A hiány. Ez volt a szó, amely leggyakrabban eszembe jutott tegnap, a Holokauszt emléknapon.
Személyes szinten is: sokunk családjának vagy barátaink családjának nagy részét gyilkolták meg vagy hurcolták el, akiknek a későbbi lehetőségei és élete hiányoztak ezekből a családokból és baráti körökből. Kerpel-Fronius Gábor írása.
De ugyanígy Magyarország sorsából és történetéből is hiányzott az a sok százezer különböző identitású (zsidó vallású, frissen kikeresztelkedett, generációk óta katolikus, cionista, magát kétség nélkül magyarnak valló…) férfi és nő, akit a zsidótörvények révén redukáltak ennél sokkal kevesebb, elpusztítandó kategóriára.
Ez a hiány teszi a Holokausztot a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájává. A magyarországi „zsidók” (éppen a kategória idegen, reduktív jellege miatt használom az idézőjelet) elpusztítása és elüldözése nem kizárólag zsidó tragédia, hanem mélységesen magyar tragédia.
Mélységesen magyar tragédia, amelyből nem fogadhatjuk el a német megszállási emlékműben és az Alaptörvény preambulumában megfogalmazott könnyű kiutat – hogy a „zsidók” elpusztítására az ország német megszállása és a szuverenitás elvesztése után került sor, és ezért mi annak nem elkövetői vagyunk, hanem úgyszólván áldozatai.
Nem felejthetjük, hogy a zsidótörvények meghozatalára még eszerint a számítás szerint is szuverenitásunk teljes birtokában került sor. Ezek a törvények helyezték kívül a zsidónak minősített állampolgárokat a közösség keretein, ez alapozta meg azt, hogy a későbbi deportálások oly zökkenőmentesen zajlottak.
Nem felejthetjük, hogy a Horthy nevével fémjelzett, oly különböző szakaszokból álló korszaknak különböző intenzitással ugyan, de meghatározó jegye és társadalmi hangulata volt az antiszemitizmus.
Távol áll ez attól, amit ilyenkor mondani szoktak, hogy hiszen ez a Rákosi-féle „bűnös nép” vádja. Nem, nem az. De hiszek abban, hogy egy ország történetében összefüggések vannak – nem lehet a dicsőséges pontokat kimazsolázni belőle, az árnyoldalakat pedig homályban tartani. Ha a dicsőséget vállaljuk, vállaljuk a szégyent is.
Amiképpen nagyon terméketlen Trianon és a Holokauszt mint sajátos magyar és zsidó tragédia szembeállítása. Ez az országot átmetsző választóvonalnak egyszerre oka és következménye. Egyszerre lesz oka és jele annak, hogy végre el fogunk tudni kezdeni konstruktívan összetartó közösséget építeni, amikor nem méricskéljük majd a két szembeállított tragédiát, hanem megpróbáljuk őket egymással párbeszédbe hozni.
És amikor magyar felelősségről írunk, nem szabad azt sem gondolni, hogy a magyarok egy emberként álltak az embertelenség oldalára: meg kell emlékezni a zsidótörvény ellen a felsőházban magányosan szavazó Bethlen Istvánról, a Gaudiopolis-os Sztehlo Gáborról, a bújtatottjaival együtt Dunába lőtt Salkaházi Sáráról, a Vas Istvánt bújtató és a nyilas járőrt felpofozó Ottlik Gézáról és még rengeteg neves és névtelen emberről, akik az életüket kockáztatták azért, hogy emberek maradjanak és megmentsenek másokat: ismerősöket és ismeretleneket.
Számomra az egyik legmegrendítőbb emlékmű Pauer Gyula és Can Togay Cipők a Duna-parton emlékműve. Azért is, mert megragadja a hiányt. Azért is, mert egyszerre ragadja meg a személyességet és a személytelenséget. Azért is, mert ráirányítja a figyelmet arra, hogy miközben a Holokauszt jellemzőjének a zsidók megsemmisítő tábor való meggyilkolását tartjuk, gyakran elfeledkezünk róla, hogy több millió zsidót kézi eszközökkel öltek meg: agyonvertek vagy lelőttek.
És azért is, mert közvetettsége révén (hiszen az emlékmű a Budapesti tavasz című film egyik jelenetét rekonstruálja) ráirányítja a figyelmet az emlékezés zavaraira is.
Márpedig emlékeznünk fontos. Fontos a hiány miatt is, és fontos azért is, hogy ne történhessen meg újra.
Felelősségünk az emlékezés és a megértés.
Borítókép: forrás
