Pontosan emlékszem 2004. május 1-re, amikor Magyarország hivatalosan is tagja lett az Európai Uniónak: pár nappal az érettségi vizsgám megkezdése előtt pontosan azt éreztem: hazaértünk. Hiszen Szent István óta tudjuk, hogy Magyarország a hazánk, Európa pedig az otthonunk. Úgy éreztem, hogy az európai közösség most már nem csak szavakkal, hanem tettekkel is bizonyította, hogy hazánk a közösség részévé vált.
A csatlakozás okozta szabadság levegője belengte az egész országot. Igaz ekkor még nem voltunk a Schengeni övezet tagjai, de mégis úgy éreztük, hogy a rendszerváltást befejeztük. Volt is 2-3 jó évünk, aztán jött a gazdasági világválság, amellyel az Európai Uniónak -köztük Magyarországnak- meg kellett küzdenie. De még ezelőtt elkezdtek hazánkba érkezni az uniós források, ekkor újult meg (saját szűkebb környezetemben) a Főtér, a Népkert, valósult meg kerületi panelházak energetikai felújítása, egy szó mint száz: részben uniós, részben hazai forrásból fejlődött kerületünk, Rákosmente.
A gazdasági világválság csitulása után jött a 2010-es országgyűlési választás és Orbán Viktor teljhatalmat kapott a néptől: kétharmados többséggel vezethette az országot. Az ezt követő 12 év azonban nem az uniós források észszerű és hasznos felhasználásáról, hanem a lopásról szólt: arról, hogy Orbán és társai hogyan tudják felépíteni, azt a “nemzeti tőkésosztály”-t, ami aztán rátelepszik a teljes magyar gazdasági életre. Ugye nem kell mondanom: Simicska Lajos, Garancsi István, majd a felcsúti géniusz, Mészáros Lőrinc és Orbán Viktor veje, Tiborcz István, ennek a klikknek az oszlopos tagjai. A Fidesznek 12 éve volt, hogy az uniós forrásokat hasznosan, a nép javára költsék el, de ebből nem a többség, hanem a fideszes kisebbség gazdagodott. Talán pont ennek fényében volt a Momentum 2019-es EP kampánya oly sikeres: fideszes oligarchák zsebeinek kitömése helyett fordítsuk az uniós forrásokat kórházakra, iskolákra munkahelyekre – erre nagyon sok ember felkapta a fejét.
Aztán jött a COVID és a 2011 óta fennálló konjunktúra hanyatlásnak indult: brutálisan lecsökkent a turizmus, a rendezvényipar szintén a tönk szélére került. Tovább nehezítette hazánk külpolitikai helyzetét, hogy míg az uniós forrásokra nagyon is igényt tartottak Viktorék, mellette folyamatosan ment a Brüsszelezés, aminek az lett a vége, hogy a Fideszt kipenderítették az Európai Néppártból. Majd jött, amire senki nem számított: Oroszország megtámadta Ukrajnát és a magyar külpolitika elmúlt 8 éves tevékenysége nullázódott le egy pillanat alatt. Ráadásul az Unió elfogadta a jogállamisági mechanizmust, ami azt jelenti, hogy jogállami garanciákhoz kötötték az uniós források folyósítását: mondani se kell, hogy ez az Orbán-kormánynak szólt.
Tegnap pedig nagykorú lett a magyar uniós tagság, de ha egy mondattal lehet jellemezni az elmúlt 18 évet: az elszalasztott lehetőségek időszaka. Elszalasztottuk az elmúlt 18 év lehetőségeit, és csak az a kérdés, hogy a következő években tudunk-e élni az Unió adta lehetőségekkel: fejleszteni tudjuk-e a magyar agráriumot, az egészségügyet, az oktatást, a munkahelyeket. Ha igen, akkor – bár nehézségek mindig lesznek – felívelő pályára állíthatjuk hazánkat. Ha nem, akkor itt rekedünk abban a kelet-közép európai létben, ahonnan csak elmenni lehet, hazajönni semmiképp.
Mégis azt mondom: lesz még Magyar Köztársaság! Isten éltessen Magyarország Uniós tagsága!
