Megtartotta alakuló ülését a Nemzeti Kulturális Tanács – érkezett az újabb hír, amelyet a kormányzat a már megszokott sikerkommunikáció részeként hozott nyilvánosságra. Eközben az ország túlnyomó részében a kulturális szolgáltatásokat biztosító szakemberek megalázóan alacsony bérért végzik hivatással munkájukat. Mi a biztosítéka a kultúra valódi fejlődésének? Mitől erősödhetne igazán a XXI. századi Magyarországon a kultúra és, azon keresztül a helyi közösségek?
A Nemzeti Együttműködés Rendszerének, a NER-nek tipikus jellegzetessége, hogy társadalmi vita nélkül, az érintettek és a szakmai szervezetek véleményének figyelmen kívül hagyásával születnek döntések. Az utóbbi hónapokban erre kifejezetten sok példát látunk. Elegendő csak a Természettudományi Múzeum költöztetéséről szóló titkos döntésre gondolni, vagy jusson eszünkbe a kormány által kinevezett vezetőkből álló, bizonytalan célú Nemzeti Kulturális Tanács felállítása, a színházi szakma finanszírozását átszabó, az előadó-művészeti szakmába példátlan mértékű kormányzati beavatkozást lehetővé tévő jogszabály. A sort hosszan lehetne folytatni,
mindegyik döntésben közös, hogy egyrészt az érintettekkel való egyeztetés nélkül születtek meg azok,
másrészt ami ennek is eredménye, hogy bizonytalanságban és a döntéshozóktól való függésben tartja a kulturális intézményeket, szervezeteket.
Történik ez akkor, amikor az Oktatói Hálózat Háttal Európának című jelentése éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a kultúrában példátlan mértékű központosítás zajlik, hogy a kormány megszünteti az egyes kulturális területek autonómiáját, hogy a kultúrafinanszírozás átláthatatlan és abban a szakmai szempontok figyelembevétele helyett a szervilizmus a döntő, aközben a kormány újra és újra azzal kapcsolatban folytat sikerpropagandát, hogy 2020-ban mekkora összegeket fordít kultúrára.
Az ügyben megnyilatkozott Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár, Rétvári Bence miniszterhelyettes, és mintha ezen múlna a magyar kultúra sorsa, a legkülönfélébb megnyitókon, rendezvényeken hangzik el, hogy az Eurostat szerint GDP arányosan Magyarország (értsd jól: a magyar államapparátus) fordít a legtöbbet kultúrára.
Bár nem mellékes kérdés, de most tekintsük el attól, hogy mikor melyik statisztikai adatgyűjtést, elemzést tekintjük mérvadónak. Annál is inkább, mert bár az Eurostat adatai szerint a GDP arányos állami ráfordítások tekintetében valóban Magyarország áll a legjobban, de egyéb, a kulturális terület fenntarthatósága szempontjából legalább ilyen fontos mutatók tekintetében (pl. a kulturális területen foglalkoztatottak számának aránya, a háztartások kulturális költései) már sereghajtók vagyunk.
Helyes és támogatandó, ha a magyar állam közpénzből (értsd jól: mindannyiunk adóbefizetéseiből) nagy összegeket fordít kultúrára. A kérdés csak az, hogy ezt milyen módon teszi. Mire megy el az az 578 milliárd forint, amit a kormánypropaganda mond?
A kormány egyes tagjainak nyilatkozatai, az EMMI sajtóközleménye, bár pontos eligazodást ebben nem nyújt, leginkább a kulturális beruházásokat említik mint sikert. Szerepel a felsorolásban a lassan az Operaház fantomjának történetét idéző Opera-fejújítás, természetesen az elmaradhatatlan “sikertörténet”, a Liget-projekt, az Országgyűlés alelnökének magánbirodalma, a lakiteleki népfőiskola, a Makovecz-beruházások és sok egyéb, elsősorban színházi fejlesztések.
A gondolat erejéig fogadjuk el, hogy ezek mind fontos, a magyar kultúra szempontjából létfontosságú beruházások. De a falak ereje valóban a kövekben van? Valóban az viszi előre a kultúra ügyét, ha egyre-másra épülnek, az amúgy fideszes fellegvárnak számító településeken az újabb és újabb épületek? Hangsúlyozom: önmagában nem a beruházásokkal van gond, sőt, amennyiben ezek mind valóban fontos fejlesztések, mind valóban a kultúra, a helyi közönség és a helyi közösségek fejlődését szolgálják, fontos és támogatásra érdemes projektek.
De mit tett a kormány azért, hogy a fejlesztések fenntarthatóak legyenek? Milyen olyan döntés született az elmúlt tíz évben, amely nem csupán olyan kiváltságos intézmények fenntartásáról szól, mint például a Petőfi Irodalmi Múzeum, amely 2020-ban 6 milliárd forinttal kap nagyobb működési támogatást mint a korábbi években? Mitől maradnak fenn a magyar kultúrának a falai?
A kulturális intézmények túlnyomó többségét ma Magyarországon az önkormányzatok tartják fenn.
Ezen feladatokra a települési önkormányzatok normatív támogatást kapnak, többnyire lakosságszám alapján. Az egyik ilyen normatív támogatás a művelődési házak és könyvtárak fenntartását szolgáló közművelődési és könyvtári normatíva, amely a települések egyéb kulturális feladatainak ellátására is szolgál. Ennek összege az elmúlt években érdemben nem változott.
Az ezer fő lélekszámú Fülöpjakab település 2013-ban 1,2 millió forint támogatást kapott, 2020-ban 1,8 millió forinttal tervezhet művelődési házára és könyvtárára, miközben közel ötmilliót fordított erre a feladatra. A hatezer fő lakosú, Csongrád megyei Mórahalom 2013-ban körülbelül 7 millió forint, 2020-ban 8 millió forint központi támogatást kapott a Tóth Menyhért Városi Könyvtár és Közösségi Ház fenntartására és egyéb kulturális feladataira, miközben csak az intézményre majdnem 29 milliót fordít. A 20 ezres lélekszámú Várpalota 2013-ban 24 millió forint normatív támogatást kapott, míg 2020-ban 25,7 milliót közművelődési és könyvtári feladataira. Várpalota ehhez képest 228 millió forintból tartja fenn a Thury-vár NKft-t.
A megyei jogú városok, továbbá a budapesti kerületek esetében is még rosszabbak az arányok. A legkisebb megyeszékhely, Szekszárd esetében az állami támogatás 14,5 millió forint, míg a város a Babits Mihály Kulturális Központ fenntartására 308 millió forintot fordít. Pécs mint az egyik legnagyobb megyeszékhely 65,6 millió forint normatív támogatást kap, míg csak a Pécsi Kulturális Központ működési költsége 355 millió. Budapest XII. Kerület Önkormányzata 23,6 millió forint közművelődési normatívát kap, ugyanakkor a MOM Kulturális Központ éves költségvetése 756 millió forint.
A könyvtári és közművelődési normatíva az elmúlt hét évben nem egészen 3 milliárd forinttal emelkedett, 2020-ban 10,5 milliárd forint támogatást kap Magyarország több, mint háromezer önkormányzata arra, hogy biztosítsa a művelődés lehetőségeit, elérhetővé tegye a kultúrát mindenki számára a könyvtárakon és a művelődési központokon keresztül. Mielőtt bárki egyetértően csettintene, tegyük hozzá ehhez azt, hogy a Nemzeti Színház a több milliárdos működési támogatása mellett a még be sem jegyzett saját gazdasági társasága részére 1 milliárd forint támogatást lobbizott ki 2019-ben a Déryné programra, amely pont a vidéki lakosságot, a vidéki közművelődési intézményeket célozza meg. Vagy hogy az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség az előadó-művészeti szervezetek támogatására szolgáló forrásból 1,8 milliárd forintot kapott egy kulturális központ építésére (ez a teljes országos közművelődési támogatás 17 százaléka, jegyzem meg halkan).
Arról nem is beszélve, amikor teljesen érthetetlen, sőt, teljesen értelmetlen feladatokra folynak el milliárdok, nem ritkán úgy, hogy a feladatot gondosan elrejtik a kíváncsi szemek elől. „Sportlétesítmények a kultúra szolgálatában” program címszó alatt a fidesz a stadionok újrahasznosításán is fáradozik. 2019-ben 4 milliárd, 2020-tól pedig minden egyes évben 1,5 milliárd forint folyik el arra a célra, hogy látványosnak talán látványos, de teljesen felesleges színpadi produkciókat mutassanak be országszerte két labdarugó mérkőzés közötti napokban az amúgy ürességtől kongó stadionokban. De az egyházi zenekarok is örülhetnek. Bár már 2019-ben is 2 milliárd forintot fordított az állam a támogatásukra, ez 2020-tól indul be igazán, az idei évtől kezdve ugyanis közel 6 milliárd forintot fordít a kormány az adóbefizetésekből „a vallásos alkotó közösségek, zenei együttesek és zenészek hosszú távú működésének biztosítására”. Csak ez az egy tétel a teljes országos könyvtári és közművelődési normatíva 57%-a, jegyzem meg most már nem is olyan halkan.
És miközben a kulturális beruházások, ha néhol lassan is, de haladnak, miközben egyre-másra születnek meg a kormány szerint a nemzeti kultúrát megmentő újabb és újabb súlyos milliárdokat felemésztő programok (stadion-projekt, vallásos könnyűzene támogatása, Lázár Ervin-program stb.), és miközben az előadó-művészeti szervezetek támogatására szolgáló források szemmel láthatóan minden elv és koncepció nélkül kerülnek szétosztásra: aközben a könyvtárakban és a közművelődési intézményekben lassan már nincs, aki dolgozna. A területen dolgozók bérei olyan alacsonyak, hogy az elvándorlás aggasztó méreteket öltött a szakmában. Míg ma Magyarországon a bruttó átlagbér 359 800 forint, amely nettó 239 267 forint, addig a kultúrában dolgozók bértábla alapján kapják fizetésüket, a közalkalmazotti bértáblát pedig tizenegy éve nem módosították. Jelenleg a bértábla szerinti bruttó fizetés ezen a területen 210 600 forint. Ebből kézhez 141 000 forintot kap az egyszeri könyvtáros.
És hogy évente mekkora összeget fordít a kormány az előbb bemutatott sok milliárd mellett a kulturális szakemberek bérhelyzetének rendezésére? 3,5 milliárd forintot, lényegesen kevesebbet, mint a vallásos könnyűzene támogatására.
A kormány, miközben sikerpropagandát folytat, és azt szajkózza újra és újra, hogy az Európai Unióban Magyarország fordítja a GDP arányában a legtöbbet a kultúrára, addig a kulturális területen dolgozók bérét nem rendezi, a normatív alapú működési támogatásokat pedig nem emeli. Ehelyett látványos(nak vélt), de elsősorban a saját klientúrájukat erősítő programokra fordítja azokat a forrásokat, amelyek a garanciáját jelenthetnék a kulturális intézmények működésének és a kulturális szakemberek megélhetésének.
A Momentumnak ezzel szemben meggyőződése, hogy a politikailag lojális intézményvezetőkből álló tanácsok, testületek helyett a kultúra jövője azoknak a kezében van, akik azt művelik: a művészeken, múzeulógusokon, könyvtárosokon, közművelődési szakembereken és a helyi művelődő közösségeken múlik az, hogy mindannyian élő és értékes kultúrához jussunk.
Ezért 2022-től megszüntetjük a politikai hűségeskükön alapuló, a klientúrának juttatott politikai támogatásokat, és a kultúrára fordítható forrásokról szakemberekből álló testületek fognak dönteni, hogy érvényesüljön a kultúra autonóm és szabad működése.
A szerző a kulturális szakmában dolgozik, írását névvel nem tudja vállalni.
