A Momentum péntek délután fél hatkor tüntetést szervez a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) székháza előtt a Széchenyi téren, miután a kormány jó részben átvenné a kassza kulcsát az intézménytől. Az MTA elnöksége rendkívüli ülést hívott össze, ahol 100 százalékos egyetértésben szavazta meg, hogy ezek a törvényjavaslatok ebben a formában ne kerüljenek az Országgyűlés elé. Aktivistánk, Szilva Attila fizikus írását közöljük az alapkutatás fontosságáról, és hogy miért nagyon káros a kutatók listázása.
Abba a helyzetbe kerültem, hogy azért emelek szót ezen a felületen, amivel közvetlenül foglalkozom.
Ez a tudományos alapkutatás.
Az eseményeket messziről szemlélem, a cikk a saját véleményem, ami a sajtóban eddig megjelent hírekre épül.
Az MTA-törvényt (nevezzük így) és körülményeit több oldalról is meg lehet közelíteni. Kezdjük ott, hogy mostanra norma lett a kormánypropaganda üzengetése egy-egy jelentősebb kormányzati lépés előtt vagy közben. Pálinkás József menesztését megelőzte Bayer Zsolt kirohanása. Pálinkás a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatalt vezette, korábban volt az MTA elnöke, még korábban az Orbán-kormány minisztere, viszont tavaly kiállt a CEU mellett.
Az üzengetés mellett szokás lett a nemzetközileg elismert tudósok (és jogvédő aktivisták) listázása. Egy új Figyelő-listára most azok a társadalomtudományokkal foglalkozó kutatók kerültek, akiket a propaganda “haszontalannak” vagy túlzottan “liberálisnak” talál.
A listázás és megbélyegzés sötét történelmi korszakokat juttat eszünkbe, de sokan nem értik, hogy kutatóként miért lehet ez ijesztő. Egy kutató a karrierje elején elkezd publikálni, PhD-hallgatóként konferenciákon előadni, valamilyen (el)ismertségre szert tenni egy globális, de mégis szűk, szakmai nyilvánosságban. Így leginkább a kollegái, barátai és családtagjai lehetnek tisztában azzal, hogy ő mit csinál, milyen kihívást jelent akár egyetlen ábra összerakása, ahhoz hányszor kell valamit újramérni vagy egy szimulációt újra lefuttatni, mennyi könyvtárazás van egy-egy társadalomtudományi munka mögött.
Ez egy érzékeny környezet, az ember minden reakcióra figyel, és próbál a lehető legjobb lenni.
A legnagyobb tudós sztároktól eltekintve, akik akár könyveket írnak vagy YouTube-csatornákon szerepelnek, a kutatók többsége egy szűkebb nyilvánosságban él.
Képzeljük el, hogy ebben a helyzetben hirtelen sokezer ember előtt látja a nevét, és a neve mellett a mondatot, hogy ő “haszontalan”, “felesleges” és “liberális”. Rosszabb esetben bekerül a TV2-be, ahol százezrek fognak a nevével először találkozni egy lejárató-kampányban.
Ez így nem egy önként választott nyilvánosság, és a legtöbb kutatónak ez a lejáratás nem hiányzik. Ezért ezek a listák sokakat öncenzúrába hajtanak, és ennek következményeként nem fognak kiállni a kollégáik mellett, hosszú távon pedig választanak magunknak egy olyan új hazát, ahol másféle normák uralják a nyilvánosságot.
A listázás mellett az sem előlegezi meg a bizalmat a kutatás függetlenségével kapcsolatos garanciákra, hogy Palkovics miniszter (akihez most a kassza kulcsa kerül) a kormány álláspontját képviselte a CEU-vitában.
Korábbi nyilatkozatai pedig aggodalomra adnak okot az alapkutatás jövőjét illetően.
Nem is az az ördögtől való, ha egy kormány megjelöl stratégiai irányokat, vagy ha egy kormány szeretne kutatásokat megrendelni a jó kormányzáshoz. A gond az, ha egy kutatási irány ideológiai okokból ellehetetlenül, ha például egy kutató menekültek mozgását szimulálná a konfliktusos zónákban, miközben maga a menekült szó is tabu lett. Veszélyben érzem az összes olyan kutatást, ami például modern adattudományi eszközökkel vizsgálná a hazai korrupciós szerkezet állapotát. Ha valaki csak úgy tud tényszerű lenni, ha azzal közben a kormányt kritizálja, akkor egy erősen kézivezérelt tudományfinanszírozás és a kutatás szabadsága egymással alapvető konfliktusba kerül. Végül, egy erősen ideologikus tudománypolitika ellehetetleníti a társadalom valódi megismerését, és elviekben teszi lehetetlenné a jó kormányzást.
A most listázott kutatók kutatásai is jó eséllyel olyanok, amik a társadalom számára nagyon hasznosak.
Erről szól bővebben ez a cikk a Mércén.
Minden ok megvan arra, hogy Palkovics majdani utódja még inkább a kézivezérelt irányba nyomja a rendszert. Arról az országról van szó, ahol nemcsak Alföldi előadásait üldözi a hatalom, hanem már a konzervatív Ókovács is öncenzúrázza magát, és ahol a Heti Válasz se tud már nyomtatásban megjelenni.
Tavaly a CEU-botránytól volt hangos a hazai és nemzetközi sajtó.
Még egy kubai fizikuskonferencián is azt kérték, hogy erről meséljek. Meglepett, hogy ennyire érdekes a téma, és egy idő után tényleg szégyelltem, hogy bemutatkozás után rögtön erről kell beszéljek, ha kiderül, hogy magyar vagyok.
Mennyivel jobban esik az embernek, amikor rájön, hogy Brazíliában egy magyar szerző mágnesességről írt könyvéből tanulnak a diákok. Mennyivel jobban esik, amikor száz ember előtt mondja egy nemzetközileg híres professzor, hogy a világ legjobb szilárdtestfizika-példatárnak az egyik szerzője magyar. Mennyire jó érzés, amikor interdiszciplináris klubot szervezek Uppsalában, és a biológia és matematika határterületén dolgozó doktorandusz első kivetített diáján leginkább magyar neveket és hivatkozásokat látok.
Nem arról az alap és kellemes helyzetről beszélek, hogy Neumann János vagy Wigner Jenő ugyanolyan nevek, mint Albert Einstein, akikkel minden konferencia majdnem minden előadásán tálálkozni, legyen szó játékelméletről vagy a természet szimmetriáiról.
Ez nem puskásöcsis múltba révedés.
Nem is arról beszélek, hogy a tehetséggondozásnak híres magyar hagyományai vannak. Egyszerűen a magyar nevek alapkutatások terén ismertek és elismertek, a magyar hallgatók megállják a helyüket a legerősebb egyetemeken, ezért a kétoldalú kapcsolatok erősítése a nyugat-európai egyetemekkel, például közös doktoranduszképzéssel egy igazi győztes-győztes helyzet.
Oxford, Cambridge… Budapest? Magyar kutatókat kérdeztünk a hazaköltözésről
„Rendszerváltás kell ahhoz, hogy hazaköltözzek” – ez volt az első válasz, amit arra a kérdésre kaptam: hazajönne-e egyik fiatal kutató barátom… Korábbi írásunk itt folytatódik.
Mire jó az alapkutatás?
Általános trend, hogy a politikusok az adófizetők érdekére hivatkozva azonnal eredményeket szeretnének látni. Egy új számítógépet, egy új vakcinát, valami kézzelfogható eredményt. Ez a motiváció érthető, de a tudomány önszerveződő működésének megértése nélkül ez a hozzáállás a nap végén még kevesebb megfogható eredményhez is vezethet.
Közhely, hogy Schrödinger nem azért írta fel a kvantummechanika talán legismertebb egyenletét, hogy abból egyszer tranzisztor és számítógép legyen, hanem “csak” szerette volna mélyebben megérteni a természetet. Ezért érzem önbecsapásnak és rendszerproblémának, hogy kötelezően mindenki azzal kezdi a tudományos cikkét, hogy várhatóan ebből lesz a jövő elektronikai (spintronikai) eszköze.
Előfordul áttörés, és néha lesz új számítógép.
Harminc éve valóban felfedeztek egy új fizikát, ami forradalmasította az adattárolást, és amitől hamarabb láttunk nagy kapacitású merevlemezeket a forgalomban, mint az eredményért járó Nobel-díjat. Ám ezt nem lehet szovjetes, tervutasításos hozzáállással kikényszeríteni, nem lehet beírni a teendők közé vagy a naptárba, hogy jövő májusra fel kell fedezni egy új fizikai elvet vagy egy új vakcinát valamilyen betegség ellen.
Az alapkutatás témája az, amit még nem tudunk, ezért nincs leírva sehol a végeredmény. Fel kell fedezni.
Egy nagyobb részecske Brown-mozgásának számítógépes szimulációja. A különböző sebességgel mozgó kis részecskék (gázmolekulák) ütközése rendezetlen, véletlenszerű mozgást eredményez. (Forrás: Wikipedia)
Egy egyszerű példával élnék. Fizikushallgatók a tanulmányaik vége felé megismerik, hogy egy virágporszemcse mozgását hogyan lehet matematikai eszközökkel tanulmányozni. Később kiderül, hogy a tőzsdei árfolyammozgás egy alapmodelljében a részvényár logaritmusa végez hasonló mozgást. Ha megtanulja valaki a fizikát és a véletlen jelenségekkel foglalkozó matematikai leírásmódot, akkor azt társadalomtudományokban is tudja hasznosítani. Vannak kutatók, akik választási adatokat elemeznek hasonló egyenletekkel, mint amilyen egyenleteket az atomi kis mágnesek (spinek) leírására használunk. De modern szimulációs eszközökkel vizsgálható a menekültek mozgása is, amit korábban említettem.
A példákat tovább sorolhatnám, de annyit talán sikerült bemutatnom, hogy ez az egész nem fog menni tervutasításokkal. Tudnék rossz példát mondani, magyar példát, amikor ez az elképzelés a gyakorlatban is megbukott. Ez nem jelenti azt, hogy bármilyen kutatást kellene finanszírozni, vagy hogy nem léteznek eszközök arra, hogy megállapítható legyen, hogy egy kutatási irány ígéretes-e, hogy azt az adott kutató(csapat) meg tudja-e csinálni. Ennek elbírálására vannak szakmai testületek, a pályázatoknak szigorú formai követelményei.
Fontos, hogy legyenek ipari együttműködések, legyen egyre több spin-off cég, ami egy-egy akadémiai ötletet visz sikerre a piacon. Fontos, hogy meggyőzzük a társadalom minél nagyobb részét, hogy az alapkutatásnak hosszú távon vannak megfogható eredményei, legyen az egy új robot vagy gyógyításra alkalmas modern radiológiai eszköz.
De a tudományfinanszírozásnak (irányításnak) tekintettel kell lenni a tudomány önszerveződő jellegére.
Kézivezérlés helyett az állam feladata inkább az lenne, hogy biztosítson egy stabil környezetet, ahol nincsenek félévente intézményi változások, és jelentős lépések csak jól előkészítve és az érintettekkel egyeztetve történnek. Emellett a bürokrácia csökkentése a kutatóegyetemeken, és annak biztosítása, hogy a kormánytól kellő távolságban lévő szakmai testületek döntsenek az igéretes kutatási irányokról.
Álljunk ki a tudásért holnap este fél hatkor!
Szilva Attila
Borítókép: Június 22, péntek, 17:30, Széchenyi tér. Az esemény Facebook-oldala itt található
