A jó magyar szalámi(taktika)

Szerző: | 2021 jún 23. | Blog

Az elmúlt napok-hetek történéseire reflektálnék kicsit más szemszögből. Milyenek vagyunk mi, magyarok? Hogyan viselkedünk a saját kisebbségeinkkel? Görbe tükör következik.

(NB: bizonyos helyeken kénytelen voltam egyszerűsíteni, illetve rövidíteni a történeten, minden részletre kitérni lehetetlen egy ilyen összetett témában.)

Legyünk végre őszinték önmagunkhoz: az elmúlt 100-120 évben más se történik, mint a saját kisebbségeinket szalámizzuk le, és folyamatosan elégedetlenek vagyunk az eredménnyel.

Nulladik lépés: 1867 után sikerült az összes kisebbséget magunk ellen fordítani, a legvégén még a horvátokat és a ruszinokat is, akik talán a legkevésbé akartak elszakadni. A 30 milliós, sosem volt, csak a vezetők képzelgéseiben létező magyar birodalom álma őket nem vonzotta. Ahogy a gőgös viselkedésünk sem, vagy éppen az, hogy nem tartottuk be a saját törvényeinket.

1920-ban megkaptuk az 1848 óta áhított függetlenséget, alig voltak már nemzetiségek, a magyar nemzetállam gyakorlatilag megvalósult. (Jelen írásnak nem célja az akkor minket ért igazságtalanság elemzése.) De nem voltunk elégedettek ezzel. Valakit megint utálni kellett. Kapóra jöttek a zsidók, akik nem voltak kellőképp magyarok. Annyira nem, hogy míg 1910-ben őket a statisztikában hozzánk számolták, ha magyarul beszéltek, hiszen kellettek az 50% fölötti eredményhez, addig 1920-45 között már inkább szabadultunk volna tőlük. Ez jobbára meg is történt, a keresztény magyar lakosság döntő többsége pedig vagy csöndben maradt, vagy felállva tapsolt a holokauszt kapcsán. Nem vagyunk egy hálás nemzet. Ez amúgy 600,000 magyar, akik számunkra csak addig voltak fontosak, amíg a céljainkhoz kellettek.

Na, most már minden klassz, ugye? Most már elég magyar Magyarország? Hát nem! A szomszédaink meg akartak szabadulni az ottani magyar kisebbségtől, így a sváb népesség lett a célpont. A marhavagonoztatásban elég sok tapasztalatot szereztünk 44-45-ben, kamatoztattuk a svábok kitelepítésénél. Pedig „mi svábok, jó magyarok voltunk.” Ez 200,000 magyar.

Jött a szocializmus/kommunizmus (ki-ki vérmérséklete szerint). Ekkor éppen nem etnikai, hanem osztályalapon lehetett megkülönböztetni, kirekeszteni, ölni. Kulák, értelmiségi, burzsuj, ellenforradalmár.

De aztán a cigányság lélekszáma megnőtt, és a 80-as, 90-es évekre látható kisebbség lettek. Ekkor jött a rendszerváltás, az új lehetőség, a „ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok”-elvre itthon is fel lehetett volna ülni, de inkább munkanélküliségbe taszította a rendszerváltó elit, meg segélyre nevelte őket. Az ország vezetése csak tünetet kezelt, nem a gyökérokot próbálta megszüntetni, mint ahogy ezt már annyiszor láttuk. Szóval itt van egy közel 10%-os kisebbség, szinte teljesen szegregálva. Kb. 1 millió fő, döntően magyarnak (és cigánynak) vallják magukat.

És ezzel elérkeztünk a jelenhez: most az LMBT+ közösség a soros, akik a felmérések szerint a lakosság 5-8%-át teszi ki. Ez az EU átlag, a magyar felmérések ennél jóval alacsonyabb arányt mutatnak. Ennek oka egész egyszerűen az, hogy idehaza sokan be sem merik vallani.
Mindenesetre most éppen ezen közösség tagjai nem eléggé magyarok, vagy nem elég jó magyarok. Mert ugye a jó magyar az, aki teleszüli a Kárpát-medencét és közben lehetőleg a Fideszre szavaz. Ha mindenki be merné vallani szexuális orientációját a felmérések alkalmával, akkor idehaza 500-800,000 ember lehet érintett LMBT-ügyileg. Amikor jön a kritika, hogy egy marginális kisebbség marginális kérdéseivel foglalkozunk, akkor gondoljunk bele, hogy 2,5-4 debrecennyi magyarról van szó! Vagy más szemszögből: Ukrajnával kb. 100 ezer magyaron megy az izmozás (teszem hozzá, jogosan!).

Mindeközben sopánkodunk, hogy fogy a magyar. Csodálkozunk? Másról se szólt az elmúlt 100+ év, mint valamelyik magyar, magyar-közeli, esetleg velünk még rokonszenvező kárpát-medencei kisebbség leszalámizásáról, elidegenítéséről, kitelepítéséről, fizikai megsemmisítéséről.

Nem mellesleg a 30 ezer COVID-áldozaton is simán túllépett az ország nagyobb része, elintézve azzal, hogy az „elhunytak többsége idős, krónikus beteg”, akik „amúgy is meghaltak volna”. Ők voltak az újabb szelet, a feláldozhatók.

Ha nem ezen a vonalon akarunk tovább menni, akkor igenis ki kell állni bármilyen kisebbség hátrányos megkülönböztetése ellen! Az, hogy az elmúlt években leginkább az LMBT+ közösség szenvedett el jogfosztásokat, az a kormányzatnak, illetve a kormányzati kommunikációnak „köszönhető”. De ne feledjük el, hogy a jelenlegi országvezetés bármikor bárkiből bűnbakot csinál. Mindannyian valamilyen kisebbséghez tartozunk! Lehetsz például nő, vagy balkezes, szemüveges, momentumos…
Emlékezzünk arra, hogy közvetlenül a covid előtt a cigányokra kezdtek fújni Gyöngyöspata kapcsán. Nem jött be, abbahagyták, valamint elvitte a covid. Jelenleg a Mi Hazánkosok viszik tovább a „feladatot”, pl. Monoron meneteltek nemrég.

Szóval kedves polgártársak, ez a nagy magyar valóság, szerintem. Amikor a Momentum közössége kiáll az LMBT+ honfitársaink mellett, „kitűzi a zászlajára a homoszexualitást”, akkor igazából ezt az ördögi kört próbálja megállítani.

 

Hogy ne TE legyél a következő szelet.

Latabár Endre
a szerző középiskolai tanár

Ajánló

X