Pontosan tudom, hogy milyen nyomot hagy az ember bőrén a tömény lúg. Nem emlékszem olyan időre, amikor nem lett volna ott apu lábfején a két heg: egy ötforintos méretű kisebb és egy húszas méretű nagyobb folt, amit a munkája során rácsöppenő, a munkavédelmi bakancson magát keresztülrágó, végül a bőrt szétmaró tömény lúg hagyott maga után. Ez a blogbejegyzés erről fog szólni. Meg mindazon negatív dolgokról, melyeket kizárólag, vagy jellemzően a férfiak élnek meg.
A nemzetközi férfinap alkalmából Sebők Éva írását olvashatjátok.
Sok szó esik – jogosan – a nőket érintő politikai, gazdasági és társadalmi esélyegyenlőtlenségről, de az éremnek van egy másik, sokszor nem kevésbé igazságtalan, vagy éppen tragikus oldala is.
A nemek közötti esélyegyenlőségről lelkes kezdő feministaként kezdtem olvasgatni. Ezt a ma Magyarországon sokszor oly hevesen támadott, lenézett, kigúnyolt címkét azóta sem hagytam magam mögött. De idővel, megértve a társadalmi és gazdasági összefüggéseket, látva a statisztikákat, rájöttem, hogy mint a legtöbb dolog a világon, a nemek közötti esélyegyenlőség kérdése sem egy fekete-fehér kérdés. A kíváncsiságom, tanulni vágyásom (vagy talán mazochizmusom?) idővel elvezetett a magyar és külföldi férfijogi mozgalmak felületeire. Megismerkedtem munkásságukkal, az ügyekkel, amelyekért harcolnak és amelyekért kiállnak és ezek az ügyek az esetek többségében a várakozásaimtól teljesen eltérően nagyon is életszerűek, életszagúak voltak, a problémák mögött rejlő egyéni emberi igazságtalanságokat és tragédiákat egyáltalán nem volt nehéz látni. És ahogy az esetek többségében a feministák sem férfigyűlölők, úgy a legtöbb férfijogi aktivista sem nőgyülölő.
Milyen ügyekről is beszélünk?
A férfijogi ügyekben közös, hogy egy adott probléma jellemzően (pl. halálos üzemi balesetek) vagy kizárólag (pl. hamis apaság) a férfiakat érintik.
Számomra úgy tűnik, a magyarországi férfijogi mozgalmak legfőbb ügyként a szülői elidegenítés kapcsolati erőszakká nyilvánítását tűzték zászlajukra. Ennek a kérdésnek az a lényege, hogy ha az a szülő, akinél a gyerek főszabályként „marad” egy válás, szakítás után, a távollévő másik szülő, illetve például a nagyszülők ellen neveli a gyereket, az minősüljön családon belüli erőszaknak. Bár ez a téma nagyon sok kérdést felvet a bizonyíthatóságtól kezdve a mikor „jogos” rosszat mondani a gyereknek a távollévő szülőről kérdésén át, úgy gondolom, hogy összességében jogos követelés és nekünk, társadalmunknak a felelőssége kidolgozni a részletkérdéseket.
De ha férfijogokról beszélünk, felmerül a bevezetőben említett üzemi baleset kérdése is: a súlyos, maradandó sérülést okozó üzemi balesetek jelentős része a férfiakat éri, a halálos üzemi balesetekről nem is beszélve: a 2017-ben bekövetkezett 79 halálos üzemi balesetből 76 esetben férfi volt az áldozat.
Ide tartozik még például a hajléktalanság kérdése is, a 2011-es népszámlálási adatok alapján közel négyszer annyi hajléktalan férfi van, mint nő.
Szintén ide sorolandó a gyermektartásdíj kérdése. Sokat hallunk azokról az esetekről, amikor irreálisan alacsony gyermektartásdíj kerül megállapításra (és talán éppen azt sem fizetik), de ennek is van egy másik oldala: a rejtett asszonytartás intézménye, ahol a megállapított gyermektartásdíj már nem (kizárólag) a gyermek igényeit elégítik ki, jövőjét alapozzák meg, de a gyermekkel együtt élő szülő (jellemzően az anya) saját, személyes, időnként luxuskiadásait is ebből fizeti. Erről a hvg-n jelent meg pár éve egy cikk.
Emellett ott a hamis apaság esete, amikor egy férfi úgy nevel akár évekig egy gyermeket, hogy abban a hiszemben él, hogy a gyermeknek ő a biológiai apja, holott ennek lehetetlenségvel az anya mindvégig tisztában volt. Ritka az ilyes eset, de az ilyenkor keletkezett érzelmi (vagy éppen anyagi) károkat a társadalmunk nem tudja, s talán jelenleg nem is akarja kezelni.
Egy átfogó, a The Economistban megjelent esszét ajánlunk arról, hogy igazán bajban a férfiak vannak. Ebben az esszében kifejtik a szerzők, hogy a fejlett országokban élő azon férfiak, akik nem rendelkeznek magas iskolai végzettséggel, nehézségekkel találják szemben magukat a munkaerőpiacon. Ők azok ugyanis, akik – a technológiai változások miatt – számos kihívásokkal néznek szemben, valamint egyre kevésbé érezhetik fontosnak szerepüket a munkahelyükön. Szó sincs tehát arról, hogy a nyugati diskurzusban csak a nőkről lenne szó. A valódi kihívás leginkább az, hogy míg a férfiak végezte munkákat valóban elvehetik a robotok (ami önmagában nem baj, ha például az egészségre veszélyes), és így a férfiak nem lelik helyüket a munkaerőpiacon, addig a tipikusan női munkákból hatalmas hiány várható.
A végtelenségig lehetne sorolni ezeket a dolgokat, de azt hiszem, a férfijogok kérdésének lényegét sikerült dióhéjban összefoglalni. Én úgy gondolom, hogy ez a kérdéskör méltatlanul elhanyagolt a közbeszédben, többet kellene beszélnünk róla, többet kellene gondolkoznunk a megoldásokon. A témát a Momentumon belül is fontosnak tartjuk, nem véletlen, hogy a nyáron teltházat hozott össze a téma Balatonakalin egy kerekasztal-beszélgetésen. Szerintem ez egy jó kezdet.
Én végignéztem, ahogy a fagyban, esőben, hőségben végzett nehéz fizikai munka átváltoztatja apámat és a hozzá hasonló életerős, a világot sarkaiból is kimozgatni képes, fiatal férfiembereket ötvenes éveikre megannyi betegségtől szenvedő emberekké. Nem természetes az ötvenegynéhány évesen üszkösödő láb, remegő kéz, a szívinfarktus vagy súlyos gerinc- vagy csípőprobléma.
Számomra ez az egyik legfontosabb férfijogi ügy. Azt mondják, a robotok elveszik a munkánkat. Nos, kezdhetik apáméval.
A Momentum nevében ezúton köszöntöm a magyar férfiakat a nemzetközi férfinap alkalmából! Szeretünk benneteket!
A szerző a Momentum Mozgalom politikusa és a párt Szociálpolitikai és Esélyegyenlőségi munkacsoportjának tagja.
The Economist esszé forrása:
