A budapestihez hasonlóan a varsói rezsim is rohamos léptékben távolodott el a fékekre és ellensúlyokra épülő nyugati berendezkedéstől. Az ellenzéki válaszok éppen ezért nem lényegtelenek, mert tanulhatunk egymástól. De mint minden megfeleltetés, ez is téves következtetésekre vezet, ha nem veszünk tudomást a hasonlóságok mellett az alapvető különbségekről is.
A legfrissebb hírek szerint a lengyel kormányfő is beszédet mond Budapesten a nemzeti ünnepen Orbán beszéde előtt. Előbb Magyarországon, majd Lengyelországban történt egy „illiberális fordulat”. Ez határozott elmozdulást jelent az európai értékektől, a liberális demokráciától, ahol a hatalom megosztott: a kormányt működését egy tőle független közmédia ellenőrzi, ahol a bíróságok a kormánytól függetlenül működnek, a tudományos kutatás szabad, és a sort lehetne folytatni.
Ami Lengyelországban történik, az mindig fontos és érdekes volt egy magyarnak is, ahogy a magyarországi eseményeket is szoros figyelemmel követik a lengyelek. Az ellenzékieknek pedig kiemelten lényeges ezeket az összefüggéseket szemmel tartani.
Ezért is volt komoly hírértéke pár napja annak, hogy a lengyel ellenzék összefog az EP-választásokra. A híradásokkal kimondatlanul (vagy nagyon is kimondva) a magyar ellenzékről is megszületett egy ítélet.
A lengyel ellenzék valóban nem a magyar ellenzék, de nem csak a kooperáció mértékében és formájában nem az. A lengyel ellenzéki pártok helyzetét járjuk körül ebben a cikkben.
Milyen ellenzéki stratégia maximalizálja a Fidesszel szembeni ellenzéki szavazatokat?
Az EP-választás listás, ezért alapvetően nincs összefogáskényszer. A magyar vitákhoz jó összefoglalót ad Radnóti András cikke az Élet és Irodalomban. Másrészt érdemes megnézni aktivistáink számolását, harmadrészt pedig a Medián mérését, amit nem egy párt, hanem a 444 rendelt meg tőlük, hogy tisztábban lássunk. (A mérés egyébként azt mondja, hogy a magyar esetben nem igazán éri meg a közös ellenzéki lista az EP-választáson.)
Nincs Jobbik, a PO nem az MSZP, és a Wiosna külön indul
Az egyik legnagyobb különbség a magyar és a lengyel ellenzék között a Jobbik-faktor. A lengyel játszmában nincsen dilemma egy olyan párttal, mint a Jobbik.
A nacionalista jobboldal a kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) mögött van, a populista és elitellenes jobboldalt Kukiz pártja képviseli, a még szélsőségesebbek pedig nagyrészt egészen kicsi pártokba szerveződtek. Igaz, ezek épp most alapítottak egy választási szövetséget „Konfederacja” néven, és jó esélyük van megugrani az öt százalékos küszöböt.
A magyar sajtóban megjelent “nagy lengyel összefogás” motorja viszont a Polgári Platform (PO), ami nem hasonlítható egyik magyar nagyobb ellenzéki pólushoz sem, és legfőképp az MSZP-hez nem. A PO nem veszítette el a megújulás képességét, nem veszítette el a hitelét, nem veszítette el az ellenzékiségét (lásd a parkolási ügyeket, a Puch László-jelenséget vagy Molnár Zsolt ügyeit az MSZP esetén), és jelentős mennyiségű érdemi politikai munkát végez.
A PO-ból sok lengyelnek elege van, de meg tudtak maradni. Az EP-választás előtt maguk mögé sorakoztatták a liberális Nowoczesnát, a posztkommunista SLD-t, és ami első ránézésre meglepőnek hathat: még az inkább konzervatívnak tartott parasztpártot is.
Kimaradt viszont az összefogásból egy friss szereplő, a Wiosna (Tavasz), ami a Robert Biedroń słupski polgármester körül szerveződő új, baloldali-liberális értékeket hirdető, antiklerikális párt, ami éppen felrázza a lengyel politikai arénát. Jelenleg majdnem tíz százalék körül állnak, amivel bőven népszerűbbek, mint a fentebb említett pártok, akik a PO-t erősítik.
Miután tehát az említett Wiosna jelenleg mindkét blokk ellen kampányol, szó sincs összellenzéki összefogásról.
A közvéleménykutatások többsége szerint a PiS egyébként továbbra is több szavazatra számíthat, mint a PO vezette koalíció. A PO reménye az, hogy egy esetleges relatív győzelem az EP-választásokon hátszelet adhat majd az őszi parlamenti választásokra.
A különbség Lengyelország és Magyarország között tehát nem az, hogy Lengyelországban van „összefogás” és nálunk nincs (hiszen, mint láttuk, ez az “Európai Koalíció” egy még törékeny választási szövetség, de nem lehet „ellenzéki összefogásnak” nevezni), hanem az, hogy a PO miatt van valamiféle erőt felmutató ellenzék, ami képes választásokon is jó eredményeket elérni és esetleg kormányt alakítani.
Ezt tavaly az önkormányzati választásokon be is bizonyították, amikor a PO vezette ellenzék minden nagyvárosban győzelmet aratott. A PO tehát nem egy baloldali párt, hanem egy jobbközép, piacgazdasági elveket valló, mérsékelten konzervatív alakulat. A pártnak Donald Tuskhoz hasonló kaliberű, európai szinten is számottevő politikusokat köszönhetünk. Ez például a Jobbikról nem mondható el, akármennyire is igyekeznek most középre. (Mellékszál még, hogy a PO mellesleg az Európai Néppárt tagja, így – papíron legalábbis – egyelőre a Fidesz szövetségese.)
Lényeges különbség még, hogy nem csak arról van szó, hogy a PO nem feleltethető meg az MSZP-nek, hanem arról is, hogy a régi baloldal, köztük posztkommunista pártok szövetségben indultak a legutóbbi parlamenti választásokon. Nem érték el viszont a koalícióra vonatkozó magasabb, nyolc százalékos küszöböt, így az Egyesült Baloldal kiejtette magát az országgyűlésből, ami történelmi eseménynek nevezhető, miután a kétezres évek elején még kormányon voltak, és utcahosszal nyertek választásokat.
A cikk megírásához köszönjük Kerpel-Fronius Ádám segítégét.
Borítókép: Lengyel ellenzéki pártelnökök Krakkóban. Fotó: Artur Widak/NurPhoto (via 444.hu)
