A hírek szerint minden eddiginél nagyobb rendőrségi akció indul annak érdekében, hogy érvényt szerezzenek az életvitelszerű közterületi tartózkodásra vonatkozó új kormányhatározatnak, amely szerint október 15-étől szabálysértést követ el az, aki életvitelszerűen tartózkodik közterületen. Az akció azért indul, hogy – vérmérséklettől függő közkeletű kifejezésekkel élve – „kiszorítsák a hajléktalanokat” Budapest belterületéről, avagy „megtisztítsák” ezeket a területeket „a hajléktalanoktól”.
Kerpel-Fronius Gábor véleménycikke következik
Elöljáróban szeretnék néhány dolgot leszögezni.
Először: nem gondolom azt, hogy közterületeken élni alapvető emberi jog volna.
Másodszor: időnként nekem is felfordul a gyomrom, amikor húgyfoltos és húgyszagú aluljárókon kell átmennem, amikor annak a nyomait látom, hogy az utcán két autó közé nyilvánvalóan emberek szartak. Szerintem ez nem normális.
Ugyanakkor viszont egyáltalán nem gondolom, hogy a hajléktalan emberek ügye kizárólag vagy elsősorban rendészeti kérdés lenne. Azt is látni kell, hogy a hajléktalan emberek jóval többen vannak, jóval többféle helyzetben, a társadalomba kapaszkodás és a méltóság megőrzésének különböző szintjein, mint az ezekben az aluljárókban nyilvánvalóan látható.
Ezért még csak azt sem gondolom, hogy a hajlék nélküli emberek ügye kizárólag annak a kérdése lenne, hogy van-e a számukhoz képest elégséges hajléktalanszállás vagy melegedő.
Sokkal inkább annak a kérdése ez, hogy
- Megengedhető-e, hogy egy-egy rossz döntéssel az ember gyakorlatilag képes legyen azonnal elveszteni a lába alól a talajt?
- Van-e kellő megelőző rendszer, kellő számú, kapacitású, elszántságú intézmény, szervezet, ember, hogy segítsen az embereknek a hajléktalanná válás előtt megkapaszkodni?
- Tudunk-e kellő segítséget adni azoknak az embereknek, akik épp hajléktalanná váltak, hogy visszakapaszkodjanak akkor, amikor még könnyebb?
- Van-e elégséges rehabilitáció azoknak a visszasegítésére, akik már régóta utcán élnek?
A Momentum Mozgalom, programjában komplex megoldást javasol a hajléktalanság problémájára. Többek között lakásfenntartási támogatást, szociális lakásügynökségek létrehozását, megerősített gyermekvédelmet, és a magáncsőd újraszabályozását javasoljuk.
Azt gondolom – nem elfelejtve azokat az önkormányzati vagy állami intézményeket és az azokban dolgozó embereket, akiknek ez a hivatásuk, és kifejezetten tisztelettel gondolva azokra az önkéntes szervezetekre, akik ezzel foglalkoznak és a bennük dolgozó elszánt emberekre -, hogy az ilyen szolgáltatások semmiképpen sem állnak elégséges mértékben és hatékonysággal rendelkezésre.
Ilyen körülmények között különösen galád és cinikus azon hatalmas rendőri akció elrendelése, amely a jövő hétre készül a hajléktalan emberek közterületről való kiszorítására.
Attól ugyanis, hogy nincsenek szem előtt, még vannak szenvedő emberek. Legfeljebb nem hatnak állandóan az arra járók lelkiismeretére.
Attól, hogy nincsenek szem előtt, a problémáik még megmaradnak.
Attól, hogy melegedőkbe meg hajléktalanszállókra kényszerítik őket – olyan körülmények közé, ahol akár komoly segítséget is kaphatnának, amire azonban kapacitás akkor sem feltétlenül van, ha szándék lenne – az ő problémájuk nem oldódik meg.
Különösen galádnak tartom, hogy a hatóságok most erődemonstrációt tarthatnak védtelen, a társadalomból amúgy is kiszorult, a szolidaritási közösségeken már kívül került embereken.
Akikkel úgy tűnik, mindent meg lehet csinálni – mert ha jól hallom, elkobozzák és tárolóba teszik a tulajdonukat is, ami – ha a jog betűje szerint nem is jár a magántulajdonhoz való jog sérelmével, a hideg idő közeledtével akár élet és halál kérdésévé is válhat. Például azáltal, hogy az ember megtarthatja-e a hetek óta őrizgetett paplanját.
Látni kell, hogy nem „hajléktalanok” vannak, hanem hajléktalan emberek, egyedi sorsokkal, nagyon különböző szituációkban, akiknek jelentős részén a jelenleginél differenciáltabb és hatékonyabb ellátórendszer mellett segíteni lehetne. Segíteni lehetne, mégpedig valószínűleg kisebb társadalmi összköltséggel, mint amivel az jár, hogy többre hivatott embereket hagyunk a társadalomból kizuhanni.
Nagyon sok galádságot láttam az elmúlt években, de ehhez mérhetőt nagyon keveset. Nem nagyon hiszek mostanában tüntetésekben, de vasárnap erre azt hiszem, elmegyek. És erősen reménykedem abban, hogy nagyon hamarosan megfogalmazódik egy olyan narratíva, amely átélhetővé teszi, hogy annál, amit össztársadalmi szinten mostanában produkálunk, a „hulljon a férgese”-megközelítésnél, jóval többek és jobbak lehetünk, ha akarunk.
Borítókép: Kép forrása
