Nemrég a „Dedikálj írónak!” új mozgalmam keretében Tompa Andreával és egy közös barátunkkal gyűjtöttem aláírásokat az Európai Ügyészséghez való csatlakozásért a Lehel téri aluljáróban. Nagyon jó élmény volt, és az jut az eszembe, hogy az elmúlt napokban többször akadtam ki nagyon az ismerőseim facebook-posztjain.
Konkrétan kétféle dolgon: az egyik, amikor általam nagyon kedvelt és tisztelt emberek a százezredik, és szokás szerint napi tucatnyi nerrel és orbánisztánnal kapcsolatos jobb-rosszabb poénjaik egyikét eresztik meg. Időnként megjegyzem ilyenkor kommentben, hogy „Mi változik ettől?”, „Nem lenne értelmesebb valami ténylegeset csinálni ehelyett a nyilvánvalóan sehova nem vezető pótcselekvés helyett?”
Kerpel-Fornius Gábor írása
Ilyenkor persze mindig megkapom, hogy „a humor fegyver”. Ebben tán van valami. Meg azt is, hogy „de legalább még le merem írni a kritikus véleményemet, az is formálja mások véleményét.” Ebben is van valami, és nekem is szokták mondani barátaim, hogy szokták olvasni a posztjaimat, tetszik nekik, de like-olni nem merik, mert a munkájuk, stb. Ettől mindig elszörnyedek, nyilván együtt érzek, de azért mégiscsak azt gondolom, hogy hát baszki: nem ezen kéne változtatni?
A másik dolog az, amikor szintén okos emberek azokat, akik politikai véleményt megfogalmaznak, netán a politikai cselekvés mezejére lépnek, végletes erkölcsi jellegű kinyilatkoztatásokkal ítélnek el facebook-posztokban.
Ezzel három bajom van: egyrészt komoly politológusok is vitatkoznak azon, hogy demokráciában (ezen azért nem), autokráciában, hibrid rezsimben vagy miben élünk, és mi ehhez mérten a helyes cselekvés: bojkott, földalatti mozgalom, földfeletti mozgalom, pártpolitizálás, a keretek valahogy való kitöltése vagy az elzárkózás. Azaz: tanácstalanság van.
A kritikának mindig van természetesen helye, de azt hiszem, hogy nagyon más módja a kritizálásnak az, hogy azt mondom, „x.y az adott körülmények figyelembevételével téved, s tán jobb lenne ha azt csinálná, hogy…”, mint hogy azt mondjuk ugyanarról a cselekedetről, hogy „x.y. nyilvánvalóan egy erkölcstelen kollaboráns, aki ezzel a cselekedetével elárulta a…” Nyilván vannak ilyen helyzetek is, de azért az ember felhúzza a szemöldökét és azt mondja, hogy az nem reális, hogy naponta 5 végletesen és erkölcsileg elítélendő politikai tettről lát kinyilatkoztatást.
Helyesnek tartanám, ha a tanácstalanságból fakadó bizonytalanságunkat beismernénk, és nem próbálnánk végletességgel palástolni.
Nem csupán az erkölcsi alapú végletesség a probléma, hanem a kinyilatkoztatás-jelleg is. A legtöbb poszt, amit politikai témában látok, általában kevésbé a dialógusra irányul, sokkal inkább arra, hogy a szerző megcsillogtassa az éleslátását és a nyelvi képességeit, s ezeket like-okra vagy helyeslésre váltsa. Nagyon ritkán van ezekben a posztokban kísérlet a másik álláspont megértésére, netán meghívás a párbeszédre. Been there, done that, tudom, hogy működik, jó hosszú idő telt el, míg rájöttem, hogy ettől sajnos nemigen fog változni semmi.
A harmadik a kettőből együtt következik: sokan látják, hogy elég szörnyű, amiben élünk. Sokan látják, de kisebbségben vannak – az Orbán-rendszert több mint két millióan ilyen-olyan okból támogatják. Az ellenzéki érzelmű emberekben iszonyatos fásultság van. Minden ilyen erkölcsileg végletesen elítélő kinyilatkoztatásnak az a veszélye, hogy még azt a kevés embert is elbátortalanítja a cselekvéstől, akiben egyébként lenne szándék, hogy kikeljen a fotelből, mondván: „nem tudom egészen biztosan, hogy mi a célravezető, de szeretnék részt venni ebben és ebben, de mi van, ha kiderül, hogy x.y-nak erről rossz a véleménye, aztán másnap ország-világ előtt kinyilatkoztatja, hogy milyen elítélendő ostoba vagyok?” és inkább otthon marad.
Én másfél éve beléptem a Momentumba. Elég szilárdan állok a lábamon, az ilyen típusú kinyilatkoztatások már nem bántanak. A személyesen nekem címzett vagy párbeszéd lehetőségét kínáló kritikákra azonban mindig nyitott voltam, és vagyok, sőt általában szeretek vitatkozni azokról a dolgokról, amiket csinálok, itt vagyok, megszólítható vagyok. Beszélgessünk!
Momentumosként sem gondolom, hogy nem hibáztunk az elmúlt időszakban olykor nagyokat. Nagyon sok kritikát teljesen jogosnak gondolok, másokat árnyalva, de nem arról szól ez a poszt, hogy én nem bírnám viselni a kritikát.
Arról szól, hogy az, ami körülvesz minket, az nemcsak az ellenzéki pártok bénasága miatt van. Az is az oka, hogy a tisztelt értelmiségi, politizáló közönség sajnos nem elég elszánt a cselekvésre. Ha kellőképpen elszánt lenne, lennének itt is mondjuk helyi sárgamellényesek, akik nem törődnének az ellenzéki pártok vélt vagy valós bénaságával, megszerveznék magukat, és elérnék a céljaikat akár úgy is, hogy ha az ellenzéki pártok kellőképpen pancserek, akkor elsöprik azokat is.
Lehet egy ideig takarózni azzal, hogy azért nem lehet leváltani az orbán-rendszert, mert nincsenek értelmes ellenzéki pártok. Ez sajnos valamennyire igaz, dolgozunk a Momentumban azon, hogy legyen. Viszont az is igaz, hogy az ellenzéki pártokon kívül sincs érdemi tömeges elszántság a politikai cselekvésre. Anélkül meg nem megy.
Biztatok mindenkit, hogy szálljon ki a fotelből! Keressen magának pártot, ahol aktivistaként segíthet, vagy politizálhat. Esetleg keressen magának politikai tevékenységben értelmezhetően aktív civil szervezetet, vagy közösséget! Igen, menjen tüntetni is, de ne merüljön ki a cselekvés egy-egy tüntetésben! A tüntetések fontosak, de kialakult közösségek, egymás megismerése, rendszeres, hosszabb távú együttműködésekre törekvés nélkül semmit sem érnek.
Igen, ez idő és energia. Igen, én is azt gondolom olykor, hogy tök jó lenne az x-dik pultozással, ilyen-olyan momentumos ügyekkel töltött este után / helyett végre befejezni az x. könyvet, amit elkezdtem, ülni otthon vagy barátokkal tét nélkül beszélgetni. Viszont azt gondolom, hogy ilyen típusú áldozatok nélkül ez sajnos nem megy. Ha én nem rakom oda magam, nem várhatom el mástól, hogy megoldja helyettem a helyzetemet.
Hogy konstruktívba fordítsam: mondjuk azt tudom fölajánlani, ha van kedve valakinek kipróbálni, hogy milyen egy – az én esetemben történetesen momentumos – pult mögött állni, akkor nagyon szívesen elviszem a jelentkezőket magammal, vagy mivel nem pultozok mindig, szívesen összehozom olyan emberekkel (mi ezt úgy hívjuk: pulttesókkal), akiket ismerek, s akikkel azt gondolom, hogy jól éreznék magukat.
Biztatnék mindenkit, hogy bánjon csínján a facebookos kinyilatkoztatásokkal, szálljon ki a fotelből, keressen magának mindenki, aki változást szeretne, rendszeres közösségépítő politikai tevékenységet!
Akinek meg van kedve, tényleg szívesen viszem pultozni. Ha ráadásul író is, akkor szívesen látom a Dedikálj írónak! mozgalmamban is.
