A Lánchíd valódi története

A Lánchíd felújítása szimbolikus, politikai kérdés lett a Főváros és a Kormány közötti vitákban, miközben kevés szó esik arról, hogy a Lánchíd története mennyire összeurópai történet, amiben megjelenik a teljesítményelvűség mellett egy maroknyi ember személyes kockázatvállalása. Gyorstalpaló a Lánchíd építéséről. Kovács Tamás György bejegyzése következik.

(Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.106)

A kormány az augusztus 20-i látványpolitizálásra félmilliárd forinttal többet akar elkölteni, mint amennyit a Lánchíd felújítására szánnak, a napokban pedig az is kiderült, hogy csak új irodabútorokra 20 milliárd forintot költenek el. De nem csak  a pénzről van szó: a híd bevonatának állagromlásához, a rozsdásodáshoz jelentős mértékben hozzájárulnak az augusztus 20-i tűzijátékok. 

Mindeközben nagyon keveset beszélünk arról, hogy valójában mit szimbolizál a Lánchíd, a Fidesz különböző emberei pedig olyan hajmeresztő ostobaságokat mondanak, mint ami Bányai Gábor képviselőből is kiszakadt nem rég:  „Ha Széchenyi István a megtérülésre alapozta volna a Lánchíd építését, akkor az sosem épült volna meg.” Hogy ez miért nem igaz, ki fog derülni a következő sorokból. 

A Lánchíd sikertörténetéhez nyitott, nyugat felé tekintő, európai szemléletre volt szükség. Arra, hogy megálmodói ne a származást, életkort, hanem a teljesítményét nézzék, és hogy a haza, (sőt mások hazája) érdekében éveken keresztül komoly ellenszélben haladva is merjen személyes kockázatot is vállalni az a maroknyi ember, aki részt vett benne.

• A híd nem közadakozásból épült, nagyon nem. A hazai nemességtől nemhogy adományként, megtérülést ígérő befektetésként se lehetett összeszedni a pénzt. Mástól meg pláne nem. Széchenyi felhívása, amiben a haza vagyonos embereihez fordult, hogy támogassák a híd felépítését, szinte teljesen visszhang nélkül maradt. 
• Ha Széchenyiben nincsen elképesztő kitartás, ha nem tud az országhatárokon túlra tekinteni, ha nem tudja figyelmen kívül hagyni a konzervatív nemesség károgását és a sokak gúnyolódását, akkor nem épülhetett volna meg a híd.
• Széchenyi érdemei múlhatatlanok, ne tulajdonítsunk neki viszont olyat, ami nem igaz: A híd nem az ő pénzéből épült. Hogy pontosak legyünk: a hidat építő részvénytársaságban 3% tulajdoni hányada volt.
• Oké, akkor ki finanszírozta az építkezést? Három vagyonos kereskedő, akiknek a nevét ma alig ismeri valaki: Sina György (nagyjából kétharmad részben) Rothschild Salamon és Wodianer Sámuel (nagyjából egyharmad részben).
• Kik ők? Hármuk közül Sinának volt a legnagyobb szerepe az építkezésben. Élete pedig fontos tanulságokkal szolgál, igazán megérdemelné, hogy többet tudjunk ma róla. Sina György és fia, Sina Simon számtalan Széchenyi-féle vállalkozás mögött ott voltak befektetésekkel, vagy sokszor adományokkal, és a gróftól függetlenül is a kor legnagyobb hazai mecénásai közé tartoztak. 
• Sina görög származású bécsi kereskedő volt, magyar nemesi címmel. Bár talán az eddigiekből is sejthető, de fontos kimondani: nélküle nem épülhetett volna meg a Lánchíd. Pont. 
• Miért? A magyar nemesség nemhogy adományt nem óhajtott adni a hídra, befektetni se voltak hajlandóak, ezért Széchenyinek olyan bátor vállalkozóra volt szüksége, aki tetemes befektethető vagyonnal rendelkezik, és hosszú, sok évtizedes megtérülésben is tud gondolkodni. Sina György ekkor a Habsburg birodalom leggazdagabbjai közé tartozott. Ha ő nem érkezik jókor, joggal feltételezhető, hogy Széchenyinek az 1848-as európai és hazai események előtt már nem lett volna ideje megvalósítani nagy álmát. A híd így is 1849 novemberére készült el, és Haynau adta át. Széchenyi ekkor már elmegyógyintézetben volt.
• Sina adta az egész kezdeményezés anyagi súlyát. Nem véletlen, hogy a hídról szóló törvény név szerint rá hivatkozik, ő szerződik a Lánchíd ügyében mindenhol. Ne feledjük viszont Wodianeréket se: ők eredetileg egy másik céget akartak alapítani az építkezésre, de amikor látták, hogy ez nem fog menni, akkor dac helyett társultak Sinával.
• Miért nem ismeri akkor senki? Mert a fene nagy nemzeti öntudatba nem fért bele az, hogy olyan embert emeljen ki, aki csak második generációs nemes (sőt első, mert apjával együtt kapott nemesi címet), és még kevésébé fért bele az, hogy a Sina család görög volt.
• Csak a korrektség kedvéért: Sina nem volt görög, de aki foglalkozott ezzel, az annak tekintette, mert egyrészt ő volt a Görög Királyság főkonzulja, másrészt görögkeleti vallása miatt sok hasonló származású embert hívtak görögnek. Egyébként vlach (aromán, cincár) származású volt, apja pedig a mai Albánia területéről menekült, ami akkor épp török megszállás alatt volt. A családi vagyont megalapozó tőkéről több legenda fennmaradt, ma már nehéz igazságot tenni abban, hogy mekkora volt és főképp mennyire legális.
• Sina György világpolgár volt, fia, Simon viszont magyar hazafi akart lenni. Álljon itt a teljesség igénye nélkül egy rövid felsorolás, hogy miket köszönhetünk kettejüknek: a legnagyobb adomány (80 000 forint!) az Akadémiára, jelentős befektetések a magyar gőzhajózásba, a birodalom gabona- és gyapjúiparának fellendítése, Széchenyi magánvagyonának kezelése, folyóiratok finanszírozása, részvétel a Tisza szabályozásában. Igen, jól látszik: az ő pénzük ott volt a reformkor szinte összes nagy hazai eredménye mögött. És akkor még nem is volt szó Simon mecénási tevékenységéről a forradalom után. 
• Sina Simon amikor megpróbálta a lányait kiházasítani, csúnyán elbukott. A magyar nemesség elfordult a török (hagyjuk..) bazáros unokájától. Ennek is köszönhető, hogy csalódott, érthetően sértett Sina Görögország felé fordult, ott finanszírozott nagyon jelentős dolgokat. Halála után a vagyon széthullott.
• Ez a történet vége. Nacionalizmusból elkergettük azt a családot, akinek a vagyona nélkül teljesen máshogy alakult volna a 19. Század magyar történelme. Nevüket alig őrzi valami itthon.
• Térjünk vissza a hídhoz egy verssel:

Te gróf Szécsényi István!

Midőn voltál a szép s remek Praesesnénél Kurafi,

A világgal elhitetéd, hogy Te vagy nagy Hazafi.

Most vagy látjuk és bámuljuk a Giregnél Szolgafi

Lettél, így Hazaáruló, azaz Huncut és Gazfi.

Pfi, pfi, pfi! Pfi, pfi, pfi! Pfi, pfi, pfi!

De ha tetszik, még van idő magadat javítani,

Csak tedd meg, ne fogja Urad a Hidat állítani.

Ha pedig a Híd feláll,

Téged majd Golyó tanál,

Avagy csak majd mint Ebet

Agyonütünk, mint lehet.”

(Ha valaki nem lenne biztos benne, hogy a Giregnél szó Sinára utal, a gúnyvers német változata segíthet, ebben Széchenyi mint a görögök láncos kutyája szerepel.)

• Miért érte meg Sinának anyagilag a hídépítés? Mert 87 évig a Lánchíd rt. szedhette a hídpénzt. A lényeg röviden az, hogy egy magáncég a saját szakállára felépíti a hidat, kap időt, hogy megszedje magát, utána pedig ingyen az államnak adja. Korabeli PPP, azaz public–private partnership konstrukció. (A részvénytársaságtól 1870-ben az állam egyébként megvette a hidat.)
• Hídpénzt mindenki fizetett, de az átvitt teherrel arányosan. Ezt a magyar nemesség rettenetesen utálta, nem akartak fizetni egy vasat se.
• Széchenyi volt az első aki hidat akart építeni? Dehogy. De ő volt az első, aki el is érte, hogy megépüljön. Végigjárta a teljes utat: civilszervezetet alapított, évekig győzködte a hivatalokat, végigtalpalta Európát mérnök után, és megszerezte Sinát. 
• 1820-ban kezdett el foglalkozni a gondolattal, és kezdésként megnézte a már létező hazai terveket, meghallgatta az ötleteket, de se akkor, se később nem hallgatott azokra, akik okosba’ meg akarták építeni a hidat, hanem profit keresett. Pedig volt hazai vasgyáros, aki olcsón ajánlott vasszerkezetű ívhidat…
• Hajlamosak vagyunk magyarítani a neveket, ha jelentős alakokról van szó (Clark Ádám, Verne Gyula és társaik). Viszont egy pillanatra se felejtsük el, hogy mennyire nemzetközi stáb gyűlt össze hidat építeni:
• Adam Clark: Skót mérnök, aki 28 éves volt, amikor megkapta a megbízást. (Ráadásul korábban már dolgozott együtt Széchenyivel a Duna szabályozás első munkálatain, apróság.) Ideköltözött vezetni az építkezést, de nem egyedül: több, mint 60 angol munkáscsaládot, plusz olasz és német kőfaragókat hozott, akikkel új munkamódszereket honosított meg. Budán halt meg magyar feleséggel és magyar gyerekekkel, de büszke skótként. Koporsóját brit lobogóval takarták le.
• William Clark: Nem rokon. Angol mérnök, nagymenő. Clarknak az 1830-as években már állt több hídja Angliában. Hogy ezt honnan tudta Széchenyi? Odament és megnézte, mert tényleg a legjobbat akarta.
• Miért pont Clark tervezte a hidat? Széchenyi és Sina nem találomra bökött. Volt más jelölt is (szintén angol), készült több terv elhelyezésre és szerkezetre is. Hogy mi döntött? Többek között két pártatlan angol szakértői vélemény.
• Mészkő Magyarországról, fa Csehországból, gránit Mauthausenből, búvárruha Angliából, és így tovább. A két Clark a minőségre törekedett.
• Sina Györgynek (és Adam Clarknak) komoly érdemei vannak valószínűleg abban is, hogy Széchenyi csak viszonylag későn esett szét mentálisan. Például Sina nem akadt fenn különösebben azon, ha a gróf lelövéssel fenyegette, vagy súlyos vádakkal illette. Kettejük különös kapcsolatából sok más nagyszerű alkotás is született, és világos: Sinának nagy türelemre volt szüksége.
• Végezetül: a beruházásnak az állam és a két város (Buda és Pest) ott tett keresztbe, ahol csak lehetett, a sajtó alapvetően ellenséges volt. Másrészről mégiscsak megszületett a Lánchíd-törvény, Sinát ünnepelték Pesten, és az állam nem is volt olyan ellenséges. No lám, ez se fekete-fehér.

Kovács Tamás György