Belarusz Budapest

Belarusz válaszúton

Szerző: | 2020 aug 12. | Blog

Aljakszandr Lukasenka 1994 óta áll Belarusz élén, ami hihetetlenül hosszú idő. Gondoljunk csak bele: a náci uralom Németországban csupán 12 évig tartott, a Horthy-korszak 25 évig, a berlini fal pedig 28 éven keresztül állt. A mai belarusz fiatalok tehát csak Lukasenka rezsimjét ismerik, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy el lennének zárva a külvilágtól. Belaruszban ugyanúgy van Facebook és ugyanúgy van Netflix, mint Magyarországon, és kifejezetten érdekli őket, hogy mi történik körülöttük. Kerpel-Fronius Ádám írása.

Ez a huszonhat év nagyrészt politikai stagnálással és a szomszédok közötti külpolitikai lavírozással telt el. Lukasenka elnöksége előtt Belarusz mindössze három évig volt független, méghozzá úgy, hogy az országban korábban nem létezett igazán számottevő függetlenségi mozgalom. A szomszédos balti államokkal szemben az emberek nagy része a függetlenséget nem érezte magáénak, illetve nem tartotta különösebb értéknek. Súlyosbító körülményként Fehéroroszországban is gazdasági összeomlás kísérte a Szovjetunió szétesését.

Ilyen történelmi környezetben került Lukasenka hatalomra.

Lukasenka egy rettentően ambiciózus, de eleinte komoly háttérrel nem rendelkező vidéki fiatalember volt, aki az első szabadon választott belarusz parlament tagjaként mindig minden lehetséges posztra megpróbált bejelentkezni, és végül a korrupcióellenes bizottság elnöke lett. Ezt a posztot azután ugródeszkának használta.

Az országban amúgy nem volt  különösen botrányos méretű korrupció, de szisztematikusan, és sokszor mondvacsinált vádakkal egymás után lehetetlenítette el a rivális politikusokat. A korrupcióellenes harcra, illetve a Szovjetunió iránti nosztalgiára építette az 1994-es elnökségi kampányát is – noha ironikus módon fiatalemberként Lukasenka egyáltalán nem volt különösebben hithű kommunista, sőt, a kommunista ifjúsági szervezet tisztviselőjeként gyakran kifejezetten kényelmetlenül viselkedett. Ez volt a fő oka annak, hogy nem is kapott nagyvárosban állást. Például annyira erőteljesen képviselte a diákok érdekeit, hogy félretették – így lett végül egy falusi szovhoz, egy állami gazdaság igazgatója.

Hatalmának első időszakában az új elnök azonnal hosszabb időtartamra rendezkedett be: felszámolta a még igencsak gyenge demokratikus intézményeket, visszaállította a szovjet idők nemzeti szimbólumait, és újra megerősítette az erőszakszervezeteket, többek között a még mindig KGB-nek nevezett állambiztonságot. Tiszta, demokratikus választások azóta egyszer sem voltak. Rutinná vált, hogy az elnökválasztások előtt egyszerűen letartóztatták az ellenjelölteket. Az már magától értetődő, hogy a hatalom mindig teljesen a saját ellenőrzése alatt tartotta a szavazatszámlálás menetét.

Lukasenka rezsimjéhez vér is tapad.

1999-ben minden valószínűség szerint az ő parancsára meggyilkoltak három ellenzéki politikust. Ismert tény az is, hogy máig érvényben van a halálbüntetés. Amikor 2011-ben máig nem ismert tettesek robbanóanyaggal egy tizenöt áldozatot szedő merényletet hajtottak végre a minszki metróban, egy éven belül kivégeztek két fiatalembert, noha mindmáig erősen kétséges, hogy volt-e bármi közük  a robbantáshoz.

 

A nemzetközi helyzet fokozódik

A rezsim természete ugyan alapvetően nem változott sokat, de az utóbbi években sok olyan dolog történt, aminek erős hatása volt az országra.

A Krím bekebelezése, és az Oroszország által fenntartott háború Ukrajna ellen sokkolta az országot, és sokkolta Lukasenkát. A Krím annexiója nagyon veszélyes precedenst teremtett, és Belarusz – legkésőbb azóta – nem érezheti magát biztonságban. Lukasenka erre hintapolitikával válaszolt – megpróbál Oroszország és a Nyugat (ez főleg az EU-t jelenti), valamint harmadik szereplőként Kína között egyensúlyozni. Egyáltalán nem véletlen, hogy az első tűzszüneti megállapodást minszki jegyzőkönyvnek hívják: a közvetítő szerepének elvállalása komoly belpolitikai üzenet is volt, amivel azt akarta jelezni, hogy ami Ukrajnával történt, vele nem történhet meg – sem a Majdan (vagyis demokratikus és Nyugat-barát fordulat), sem az ország függetlenségének elvesztése.

Lukasenka egyre nyíltabban kritizálta Moszkvát és annak expanziós törekvéseit.

A Krím annexióját soha nem ismerte el. Az EU-hoz való közeledés viszont hozott némi gyümölcsöt: az EU felfüggesztette a rezsim elleni szankciókat, és az ország megnyitotta kapuit a turisták előtt: ma már minden EU-s állampolgár harminc napra vízum nélkül utazhat az országba.

Az Oroszországhoz fűződő viszony viszont döntő, és az ország kulturális és geopolitikai helyzete miatt az idők végéig az is lesz. Az is egészen nyilvánvaló, hogy Oroszország a háttérben nagyon intenzíven kavar. Sokszor úgy tűnik, hogy minél nagyobb a káosz Belaruszban, annál jobb a Kremlnek, és egyáltalán nem garantált, hogy Lukasenkát örökké támogatnák. Mindeközben egy furcsa kölcsönös gazdasági függés jellemzi a két ország kapcsolatát.

Damoklész kardjaként mégis mindig ott lebeg az esetleges annexió veszélye, még akkor is, ha ezért Oroszországnak kétségtelenül nagyon nagy árat kellene fizetnie. Igaz persze, hogy a Krím bekebelezése is nagyon drága és kockázatos volt, mégis meglépték, tehát ez még önmagában nem életbiztosítás, és azt is mindenki pontosan tudja, hogy

az ország bekebelezése ellen a NATO nem tudna, és nem is szándékozna az égvilágon semmit sem tenni.

Erről a témáról a belaruszok az utóbbi években egyre keserűbb akasztófahumorral beszélnek, de éppen emiatt ébredt fel az utóbbi években a kritikus közvélemény, és ezért is erősödött a belarusz patriotizmus: míg a 90-es években a függetlenség még nem volt népszerű, mostanra már kifejezetten büszkék rá, és szép lassan kialakult egy, az orosztól elhatárolódó nemzeti identitás.

Klisé, de büszkék például arra, hogy Oroszországhoz képest mennyire tiszta az ország, mennyivel jobbak az utak, és mennyivel kevesebb alkoholistát látni az utcákon. Az utóbbi években nagyon erősödött a belarusz nyelv használata is: az állami televízióban rendszeresek a nyelvet népszerűsítő műsorok, egyre több a belarusz nyelvű plakát, és maga Lukasenka is néha már belaruszul szólalt meg.

Ennek ellenére teljesen alaptalan az a Kreml-propagandában megjelenő toposz, hogy az orosz nyelv használata veszélyben lenne – a belarusz identitás és az orosz nyelv használata egyáltalán nem zárja ki egymást. Jó példa erre Szvjatlana Cihanouszkaja is, aki öltözékével gyakran utal a nemzeti színekre, de kizárólag oroszul beszél.

Három nővér

Szjarhej Cihanouszkij ismert ellenzéki vlogger, a Sztrana dlja Zsiznyi (kb: »élhető ország«) csatorna arca, akit aznap, hogy fel akart iratkozni az elnökjelöltek listájára, letartóztattak, és azóta is börtönben van. Ugyanez történt két másik jelölttel, Viktor Babarikoval és Valeri Cepkaloval is, azzal a különbséggel, hogy az utóbbi külföldre menekült.

Miután férjeiket kiütötték a versenyből, a három feleség állt a kampány élére, ami a maga nemes egyszerűségében egy egészen zseniális ötlet volt: puszta megjelenésükkel, természetes kisugárzásukkal szimbólumai lettek egy új, fiatal, a világra nyitott és normális ország jövőképének, ahol nem a betonfrizurájú,szovjet típusú apparátcsikok lennének már a hangadók, hanem egy normális nyelven beszélő, az interneten is otthonos új generáció, ami változást akar, legfőképpen pedig végre szabad, tiszta választásokat.

Cihanouszkaja, aki civilben angoltanárnő, és gyermekei születése óta háztartásbeli volt, korábban egyáltalán nem játszott semmiféle szerepet a közéletben. Jelölt sem akart lenni, a jelöltségről végül férje stábja győzte meg. Saját bevallása szerint elnöknek sem készült, és “százszor elgondolkozott azon”, hogy visszalépjen, de a hangulat magával ragadta: gyűléseire az országban több ezren jöttek, sőt, az egyik minszki gyűlésén 60-70 ezer ember is megjelent, amihez hasonlóra az országban az elmúlt harminc évben nem volt példa.

Lukasenka látványosan rosszul mérte fel a helyzetet, és arrogáns, lesajnáló, szexista megjegyzéseivel csak olajat öntött a tűzre – gyakran “kislányoknak” nevezte a kihívóit, illetve többször elmondta, hogy elnök csak erős férfiember lehet, nő semmiképpen. Lehet, hogy már soha nem fogjuk megtudni a választások valódi eredményét, de nagyon könnyen lehet, hogy erről a belarusz választók máshogy gondolkodtak, és Cihanouszkaját választották meg elnöknek. Ha ez így van, akkor az elnöki székben lenne a helye, és nem menedékben, Litvániában.

 

Belarusz nem Ukrajna

Az utóbbi napokban sokak fejében megfordulhatott, hogy Minszkben most megismétlődik az, mint néhány éve Kijevben, ez a párhuzam viszont nem visz különösebben messzire: itt soha nem volt olyan erős nemzeti mozgalom, mint Ukrajnában. Vagy, ha már itt tartunk, a másik három fontos szomszéd országban, amivel olyan szorosan összefonódott az ország történelme, azaz Lengyelországban, Oroszországban vagy Litvániában.

A belarusz nemzeti identitás megpróbál ugyan visszanyúlni a középkorhoz és ezen keresztül egy valahogy Európához kötődő nemzeti narratívát kialakítani, de a központi szerepet mégis a XX. század történelme játssza. A második világháború páratlan és szinte felfoghatatlan pusztításokat végzett a mai Belarusz területén: a lakosság legalább egynegyede elpusztult a holokauszt, az itt tomboló partizánháború és a német megszállók megsemmisítő, a lakosságot szisztematikusan kiéheztető politikája miatt. Ez nagyon erősen hozzájárult ahhoz, hogy Belaruszban már a szovjet időkben kicsit más emlékezetpolitika alakult ki, mint Oroszországban:

itt nem csak a hősök vannak az emlékezés középpontjában, hanem a civil áldozatok is.

További különbség, hogy a Majdan mögött valós politikai erők voltak: Ukrajnában már jóval 2014 előtt létezett egy szervezett és erős ellenzék, ami a narancsos forradalom után már hatalmon a hatalmon is megfordult, volt tehát mire és kire építeni. Belaruszban viszont az ellenzék leginkább arról híres, hogy gyenge. Nincs se erős szervezete, se igazi társadalmi támogatottsága, és a kis ellenzéki szervezetek képtelenek voltak együttműködni.

Ezért vált Cihanouszkaja az ellenzék tökéletes jelöltjévé. Tulajdonképpen antipolitikus.

Mindenki tudja róla, hogy soha nem készült politikai szerepre, hanem arra a körülmények kényszerítették rá (bebörtönzött férje helyett indult), viszont egy autentikus megjelenésű és normálisan beszélő modern nő, aki tökéletesen tudta képviselni, hogy a legfontosabb a tisztesség és a választások tisztasága, és hogy az emberek semmi másra nem vágynak jobban, mint hogy egy normális országban élhessenek.

Azt, hogy ez pontosan mit jelent, arról pont nem is kellett, hogy konkrétan beszéljen. Ezért nem kellett olyan részletekkel sem foglakoznia, hogy például milyen legyen Belarusz és Oroszország kapcsolata a jövőben.

Ez is nagy különbség: a Majdan éppen arról szólt, hogy Ukrajna Európához közeledhessen. A geopolitikai váltás Minszkben nem téma, és nem is lehet az, mert az Oroszországhoz való kötődés megkérdőjelezése a mostani helyzetben öngyilkosság lenne.

Ha rezsimváltozás lenne, akkor leginkább Örményország lehetne példa:

egy szabadabb, demokratikusabb rendszerre való átmenet anélkül, hogy Moszkvának túl nagy geopolitikai hátránya származna a változásokból.

Ma, augusztus 11-én este nem merünk jóslatokba bocsátkozni, hogy a mostani válság végkifejlete mi lesz, de az biztos, hogy Lukasenka most már egy bukott politikus. Lehet, hogy hatalmon marad, de a legitimációja máris nagyon komoly csorbát szenvedett, és nyilvánvalóvá vált, hogy most már csak az erőszakszervezetekre támaszkodhat.

Ez örökké nem lehet elég, és már az az érv sem meggyőző, hogy ő az egyetlen garanciája az ország függetlenségének. Az országon soha nem látott szolidaritási hullám söpör végig. Úgy látszik, hogy az emberek nagy részének, és nem csak a fiataloknak, 26 év után elege van az elnök arrogáns, primitív és cinikus stílusából.

Mi közünk van nekünk ehhez? 

A mi generációnk egy olyan Európában akar élni, ahol minden európaira érvényesek az alapvető szabadságjogok, függetlenül attól, hogy az Európai Unión belül élnek-e vagy nem. Nyilvánvaló, hogy a Momentum Mozgalom, ami a demokráciáért, egy szabad társadalomért és a jogállamiságért küzd, nem mehet el egy szó nélkül amellett, ha erőszakkal eltipornak egy mozgalmat, ami ugyanezekért az értékekért küzd.

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, ha valahol durván meghamisítják a választások eredményét, és semmibe veszik az emberek akaratát.

Belarusz számunkra intő példa: nem szabad, hogy a magyar rezsim példát vegyen egy még sokkal brutálisabb és elnyomóbb rendszerről, és nem szabad hagynunk, hogy a magyar kormányzat egyre tovább menjen a nyílt diktatúrához vezető úton.

Jó lenne viszont az is, ha kapnánk az alkalmon, és többet foglalkoznánk ezzel a jobb sorsra érdemes európai országgal.

Kerpel-Fronius Ádám

A szerző a Momentum berlini alapszervezetének elnöke, történész. Ádámot itt tudjátok követni és elérni.

Borítókép: Szolidaritás a belarusz tüntetőkkel Budapesten, augusztus 11-én este

Címkék: Belarusz

Ajánló

Ott vagyunk már?

Ott vagyunk már?

A kultúra összeköt, gondolnánk, de a Fidesz által generált kultúrharc az elmúlt hetekben szintet...

bővebben
X