Kicsivel több, mint 3 éve, 26 évesen megléptem életem egyik legnagyobb, de egyben legboldogabb lépcsőfokát: apa lettem.
9 hónapja két gyermek apja vagyok, és remélem, hogy akár három vagy négy gyermek apja is lehetek majd a jövőben.
Már első gyermekem, lányom fogantatása pillanatában elindult egy változás a személyiségemben: gyermeteg énem helyét lassan elkezdte átvenni a felelős családapa, a szabad és kötöttségek nélküli legény helyét elfoglalta a férfi. A gyermek a nőt Anyává, a férfit Apává teszi. Szavak nélkül beszélnek hozzánk, apró kezeikkel úgy ragaszkodnak, hogy elhisszük, ez mindig ilyen marad. Gyakran hang nélkül bíztatnak: nekünk csak rátok van szükségünk.
Az apaságom kétséget kizáróan felvetett a fentiek folyamán tengernyi kérdést. Ahogy lányom szemeiben és fiam mosolyában elveszek, ezek a kérdések tolonganak elmémben:
„Jó apa vagyok? Milyen apa vagyok? Mit szeretnék nekik? Miről álmodjak nekik? Mit álmodjak nekik?”
Egy rutinos szülő talán azt mondja, a nevelés az én részem, de hogy azzal mit kezdenek, az már csak a gyermekek döntése lesz. Elfogadom alapvetően az igazát, de a kérdéseket nem válaszolja meg feltétlen. Azokat megválaszoltam magamnak… valahogy az alábbiak szerint.
Alapvető hitem, hogy minden generációnak megvan a maga kihívása,
minden generáció megvívja a maga küzdelmeit mind a többi generációval, mind a korszakkal, mind a társadalmi változásokkal. Minden korosztálynak megvan a maga keresztje. Sokat gondolkodom ezen, és megfogan bennem egy elfojtott düh:
az előző generációk nem fejezték be a rendszerváltást,
nem vívták meg a korszakkal és a társadalmi változásokkal küzdelmüket. Nem tették meg, hiszen a rendszerváltás 30 éve nem fejeződhetett be. Nem tették meg, hiszen nem néztek szembe és nem zárták le az előző rendszert, nem zárták le a múltat. 30 évvel később a rendszerváltás még mindig valami ezerszer átpolitizált tabu-téma. És dühít, mert azt érzem, az én generációmnak nem ez lenne a fő feladata. Van például környezetszennyezés, fenntartható gazdálkodás, technológiai forradalom és az előbbiekhez kapcsolódó társadalmi változások. És még lehetne sorolni.
És van a lelkem gyermeteg maradékának vágya, és egy megmaradt kérdés:
„Így miről álmodjak a gyermekeimnek?”
És van egy válaszom: sok-sok generációval előttünk, egy messzi-messzi időben az akkori szülök közül, a legtöbben lefelé néztek: földet műveltek, hogy a gyermekeik és ők is életben maradjanak. Van a fejemben egy kép, hogy közülük voltak, akik tudták, hitték vagy érezték: az ő gyermekük felemeli majd a fejét, és a távolba nézhet. A távolba nézve más problémákat fog látni és megoldani. A távolba nézve körbetekint és elkezdi megismerni a nagyobb világot. Ez is sokáig tartott, nagyon sok generáció óta nézünk a távolba, ismerjük meg a nagyobb világot magunk körül.
Megtehetjük, mert sokan sokáig nézték a földet, néztek lefele, és miattuk tudunk körülnézni. És a következő lépcsőfok is itt van, körülöttünk. Az első ember alkotta tárgy az űrben lassan távolodik tőlünk, eljutottunk a Holdra, embert is vittünk már oda, szondát a Marsra, vagy épp Elon Musk kilőtte a Tesla Roadsterjét az űrbe. A szerencsés kevesek nem körülnéznek, hanem korlátok nélkül fel az égre, és a csillagokat látják. Megigéznek minket ezek az emberek, mert a szemükben tükröződnek a csillagok, és ennél közelebb mi, „körülnézők” nem is juthatunk azokhoz. Az én álmom, hogy a gyermekeim felfele nézzenek, és a világ legboldogabb embere leszek, ha szemükben a világűrt, égitesteket és csillagokat látok. Ők látni fogják a problémákat, mert lesznek, de meg fogják őket oldani.
Az én dolgom, hogy megoldjam azon problémákat, amik az ő útjukban állnak.
Az elavult oktatási rendszert, az embertelen egészségügyet, az átláthatatlan jogszabályok rendszerét, a kiskirályok gyülevész hadát, a környezetszennyezést, a fenntarthatatlan gazdaságot, a velünk élő ügynökmúltat, a bigott fejlődés-tagadást, a profán „aki kapja, marja” játékot, a mutyit, a közönyt, az értelmetlen köpködést, a kirekesztést.
Az én dolgom, hogy a gyermekeimnek egy szebb, egészségesebb, okosabb és fejlettebb jövőt teremtsek. Ezért szavazok a Momentumra,
ezért dolgozom nap mint nap munka mellett, család mellett, mert hiszem, hogy minden perc amit a gyermekeimtől távol, munkával töltök, az később nekik egy órát fog az életükhöz gondtalanságban hozzáadni. És így nézhetik helyettem is a csillagokat, én meg azok tükörképét a szemükben.
