Ideje rendet tenni, mert van miben
2021-re már egyértelmű, hogy a közösségi oldalak és egyéb webes szolgáltatások nemcsak egyszerű weboldalak, ahol az ismerőseinkkel összekapcsolódhatunk, vagy információkat kereshetünk és cserélhetünk, hanem óriásplatformok, kommunikációs oligopóliumok és bizonyos tekintetben kapuőrök: meghatározzák, hogy ki kivel, hogyan, mikor, miről beszélhet, mikor mit láthat és mit nem. Anélkül, hogy ebbe akármilyen beleszólásunk lenne egyéni vagy állami szinten. Ráadásul sajnos nincs is igazán alternatíva, amire lecserélhetnénk őket, mert már annyira belenőttek az életünkbe. Lehet, hogy valaki tud magának másik platformot keresni, de ha nem tudja oda átvinni a barátait, a képeit és videóit is, akkor az egész nem ér semmit. Ha pedig váltani nem tudunk, akkor egyértelmű, hogy nem bízhatjuk magunkat egy magáncég teljesen átláthatatlan szabályaira és döntéseire.
Bár elsőre nyilván mindenkinek a Facebook jut eszébe a fentiekről, a többi óriásra is igaz: a Google és több másik tech cég is olyan szinten épült be a mindennapjainkba, és olyan mértékben alakítja az életünket, ami már jócskán túlmutat azon, mint hogy egyszerűen profit-orientált szolgáltatóként tekintsünk rájuk. Nyilván különbséget kell tenni a piacon mozgó cégek között, egyértelmű, hogy egy start-up és egy óriás tech cég működése és felelőssége eltér, ezért pontosan ki kell dolgozni, mely cégeket és mely szolgáltatásokat kell szigorúbban szabályozni. Mindazonáltal egyértelműen kijelenthetjük: ahogy most van, az nem jó. Ezt ismerte fel nagyon helyesen az Európai Bizottság is és terjesztett be egy részletes javaslatot arról, hogy hogyan képzeli el az európai polgárok online szabadságának és jogainak védelmét. Egyértelmű, hogy a Bizottság törekvése támogatandó, ugyanakkor az óriásplatformok, kommunikációs oligopóliumok egyeduralmának megtörése kemény küzdelem lesz, amihez európai összefogásra lesz szükség.
Az egyszemélyes világcenzor
Álljon itt néhány példa a tech cégek igen furcsa és káros döntéseire. A Facebook önkéntes bíróként viselkedve letörölte a szíriai kínzások bizonyítékait taglaló hivatalos dokumentumokat, ellehetetlenítve ezzel súlyos bűnök megismerését egy hivatalos bírósági eljáráson. Az Instagram (mely szintén a Facebook tulajdona) molett modellek fotóit, éppúgy letörölt, mint szoptató anyák képeit. Januárban pedig az egész világsajtót bejárta a hír, hogy Donald Trump amerikai elnök fiókját előbb elérhetetlenné tette, majd végleg törölte a Twitter – és ebben a hírben nem az a lényeg, hogy ezt jól tette-e vagy sem, hanem hogy kontroll nélkül megtehette.
Magyarázat, illetve bocsánatkérés, persze, néha jött. Utólag. De akkor már késő volt, amit egyszer az adatokat tároló cég kiiktat a platformjáról és ezáltal a “köztudatból” is, örökre elveszett. A Facebook magáncégként dönt arról, hogy milyen tartalmak kerülhetnek fel az oldalra és milyenek nem, sokszor fittyet hányva nemzeti, európai vagy bármilyen jogszabályra, alkotmányra és a társadalmi közmegegyezésre. Úgy, hogy semmit nem tudunk arról, hogy kik, mikor és mi alapján döntenek. Nem az a baj, hogy eltávolítanak bizonyos tartalmakat. Természetesen vannak olyan témák, amelyekben a társadalmi közmegegyezés és az azokat tükröző jogszabályok kötelezik őket erre. Senki sem szeretne a falán indokolatlan meztelenséget, erőszakot vagy sokkoló sérüléseket látni.
A baj az, hogy a törlés átláthatatlan, visszavonhatatlan, és az törlés mögötti döntés ellen fellebbezési lehetőség gyakorlatilag nem áll rendelkezésre. Aki bármilyen problémával próbált már a Facebookhoz fordulni, tudja, mennyire cinikusak: csak bejövő üzenetek jönnek az oldaltól, nekik küldeni bármit gyakorlatilag lehetetlen. Nincs egy telefonszám amit felhívhatunk, nincs egy e-mail cím, amire írhatunk és nincs egy ügyfélszolgálat, amit felkereshetünk. Ezek csak azoknak a cégeknek járnak, akiknek az adatainkat eladják.
Ezért átláthatóságra és fellebbezési lehetőségre van szükség. Átláthatóságra a döntésekben: ha szükség is van arra, hogy az oldal néha azonnal cselekedjen, akkor is léteznie kell valamilyen testületnek, hatóságnak, akihez fordulni lehet és ami ezeket a döntéseket felülbírálja. Ennek a szervnek pedig függetlennek kell lennie a Facebooktól. Ahogyan az offline világban is a független bíróság elé visszük a panaszokat, így elvárható lenne, hogy – az online világban ért vélt-, vagy valós sérelmeinket is egy, a tech cégektől független hatóság vizsgálja felül.
Algoritmikus elnyomás
Nem a tech cégek cenzúrája az egyetlen, ahol átláthatóságra van szükség. A Facebook önkényesen dönti el, milyen tartalmakat láthatunk és miket nem. Zárt, előttünk ismeretlen algoritmussal válogatnak. Aki néha ránézett már olyan barátja falára, aki távol él tőle vagy akivel már régen nem beszélt Facebook-cseten, meglepően tapasztalhatja, hogy nem némult el, csak egyszerűen a mondanivalója nem jelenik meg nekünk.
Persze a rengeteg megtermelt tartalommal kezdeni kell valamit, minden tényleg nem fér ki a falunkra. De azt igenis jogunk van látni, hogy milyen szempontok alapján dönt a Facebook. Ahogy arra is jogunk kellene, hogy legyen, hogy finomhangolhassuk az algoritmust. Hasonlóan igaz ez a reklámokra is. Mindannyian kívántuk már, hogy ne lássuk állandóan a papucs reklámokat, csak mert egyszer majdnem vettünk egyet. Ne legyünk naivak, az, hogy minderre semmi befolyásunk nincs, a hirdetőknek és a Facebooknak jó.
Mi van, ha én eddig egyik oldal politikusát követtem, ezért a Facebook azt hiszi, hogy csak az ő véleménye, cselekvése, politikája érdekel? Alig látom mások bejegyzéseit, esélyem nincs megismerni, hogy másmilyen is lehetne a világ. Pikkpakk szűrőbuborékba, visszhangkamrába kerülünk, kimászni ebből pedig borzasztó nehéz. Arról nem beszélve, hogy ez nemcsak a táptalaja, de egyben legnagyobb erősítője is a hamis, torz információknak, a propagandának és az álhíreknek, azaz társadalmunk szétszakadásának és polarizációjának.
És ha azt gondolnánk, hogy ilyen dolgok véletlenül vagy passzívan történnek, mindenkit el kell keserítsek. Inkább a hanyagság a legtalálóbb, amivel ezt illethetjük. A Facebook ugyanis arra használta a felületét, hogy emberkísérletet folytasson a felhasználókon: több százezer embernek inkább negatív vagy inkább pozitív híreket mutattak, illetve direkt csökkentették a barátoktól származó tartalmakat.
Ez így nem mehet tovább, jogunk van tudni hogy, pontosan hogyan működik az életünket befolyásoló algoritmus.
Fizessen a Facebook minden felhasználójának
Az algoritmus persze nem magától okosodik gazdái jókedvére. Adatokkal etetik, elképesztő mennyiségben. A mi adatainkkal. A jelenségnek már külön neve is van: megfigyelési kapitalizmus. Az Európai Unió, ahogy a legtöbb ember, az adatgyűjtésre semlegesen tekint. Erre legyinthetünk, nem gond. Pedig a Facebook és az összes többi óriásplatform visszaél az adatokkal. Olyan keletkeztetett adatokat kapcsol össze, amely viselkedés egyértelműen abuzív, mint például: a Mastercarddal kötött szerződések, összekapcsolják a kártyás vásárlásokat a reklámozással, így azt is tudják, mit csinálunk az offline világban. Vagy éppen amikor gigaadatbázist építenek az arcainkból. Mindenféle hozzájárulás nélkül.
Ez a gyakorlat ráadásul régóta folyik, a Facebook üzleti modelljének az alapja. Enélkül mai állapotában működésképtelen lenne az oldal, ebből a szempontból nemcsak a közösségi média felületek megregulázására kell megoldást találnunk. Olyan megoldás kell, ami úgy szolgáltat igazságot a felhasználóknak, hogy közben nem borítja fel a működési modellt.
Ez pedig végtelenül egyszerűen néz ki: a Facebooknak fizetnie kell a felhasználóinak. Az oldal nem ingyen van, belőlünk, az adatainkból él. Mindenkit fel- és kihasználnak, aki regisztrál, látogatja. Sőt, még azokat is követik és profilozzák, akik sosem jártak a Facebookon. Ezért kapitális csúsztatás, hogy az oldal ingyen lenne. Az igazság az, hogy egyáltalán nem ördögtől való az adatok használatának kompenzálása.
A brit versenyhivatal 2020-as jelentése szerint [PDF] “a fogyasztók nem kapnak elégséges kompenzációt a figyelmükért és személyes adataik felhasználásáért cserébe”. Miközben, bár a szolgáltatások ingyen vannak, a fogyasztókat nyugodtan lehetne online aktivitásukért díjazni. Vagy legalább dönthessék el, hogy mennyit és milyen adatot – ha egyáltalán – adnak a hirdetők kezébe.
A brit versenyhivatal jelentése szintén egyértelműen megállapítja, hogy mind a Facebook, mind a Google profitja bőven elég arra, hogy évekig (!) értelmezhető összegeket fizessenek a felhasználóiknak. A hivatal szerint a cégek valójában 40-50 százalékos profitot generálnak (természetesen az adófizetéssel sem mindig törődnek), ebből bőven lehetne visszaosztani. És -mint fentebb láttuk-, lenne is miért. Főleg, mert éppúgy nincs hova menekülni előlük, mint ahogyan az adatkezelésben sincs választásunk.
Nem lenne nehéz megoldani, hogy kinek és mennyivel tartozik a Facebook, hiszen a cég pontosan tudja, ki, mikor, mennyi ideig, milyen és hány darab reklámot nézett. Tudja, hiszen ebből él – és pont ez a probléma. Az előnye, hogy így a számlát is könnyedén ki tudja állítani magának. Pontosan így működik ez a Google által tulajdonolt Youtube esetében is, ahol meg tudták oldani hogy – ha a profitjukhoz képest elenyesző mértékben is -, de fizessenek a tartalmat előállító felhasználóknak. A fogyasztók szintén regisztrálhatnak, nincs ebben semmi bonyolult, ez nem lehet kifogás. Sőt, amikor a Facebook saját – politikai – kísérletére kellett, meg tudta oldani, hogy fizessen a felhasználóknak. Természetesen szükség van felső határra, nem akarjuk az embereket feleslegesen a közösségi oldalak elé kötni.
És a médiának…
Az is egyértelmű, hogy az óriásplatformok digitális hirdetései társadalmi, politikai és kulturális károkat is okoznak, azzal is, hogy csökkentik a hagyományos média bevételi lehetőségeit, ezzel súlyát. Az ellenőrzés nélkül áramoltatott információk a fake news jelensége mellett a média ellenőrzőszerepének megszűnése is valós veszéllyé vált.
Mivel az online újságok és más tartalomszolgáltatók bevételének nagy része korábban reklámokból származott, de a reklámozókat a felhasználóknak ingyenességet hazudó platformok az adatokkal visszaélve elcsábították, a média elesett fő bevételi forrásaitól. Az ausztrál kormány ezért 2020 decemberében úgy döntött, hogy a Facebooknak és a Google-nek fizetnie kell a médiacégeknek – hiszen nagyrészt az ő híreiket használják fel a platformjaikon, hogy a felhasználókat ott tartsák, és reklámokat nézessenek velük. A döntéssel egyetértünk.
Ezért…
Rövid időn belül EU-s szintű, szabad és igazságos Facebook-törvényre van szükségünk.
A szabályozásba bele kell foglalni, hogy:
- Az óriásplatformok tegyék átláthatóvá az algoritmusaikat, mutassák be, mit miért és miért nem láthatunk.
- A reklámbevételeik után fizessenek minden felhasználónak és médiacégnek – azoknak, amikből eddig a pénzt csinálták.
- Legyen egy független európai szervezet, amelyhez a felhasználók fordulni tudnak panaszaikkal, és amely kivizsgálja, és ha kell, visszacsinálja az óriásplatformok önhatalmú cenzúráit.
- Az óriásplatformokon a szólásszabadságot nem cégeknek, hanem európai és nemzetállami hatóságoknak, illetve bíróságoknak kell szabályoznia és betartatnia.
- Minden törlés ellen tiltakozni lehessen nemzeti és európai hatóságnál, minden felfüggesztés perelhető legyen bíróságon.
- A felhasználok dönthessék el, hogy mikor, kinek és mennyi adatot adnak át.
- Az óriásplatformok előzetesen mérjék fel, hogy milyen módon lehet visszaélni a felületeikkel és tegyenek jelentést a hatóságoknak a kockázatokról.
- Kötelező legyen biztosítani, hogy az adatok, profilok könnyen letölthetőek, költöztethetőek legyenek.
- Az óriásplatformoknak legyen kötelező évente részletes jelentést tenniük a kijelölt hatóság felé, hogy miért és milyen tartalmakat távolítottak el vagy korlátoztak.
