Amikor elkezdtem írni ezt a cikket, be akartam mutatni, hogy az, amit gyűlöletbeszédnek hívunk, nem csak egy szűk kisebbséget érint. Kerestem az ütősebbnél ütősebb példákat, hogy meggyőzzem azokat is a téma fontosságáról, akik nem érzik a saját bőrükön a folyamatos megbélyegzést és megkülönböztetést. Aztán megláttam a videót, amelyben egyik barátnőmet és a férjét genetikai hulladéknak nevezték, mert egy táblával mertek felszállni a négyes metróra, a CEU-s tüntetésre igyekezvén. Ez a videó nem csak amiatt volt sokkoló, amilyen hangnemet és viselkedést megengedett magának a támadó, hanem mert két olyan emberrel történt, akik nem tartoznak semmilyen kisebbséghez, nem voltak provokatívan öltözve, nem kezdeményeztek összetűzést Az általuk cipelt táblán semmilyen sértő kép, vagy megjegyzés nem szerepelt. Mire következtethetünk ebből? Arra, hogy 2018-ban Magyarországon gyűlöletbeszéd áldozatává válni többé már nem bizonyos kisebbségek szomorú előjoga. Nálunk már az is elég, ha valaki szemüveges, sálat visel vagy tüntetésre jár. Vagy csak egész egyszerűen nő, aki meg mer szólalni.

A gyűlöletbeszéd fogalmával néhány éve találkoztam először, amikor részt vettem egy kétrészes emberi jogi képzésen. Mire a kurzus végére értünk, elkezdtem azon tanakodni, hogy milyen csomagolásban és adagokban lehetne ezt a témát Magyarországon a leghatékonyabban körüljárni. Elvégre igény lett volna rá – ekkor már túl voltunk a „nem veheted el a magyarok munkáját” kampányon. A legnagyobb kihívást abban láttam, hogy megértessük az emberekkel: a gyűlöletbeszéd nem csak káromkodás. A gyűlöletbeszéd méreg, amely ugyan elsősorban a lenézett, elfelejtett, megbélyegzett vagy tabuként kezelt társadalmi csoportoknak okoz sebeket, de a felszín alatt tovább terjed, és ha nem ütközik ellenállásba, kiöli az együttérzést és az emberi méltóságot egy társadalmi tudatból.

El kell ismernem, hogy maga a kifejezés eléggé szerencsétlen. Az általános értelmezéssel szemben ugyanis a gyűlöletbeszédnek nem feltétele a düh, a vulgaritás, vagy a személyeskedés. A „gyűlölet” itt nem csak zsigeri utálatra vonatkozik, hiszen nagyon sokszor előítéletek, otthonról hozott attitűdök és hazug, elnagyolt egyszerűsítések egyvelege áll a háttérben, amely az egyént szembeállítja egy csoporttal, vagy a csoport egyik vélt vagy valós tagjával. Másrészről pedig egyáltalán nem biztos, hogy beszédről van szó. A gyűlöletbeszéd legnagyobb fóruma az internet, ahol ugyanazt a véleményt képpel, hozzászólással, bloggal, vagy videóval is ki lehet fejezni, legtöbbször névtelenség mögé bújva.  

Az Európa Tanács meghatározása szerint a gyűlöletbeszéd alatt olyan kifejezéseket értünk, amelyek türelmetlenséget és hátrányos megkülönböztetést támogatnak, terjesztenek, népszerűsítenek, igazolnak vagy ösztönöznek egy adott személy vagy csoport ellen. Ide tartozhat minden olyan kijelentés, melynek alapja például az idegengyűlöletet, fajgyűlölet, társadalmi osztály vagy nő-, esetleg férfiellenesség. A gyűlöletbeszéd legközvetlenebb és egyértelműbb megjelenéseit felismerni viszonylag könnyű: elég bekapcsolni az M1-et, fellapozni a Borsot, vagy – ahogy a fenti példa is mutatja – felszállni a metróra. A gyűlölet azonban nem mindig egyszerű és közvetlen: úgy is át lehet adni az üzenetet, hogy előbb cukormázba forgatom. Valahogy így:

Fivéreim, nővéreim! […] A régi módok már nem szolgálnak minket. Azt mondják, gyűlölöm a muglikat, a varázstalan embereket, de ez nem igaz. Én nem gyűlöletből harcolok. Nem gondolom, hogy a muglik kevesebbek nálunk, csak mások. Nem értéktelenek, csak más értékük van. Nem kell tőlük megszabadulni, de más a rendeltetésük. […] Ó milyen világot teremthetnénk magunknak, mi, akik a szabadságért, az igazságért és a szeretetért létezünk.

Legtöbben valószínűleg felismertétek az idézetet, amely Gellert Grindelwaldtól származik, a legújabb Legendás állatok filmből. (Érdekes, hogy szinte ugyanezt mondta, Prohászka Ottokár a Numerus Clausus vitája során: „Ugyanakkor azonban távol van tőlünk a gyűlölködés s irigykedés. Nem vágyódunk mi a zsidóság kenyerére. Nem akarjuk, hogy fiaink a műveletlenség gettójába kerüljenek s kultúrfokuk leszoruljon. Legyen előttünk is nyitva a magyar főiskola, de nem szállhassák azt meg úgy, hogy azután fiainkat szorítsák ki az élet pályáiról: ne legyen a magyar főiskola oly emeltyű a zsidóság körében, amellyel a keresztény magyarságot kiemelje s szegénnyé s földönfutóvá tegye.”) A Harry Potter univerzumban Grindelwald a XX. század elejének legveszélyesebb varázslója, aki lázadást szított az egy évszázada rejtőzködve élő varázslótársadalmon belül, hogy megdöntse a varázstalan népesség egyre agresszívabb és kapzsi uralmát a világ felett. Grindelwald kitűnő szónok. Karizmatikus, udvarias, meggyőző. Követőit nem félelemmel állítja maga mögé, hanem manipulációval és érvekkel. A Párizsban elmondott beszéde elgondolkodtató és látszólag pozitív hangvételű, ám ha lehámozzuk róla a szép szavakat, és megértjük a kontextust, akkor valami egészen mást fogunk látni.

Grindelwald azt állítja, ő nem gyűlöletből harcol. Számára a muglik nem értéktelenek, csak más a szerepük a társadalomban. Ebben a pár mondatban felépít egy olyan történetet, amelyben az igazságot, és a szeretetet követő, elnyomott varázslótársadalom áll szemben egy agresszív többséggel, mely pusztulást hoz majd a világra. Mi vagyunk a jók, a kivételesek, a varázzsal megáldottak, míg ők a pusztítók, az ostobák, az értékek lerombolói. Mit üzen ez a beszéd a varázslóknak és a mugliknak? Azt, hogy mi, a mágia birtokosai jobbak vagyunk. Értékesebbek, a mi céljaink előrébb valók és nekünk kellene vezetnünk, nem pedig nektek. Felsőbbrendűek vagyunk és ideje elfoglalnunk a méltó helyünket, ti pedig foglaljátok el a helyeteket a társadalom alsóbb szintjein, ahová tartoztok.

Ahogy a fenti példából is kiderül, a gyűlöletbeszéd mindig egy elnyomó, kiszorító beszédmódra épül. Míg azonban Grindelwald egy új rendet akart felépíteni, addig a legtöbb, való életből érkező kijelentést és gyűlölet-bűncselekményt pont ellentétes cél motiválja. Egy olyan helyzetet, korszakot próbálnak visszahozni, amely már letűnt. Vissza akarnak térni az „aranykorba”, amikor még nem kellett migránsokat látni az utcán, nem kellett egyenrangúként kezelni a nőket, nem kellett emberszámba venni a romákat, a feketéket, amikor a melegek még nem vonultak fel a nyílt utcán. Függetlenül attól, hogy valóban létezett-e egy ilyen társadalmi állapot a múltban, vagy az pusztán egy megvalósítandó utópia, a célkitűzés ugyanaz. Egyrészt, a kiszemelt csoport vagy kisebbség tagjaival megértetni, hogy nincs helyük a közösségben, nem kell őket egyenlő félként kezelni, és jobban teszik, ha meghúzzák magukat. Egyúttal azonban a többségnek is üzen, mégpedig azt, hogy ezekkel az emberekkel nem kell együttműködnünk, nem kell a véleményüket tiszteletben tartanunk és nem kell számukra ugyanolyan feltételeket biztosítanunk. Nem nehéz belátni, hogy hova vezet, ha ezt a történetet egyre több ember fogadja el érvényesnek: az utóbbi években az erősödő gyűlöletpropaganda következtében Magyarországon az idegengyűlölet mértéke rekordokat döntöget, még európai szinten is.

Mindez persze nem újdonság senkinek, aki nem csak a propagandamédiából tájékozódik. A kérdés inkább az, hogy mit kezdjünk a kialakult helyzettel. Hogy győzzünk meg bárkit arról, hogy a főnök szexista beszólásai, a haverok kocsmai buzizása vagy egy vasárnapi ebéd utáni cigányozós eszmecsere nem csak olyan félmosollyal nyugtázandó, kellemetlen pillanatok az életünkben? Elvégre ezek csak szavak, egy normális demokráciában pedig megbántani valakit még nem bűncselekmény. De ami neked csak egy bunkó megnyilvánulásnak tűnik, az másnak lehet, hogy félelemkeltő és kirekesztő. Nem azért kell a gyűlöletbeszéd ellen fellépni, mert az sértő, hanem azért, mert arra ösztönöz másokat, hogy egy adott személyt vagy csoportot kirekesszen a társadalomból és rossz fényben tüntessen fel. A gyűlöletbeszéd elleni fellépés nem a szabad véleménynyilvánítás indokolatlan korlátozására tett kísérlet, hanem annak felismerése, hogy nagyon messze vagyunk még a valódi esélyegyenlőségtől és nem elég, ha a jogalkotókra bízzuk a megoldást egy olyan országban, ahol a jog egy szociálisan teljesen érzéketlen politikai osztály játékszerévé vált.

A jó hír az, hogy ti is tehettek az ellen, hogy a metróban zajló jelenet ne ismétlődhessen meg, vagy hogy a XXI. század valódi Grindelwaldjai ne érjék el a céljukat. Legfőképp azzal, hogy nem maradtok csendben. Amikor a „nép ellenségei” kategória napról napra bővül, amikor a barátaitok egyesek szemében hulladékká válnak, akkor már nincs hova hátrálni. Muszáj, hogy valaki megtörje a csendet a metrón, az interneten, az iskolákban és otthon. Azt remélem, hogy ti is közéjük fogtok majd tartozni.