni kell az embereket. Az éhbérért dolgozó tanárokat. A saját lakás esélye nélkül hónapról-hónapra élő huszonéveseket. A szülőt, aki egyéni fejlesztést igénylő gyermekének nem talál óvodát-iskolát. Az átlagnyugdíjból megélni próbáló időseket. A gyermekét egyedül nevelő anyákat vagy apákat.
A segítségre szorulóknak nem kioktatásra, hanem emberséges bánásmódra van szükségük. Az első és legfontosabb feladatunk ez. Az első és legfontosabb feladatunk: az emberség. Hogy mi akkor is segítsünk egymásnak, ha az állam nem segít. Az állami bánásmódot ma még nem tudjuk megváltoztatni. De azon tudunk változtatni, hogy mi miképpen bánunk egymással! Ebben akarunk mi, momentumosok példát mutatni. Ebben kell nekünk példát mutatnunk.
Az ország ezekben a súlyos időkben is számíthat ránk: idén a Momentum közössége számtalan olyan kezdeményezés mögé áll be, ahol ma még rendszerszintű változást elérni nem lehet, de segíteni igen. Segítünk önkéntes munkával, szakértelemmel és a nyilvánosság erejével, segítünk adományokkal, a szolidaritás hétköznapi cselekedeteivel. Példát mutatunk, és kiállunk azon civil szervezetek és bátor, elkötelezett kisemberek mellett is, akik ugyanezt teszik már évek óta ellenszélben. Állami segítség híján sokak rideg közönyétől vagy épp utálkozásától kísérve.
Bajban lehet legjobban megismerni valakinek a természetét. És most baj van. Mutassuk meg, hogy kik vagyunk. Mutassuk meg, hogy mindenekelőtt emberek vagyunk.
A második feladat, hogy egy új szövetséget, egy igazi, bizalommal és tartalommal teli szövetséget kössenek egymással a politikusok és a civilek. Időről időre ugyanis eluralkodik az a gondolat, hogy minden, ami civil, az jó, és minden, ami politika, az rossz. Hogy majd nem a politikus, hanem a civilek váltanak kormányt. Hogy aki valamilyen párt tagja, az automatikusan a probléma része.
De be kell látnunk: soha nem lesz kedvünkre való ez az ország, ha a szabad Magyarország ideáját őrző civil társadalom elutasítja a politikai segítséget. Soha nem lesz kedvünkre való ez az ország, ha az értelmiség, a tudományos és művészeti élet tagjai, a hétköznapi emberek nem vesznek részt a jövőnk megtervezésében.
Új útra csak együtt tudjuk vezetni Magyarországot. Pártok és civilek közösen.
A harmadik feladatunk, hogy közösen megtervezzük azt a Magyarországot, ahol holnap és holnapután is élni szeretnénk. Mert amikor ez a rendszer összedől… és össze fog dőlni, mert hazugságokra épül, akkor kész megoldásokkal kell előállnunk. Meg kell mutatnunk, hogy mi fog következni. Meg kell mutatnunk az embereknek, hogy ha minket választanak, akkor pontosan mit várhatnak, hogy milyen útra fogjuk vezetni Magyarországot.
A legfontosabb: erős vezető helyett erős demokráciára és erős demokratikus szervezetekre van szükség Magyarországon.
Új útra kell vezetnünk Magyarországot. Ehhez pedig ki kell lépnünk abból az ellenzéki hazugságspirálból, hogy mindent a kormányhoz és annak bukásához mérünk. Ki kell lépnünk abból, hogy a jövő kérdéseivel majd akkor foglalkozunk, ha kormányra kerültünk. Nem! A jövő kérdéseivel most kell foglalkoznunk.
Ha kormányra kerültünk, akkor már az ezekre adott válaszokat kell megvalósítanunk. Ez így logikus, és nem fordítva! Akkor van esélyünk elnyerni a választók többségének bizalmát, ha hajlandóak vagyunk őszintén beszélni a Magyarország előtt álló legfontosabb megpróbáltatásokról. És képesek vagyunk válaszokat is adni rájuk. 5, 10 vagy akár 30 évre előre tekintve is.
Nem egyedül, hanem mindazokkal szövetségben, akiknek a jövőjéről beszélünk. Szövetségben az országgal. Új szövetségben az országgal.
Ez a jövő számos kihívást, nehéz, megoldandó problémát tartogat nekünk. Ezek a kihívások már most is problémát jelentenek.
Magyarország azért is küzd válsággal most, mert az elmúlt évtizedekben a politikusok mindig a rövidtávval foglalkoztak.
Felélték a jövőnket. Három területen ez különösen húsbavágó.
Az elsőhöz elég az utcára tekintenünk: tanárok, diákok, szülők nem másért küzdenek, mint emberséges körülményekért, amiben tanulni és tanítani lehet. A megbecsülésért. A jövőnkért. A nemzet erejéért. Mert egy nemzet erejét a tudásteremtő képessége adja. Hogy milyen tudást, hogy milyen készségeket tud adni a gyermekeinknek.
Magyarország ma szinte minden oktatási mutatóban a fejlett világ sereghajtói között kullog. Ami azért is szomorú, mert ez bebetonozza a társadalmi viszonyokat. Mert aki szegénynek születik, az szegény marad. Aki kilátástalanságba születik, annak esélye sincs kitörnie ebből. Esélyteremtő oktatást kell építenünk. És minél később látunk neki a feladatnak, annál nehezebb lesz. Ezért kell őszintén beszélnünk az oktatásról is.
Azt szeretném, hogy a fiam egy olyan országban élhessen, amelyben a tanár a társadalom egyik legmegbecsültebb tagja. Anyagi értelemben is. Mert olyan nincs, hogy erre nincs pénz. Pontosan láttuk az elmúlt 12 évben, hogy arra van pénz, amire van politikai akarat. Ha az oktatásra nem szánnak pénzt… az azt jelenti, hogy a magyar jövőre nem szánnak pénzt.
A tudásba, az emberbe kell beruháznunk, nem betonba, vagy az udvartartásba. Ugyanis az esélyteremtő oktatás új gazdaságot is hoz. Ez a magyar jövő előtt álló második kihívás.
A régi gazdaság eredményeit ugyanis mindenki látja. És a legtöbben a bőrükön is érzik. A boltok polcain, az árcédulákon, a rezsiszámlán. Laposabb pénztárca, üresebb bevásárlókosár, húsmentes hétköznapok. Luxus lett a sajt és a kávé.
Már nem csak a legkiszolgáltatottabbak félnek a holnaptól. Akik tegnap még szerény anyagi biztonságban érezhették magukat, ők is szoronganak. Szoronganak, nehogy elromoljon a gázkazán vagy a hűtőgép. Családok számolgatják, van-e miből nyaralni menni. Fiatalok élnek kényszerűségből mamahotelben vagy költöznek össze a barátaikkal, mert egyedül már nem futja az albérletre. Közben eljutottunk oda, hogy a sokáig lesajnált Romániában is magasabbak a fizetések és az életszínvonal, mint nálunk.
A kormány 12 éve munkaalapú gazdaságot hirdetett. És mondjuk ki az igazságot: ebben sikeresek is voltak. Lettek munkahelyek. De nagy árat fizettünk érte.
Mert persze munka van. Csak a munka megbecsülése nincs. Fizetés nincs. Megélhetés nincs. A magyar ember sokat dolgozik, de keveset keres. Ez lett a munkaalapú gazdaságuk eredménye.
Ezért munkaalapú gazdaság helyett emberközpontú gazdaságra van szükség. Hogy Magyarország ne a rossz munkák és a rossz fizetések hazája legyen, hanem a megbecsülésé. A tudásé. Ma ugyanis olyan világot élünk, ahol ha tudás van, minden van: jó munka, jó fizetés, jó élet. Ahol viszont nincs tudás, ott csak kiszolgáltatottságot, alacsony fizetést és máról holnapra élést találunk. A régi gazdaság teljes megyéket… bocsánat, vármegyéket, térségeket és társadalmi csoportokat hagyott az út szélén. Az új gazdaságban mindenkit magunkkal kell vinnünk, és mindenkinek helyet kell találnunk.
Mert a magyar jövő előtt álló harmadik kihívás mindenkit érint, és a megoldáshoz is mindannyiunkra szükség lesz. Ennek a kihívásnak a kezelésében mérettetik meg a mi generációnk a történelem szemében.
A klímaváltozás már itt van velünk. Mindannyian érezzük, kezdve a nyári tikkasztó hőségtől egészen addig, hogy a havat gyermekeink lassan már csak a mesékből ismerik. A klímaváltozás olyan kihívás, amely megköveteli, hogy köré szervezzük a politikánkat. A klímaváltozás olyan kihívás, amely megköveteli, hogy minden politikai erő zöld legyen. Akkor is, ha progresszív – mert a jövőnk múlik rajta. Akkor is, ha konzervatív – mert a teremtett környezetünk megóvásáról van szó.
De ne legyünk naivak. Egy nemzetnek egyedül kevés esélye van a klímakatasztrófa elkerülésére. Ez persze nem jelenti azt, hogy tétlenül kell végignéznünk. Hiszen az Európai Unió tagjaként igenis van ráhatásunk a klímaváltozás elleni küzdelemre.
Élére kell állnunk ezeknek a törekvéseknek, utat mutatva, mindenkit noszogatva, hiszen hazánk különösen érintett.
De nem elég csak a klímaváltozás negatív hatásaira felhívni a figyelmet. Akkor lesz sikeres a klímaváltozás elleni harc, ha optimisták tudunk maradni. És minden rossz hír ellenére van ok optimistának lenni.
Ahogy telik az idő, egyre inkább megéri majd zöld technológiákba fektetni, egyre inkább megéri majd zöldenergiát használni – és ha küzdelmesen is, de teljesen reális, hogy 2050-re Európa végre klímasemlegessé váljon. Az a minimum, hogy Magyarország is megtegye a szükséges lépéseket. Ugyanis a klímaváltozásból nem tudunk kimaradni. A klímaváltozás elől nem tudunk elmenekülni. Nincs hova.
Klímavédelem nélkül nincs jó oktatás, nincs működő gazdaság, nincs semmi – helyette háborúk, menekülthullám, társadalmi feszültségek és élelmiszerhiány vár ránk. Ezért ez generációnk legnagyobb kihívása.
A baj tehát még annál is sokkal nagyobb mint, hogy ki kormányozza Magyarországot. Hát persze az sem kicsi. A baj sajnos világméretű. Ezért a szorongásunk sem magyarázható csak a magyarországi politikai folyamatokkal.
Ahhoz, hogy cselekvő polgárrá váljunk, fel kell tudnunk ismerni, hogy kitől és mitől félünk.
Persze, ezt könnyű mondani. Tudom. Hiszen sokszor tehetetlennek érezzük magunkat. És ez iszonyatosan dühít.
Hogy hiába akarunk változtatni, mégse sikerül. Pedig lenne miért cselekednünk a világ színpadán is.
– Oroszország háborús agresszor,
– Európa nem tud kiszakadni az Egyesült Államok árnyékából,
– egyre több országban diadalmaskodnak a szemfényvesztő populisták,
– a világpolitikában pedig egyre agresszívebb Kína, és az azt vezető Kínai Kommunista Párt, amely megkérdőjelezi mindazt, amiben a szabadságszerető ember hisz.
És ami a legszomorúbb: most úgy tűnik, a világ országai újra egymást ellenségnek tekintő tömbökbe tömörülnek.
Egyik oldalon állnak belső kihívásaikkal a nyugati államok és a szövetségeseik. A másik oldalon pedig a totális államot építő Kína, Oroszország és társaik. Emellett nem mehetünk el szó nélkül. A tömbösödésnek ugyanis Magyarország számára van néhány fontos következménye.
Először is világosan tudnunk kell, hogy hol állunk. Ki kell mondanunk: a mi helyünk a nyugati oldalon van. A szabadság oldalán van. A demokrácia oldalán van. A liberális demokrácia oldalán van.
Az egyértelmű nyugati elköteleződés azonban nem jelentheti azt, hogy ne kritizálhatnánk a nyugati intézményeket. Hogy ne kritizálhatnánk a nyugati hatalmak működését. Hogy zokszó nélkül átvennénk a nyugati modelleket. Hiszen azt is látnunk kell, hogy az elmúlt évtizedekben a Nyugat sem őrizte meg érintetlenségét. A Nyugat sem teljesített tökéletesen.
Ami Nyugaton korábban jólétet hozott és tömegeket emelt ki a nyomorból, az most eszméletlen vagyoni különbségeket teremt szerte a világban. A gazdagok gazdagabbá, a szegények szegényebbé válnak. Nincs ez így rendben. Ezt érezzük mindannyian.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy Európa alapvető értékeit nekünk meg kellene kérdőjeleznünk. Szabadság. Szolidaritás. Demokrácia. Liberális demokrácia. Ezek a mi értékeink. Továbbra is. Változatlanul. Olyan úton akarunk járni, amit ezek az értékek világítanak meg.
Észre kell vennünk: korunk populistái azt akarják, hogy adjuk fel a szabadságunkat, nyugodjunk bele az uram-bátyám világukba. Cserébe a biztonság hamis illúzióját árulják. Ez az ő egyszerű, érthető ajánlatuk. Mert el akarják terelni a figyelmünket az igazi problémákról. Ezért mantrázzák a mondvacsinált ellenségeiket évtizedek óta. Hogy legyen kitől féljünk. Hogy legyen kit gyűlöljünk.
És gyűlölködünk. És félünk. A populista mantra célba ért.
Ezt kell legyőzni. A populista mantrát. És ezt csak őszinteséggel, csak igazsággal lehet legyőzni. Ami nem félelmet és gyűlöletet, hanem társadalmi nyugalmat, a nyugodt élet kereteit kínálja mindenkinek.
És ha már nyugodt élet: nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy Magyarország jelenleg ennek a nyugati tömbnek földrajzilag a szélén található. És a szomszédunkban háború zajlik.
Létfontosságú hazánk számára, hogy a szomszédunkban béke legyen. Hogy Ukrajna megnyerje honvédő háborúját. Elsődleges nemzeti érdekünk, hogy tőlünk keletre egy Nyugattal szövetséges Ukrajna legyen, nem pedig egy orosz bábállam. Nemzeti érdekünk az is, hogy a Nyugat megértesse Oroszországgal: súlyos következményei vannak egy szuverén állam lerohanásának. Nekünk csak az erős, nyugati szövetségi rendszer egyenrangú tagjaként van esélyünk megküzdeni az előttünk álló legnagyobb kihívásokkal. Csak így van esélyünk egyszer végre a győztesek oldalára kerülni.
Csak akkor lehetünk sikeresek, ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, és kiváltképpen egymáshoz. Ha kimondjuk az igazságot. Akkor is, ha népszerűtlen. Akkor is, ha torokszorító.
Én erre vállalkozom.
Nem ígérek könnyű megfejtéseket. Nem ígérek gyors győzelmeket. Nem ígérem, hogy holnapra megforgatjuk a világot és kormányt váltunk. Sem azt, hogy holnaputánra minden célunkat megvalósítjuk.
De egyet ígérek. Én őszinte leszek hozzátok.
Akkor is, ha ez nem szerez mindig örömet, sem népszerűséget. Rengeteg csontváz lehet a szekrényben. És rengeteg probléma lett a szőnyeg alá söpörve. Rengeteg hazugság, félig kimondott igazság mérgezi a közéletünket. Jobbról is, és balról is. Amik mellett mi nem mehetünk el némán.
Dolgozzunk együtt a holnap Magyarországán! Minél reménytelenebbnek tűnik, annál inkább. Mert nem elsősorban a siker, hanem az áldozatos, kemény munka fog igazolni minket.
Ez a mostani rendszer arra épít, hogy te, te, te, te és én, és mi valamennyien, akik mást akarunk, tehetetlenné váljunk. Bizalom és reményt vesztett emberekké, akik képtelenek változtatni sorsukon.
De nem leszünk tehetetlenek. Nem vagyunk tehetetlenek. Azért vagyunk itt, hogy veletek együtt bebizonyítsuk, hogy létezik az emberséges Magyarország. Az a Magyarország, ahol mindenki élni szeretne. Mert végső soron mindannyian közösen osztozunk ezen a hazán. És nem feledkezhetünk meg arról, hogy elsősorban mindannyian emberek vagyunk.
Nekünk nem legyőznünk kell a velünk egyet nem értőket, hanem együtt kell közös jövőt építenünk.
Mert az igazság a mi oldalunkon áll.
Vezessük új útra Magyarországot!
